Pierre Trudeau

A nyolcvanas évek elején Montreal egyik elővárosában töltöttem gyermekkorom első hét évét. Legjobb barátaim a szomszédos házban élő Francis és Véronique, a velem egykorú kanadai-francia ikertestvérek voltak. Cseppet sem számított az a kis szépséghiba, hogy ők csak franciául beszéltek, én pedig négy éves koromig csak magyarul. Mindhármunktól egyformán távol állt az angol. Én egészen nyugodtan magyarul szóltam hozzájuk, ők természetesen franciául válaszoltak és a csendes, külvárosi rue de l’Ermitage kertjeiben rohangálva éltük az éppen regnáló Pierre Trudeau kanadai miniszterelnök ideális multikulturális álmát.

Trudeau csaknem 16 évig tartó liberális miniszterelnökségéhez köthető sok értelemben a modernkori Kanada és a kanadai társadalomról alkotott kép, hogy ugyanis ez egy sokszínű, szociális kérdésekben többnyire haladó ország. A jelenleg folyó parlamenti választási kampányt és a nyilvános párbeszédet még ma is a néhai kormányfő tematizálja, legyen szó akár Québec sorsáról vagy a francia többségű tartomány által el nem fogadott 1982-es alkotmányi patriálásról (melynek köszönhetően megszűnt a Nagy-Britanniától való közjogi függés), a multikulturalizmusról és a hivatalos kétnyelvűség mai állapotáról, vagy a szövetségi kormány szerepéről az egészségügyben, az oktatásban és a gazdaságban.

Csupán három évvel Trudeau 1968-as hatalomra kerülése előtt vezette be Lester B. Pearson liberális elődje Kanada juharleveles nemzeti lobogóját, miközben 1965. február 15-én John Diefenbaker, a konzervatív párt volt miniszterelnöke kétségbesetten nézte, ahogyan örökre eltűnik a régi brit tengerészi lobogó a kanadai parlament tornyáról.

Trudeau anakronisztikusnak tartotta az egyes angol kanadai körökben észlelhető, a brit nemzeti jelképekhez és nemzeti identitáshoz való ragaszkodást, ugyanakkor számára teljesen elfogadhatatlan volt a kanadai franciák klerikális és gyakran etnikai alapokra épülő identitása. Bár Justin Trudeau, a néhai miniszterelnök fia többször hangoztatta, hogy apja erőteljesen ellenzett mindenfajta nacionalizmust, mégis a legendás liberális miniszterelnök másfél évtizedes kormányzásához köthető egy teljesen új, a régi etnikai nacionalizmust felváltó civil hazafiasság.

A Trudeau által létrehozott kanadai patriotizmus három pillére épült: a liberálisok által „igazságos társadalomnak” nevezett politikára, a multikulturalizmusra és az erős, centralizált szövetségi államra, mely a gazdasági nacionalizmustól sem riad vissza. Trudeau alatt a kanadai liberális párt sokkal inkább európai szociáldemokrata mozgalmakhoz hasonlított, esetleg az amerikai demokrata párt balszárnyához, mint egy klasszikus liberális gazdaságpolitikát valló erőhöz. Ez részben azzal is magyarázható, hogy 1972–1974 között a liberálisok kisebbségből kormányoztak, így a markánsan baloldali új demokrata párt támogatására szorultak. Ugyanakkor fontos megemlíteni, hogy Trudeau-tól sem állt távol a szociáldemokrata, sőt, a szocialista gondolkodás. 1965-ben együtt lépett be a liberális pártba Jean Marchand közeli barátjával, aki a Kanadai Katolikus Munkásszövetség nevű szakszervezet első titkáraként a 1949-es québeci Asbestos városban kirobbant kulcsfontosságú, illegális, négy hónapig tartó sztrájk egyik vezéralakja volt. 1949-ben Trudeau újságíróként dolgozott a Le Devoir című montreáli napilap prominens szerzőjével, Gérald Pelletier-vel együtt, és mindketten erősen kiálltak a sztrájkoló munkások mellett. Később a római katolikus egyházvezetés is szakított a jobboldali, erősen autoriter québeci kormány támogatásával és a sztrájkoló munkások mellé állt.

1965-ben Trudeau, Marchand és Pelletier együtt lépett be a kanadai liberális pártba és a három szókimondó québeci vezető „a napkeleti bölcsekként” lett ismert a szövetségi politikában. Trudeau szinte első perctől fogva nekilátott nemzetépítő politikájának. 1969-ban az igazságos társadalom építését a homoszexualitás dekriminalizásával kezdte, mondván, hogy „az államnak nincsen helye a nemzet hálószobáiban”.

A homoszexualitáról szóló C-150-es törvény az abortuszt és a válást is megkönnyítette. Amikor az egyik újságíró a heves ellenállásról és az ominózus törvény körüli vitákról kérdezte Trudeau-t, a kormányfő válasza kifejezte azt a harcias szellemet, amely 16 éves regnálását szinte végig jellemezte: „Mindig úgy gondoltam, hogy ha liberális vagy, fontos a haladás mellé állni. És ha esetleg elveszted a csatát, akkor azért veszítsd el, mert túlságosan progresszív voltál.”

A liberális nemzetépítéshez és Trudeau kontraverziális haladó politikájához tartozott a hivatalos kétnyelvűség kikiáltása is. Ez 1969-től arra kötelezte a kanadai szövetségi kormányt, hogy valamennyi szolgáltatását franciául is elérhetővé tegye. A kétnyelvűségről szóló törvénycikk arra is feljogosított valamennyi állampolgárt, hogy francia nyelvű kiszolgálást követeljen az állami cégektől, és franciául szólalhasson fel bírósági tárgyalásokon.

Az 1969-es kétnyelvűség egyrészt a Pearson-kormány által felállított, a kétnyelvűséget és a „duális kulturát” (biculturalism) vizsgáló szövetségi bizottság tevékenységének, másrészt a Front de libération du Québec nevű szélsőbaloldali szeparatista csoport által elkövetett sorozatos robbantásoknak volt a következménye. Trudeau esélyegyenlőséget kívánt teremteni a kanadai francia lakosság számára a közszférában, és egyben szerette volna meggyőzni a québeci lakosságot arról, hogy hazájuk nem csupán a saját tartományuk, hanem az egész ország, melynek egész területén otthon érezhetik magukat.

De Trudeau talán jobban érzékelhette, mint sokan a liberális pártban, hogy Kanada mindenképpen kétnyelvű, de egyáltalán nem „kétkultúrájú” ország, hiszen már az 1963-as, Pearson-féle Bilingualism and Biculturalism bizottsági meghallgatások idején kiderült, hogy az emigráns közösségek rossz néven veszik, ha róluk teljesen megfeledkeznek. Különösen fontos szerepet játszott az ukrán közösség, amely számottevő kisebbség Kanada nyugati tartományaiban. Trudeau 1971. október 8-án jelentette be a parlamentben, hogy kormánya „a kétnyelvűség kereteiben megvalósuló multikulturalizmus” híve. „Csak akkor lehet a nemzeti egységnek igazi jelentősége, ha minden állampolgár személyes identitására és a személyes önbizalomra épül. Kormányunk hangsúlyos multikulturális politikája fogja felépíteni ezt az önbizalmat” – mondta Trudeau egyik legfontosabb parlamenti felszólalásában.

Ezzel az utolsó mondattal jelezte, hogy egy olyan multikulturális modellt kíván létrehozni, mely jelentősen eltér az amerikai kulturális sokszínűségtől. A kanadai modell legfontosabb eleme nem a kisebbségek iránt tanúsított tolerancia, hanem az állam aktív szerepe a pluralisztikus társadalom felépítésében és fenntartásában. Ehhez hozzátartozott a kisebbségi rendezvények és egyesületek (például iskolák, néptánccsoportok és publikációk) anyagi támogatása. Trudeau multikulturalizmusa úgy is értelmezhető, hogy például nem a magyar kultúrát kívánta erősíteni Kanadában, hanem egy kanadai-magyar világnézetet létrehozni, mely támogatja ugyan az egyén kíváncsiságát az óhaza nyelve és hagyományai iránt, de úgy, hogy ezt áthatja a kanadai szokszínűséghez és társadalmi igazságossághoz való lojalitás. Bár Trudeau liberalizmusa az egyén vágyaira és e vágyak támogatására tette a hangsúlyt, úgy gondolta, előállhat olyan helyzet, amikor az államnak szerepe van e vágyak létrehozásában. „Szabadok vagyunk, hogy önmagunk legyünk, de ezt a szabadságot nem lehet a véletlenre bízni” – érvelt a liberális kormányfő.

Trudeau multikulturális politikájának köszönhetően állt elő az a bizonyos fokig mai is létező állapot, hogy a liberális párt egyik legfontosabb támogatói csoportja a „harmadik erő”-nek titulált bevándorló közösségek lettek. Ez még akkor is igaz, ha a liberális pártra szavazó bevándorlók saját világnézetüket tekintve tulajdonképpen cseppet sem liberálisak, Trudeau egyes szociális intézkedéseit pedig túlzásnak tartják.

Ha a liberális államnak fontos szerepe van a multikulturális társadalom kiépítésében és fenntartásában, akkor bizonyára legalább ennyire fontos a feladata a gazdasági életben. Trudeau politikájának talán legvitatottabb elemét a gazdasági nacionalizmus képezte, mely a kanadaiakat és a kanadai vállalatokat kívánta előnyös helyzetbe hozni a többnyire amerikai és brit cégek visszaszorításával. A hetvenes évek olajválsága idején Trudeau például problémának tartotta, hogy az olajban gazdag Alberta tartomány tartalékait amerikai nagyvállalatok kontrollálták. 1975-ben a liberális kormány létrehozott egy Petro-Canada nevű állami vállalatot, amely kulcsfontosságú szerepet játszott Trudeau energiapolitikájában. A világárakhoz képest olcsóbb hazai olaj biztosításával próbálta felvirágoztatni Ontario és Québec gyárait és feldolgozóiparát, ugyanakkor komoly ellenállást váltott ki Albertában, mert a tartomány úgy látta, hogy az ottawai kormány a gazdasági érdekeit feláldozva akarja szubvenciókkal segíteni Közép- és Kelet-Kanadát. A calgary Petro-Canada központot „Vörös térnek” titulálták az albertai konzervatívok, és elindult egy máig tartó nyugati elidegenedés a szövetségi kormánytól.

Bár Trudeau gazdaságpolitikájának eredményei ma is vitákat váltanak ki, a néhai miniszterelnök nemcsak új választ adott arra a kérdésre, hogy mit jelent kanadai liberálisnak lenni, hanem egy fiatal ország hazafiasságát és függetlenségét is megteremtette, méghozzá nem etnikai és kirekesztő alapokra helyezve, hanem a szociális igazságosságot, a pluralizmust és a kulturális sokszínűséget megbecsülve és ünnepelve. A nemzetépítésre alkalmas és hajlandó liberális politika akadályozta meg, hogy a hazafiasság jelszavait és a nemzeti szimbólumokat szélsőséges erők kisajátítsák.

Christopher Adam

Ez az elemzés 2011 április 19-én a Galamus Csoport honlapján is megjelent