Szenvedés

Észak-Koreában jelenleg több mint kétszázezer ártatlan állampolgárt tart embertelen internálótáborokban  az ország hermetikus, neosztálinista diktatúrája, ahol a börtönőrök rendszeres erőszakot alkamaznak ellenük, a kivégzések is gyakoriak, és az emberség minimális követelményeinek sem felel meg a lágerekben létező orvosi ellátás. Iránban a homoszexualitás ára vagy brutális verés, vagy kötél általi halál. A meleg férfiakat az itélethirdetés utáni azonnali kivégzés várja, a leszbikusat pedig az ostor. Tavaly világszerte 925 millióan az éhínség küszöbén vergődtek a halál árnyékában, és több mint egymilliárd ember – azaz a föld lakosságának egyhatoda –rosszul volt táplálva.

Keresztények számára a húsvét részben Jézus szenvedéséről, másrészt feltámadásáról szól. Ekkor lenne a legfontosabb elgondolkodni azon, hogyan viszonyulunk a körülöttünk lévő emberek szenvedéséhez, legyen e szenvedésnek bármilyen oka, akár a szegénység, a betegség, a magány és az egyedüllét, vagy éppen a diszkrimináció. Egy hívő keresztény számára Lázár feltámadásának története támpontként szolgálhat, hiszen a bibliai történet szerint Jézus nemcsak életre keltett valakit a halálból, hanem azt is megmutatta, miként nyújthatunk valódi segítséget azoknak, akik szenvednek.

Bizonyos értelemben a Lázár körüli történetből sokkal több derük ki Jézus emberi, mint isteni oldaláról. Hiszen megtudjuk azt, hogy Jézust pontosan úgy megrendítette a szomorúság, mások szenvedése, mint bárkit. Még kicsit meg is lepődött azon, hogy Márta és Mária, a Lázár halála okozta gyász és szomorúság láttán nemigen tudta magába fojtani érzéseit, és csendben sírni kezdett. Talán ez az Új Testamentum egyik legfontosabb pillanata. Jézus tehetett volna pontosan úgy, mint valamilyen ókori görög isten, aki egy nagy, sötét felhőből, villámcsattanás és dörgő ég közepette hozza vissza az életbe Lázárt, miközben példamutató macsósággal, sztoikus ridegséggel és távolságtartással néz le a két gyászoló asszonyra. Ezzel szemben Jézus elment hozzájuk, átérezte szenvedésüket, és kimutatta együttérzését.

Amikor részt veszünk bármilyen karitatív munkában, mindig fennáll az a veszély, hogy munkánk mechanikussá és bürokratikussá válik, hiszen egyedüli célunk a minél több élelem minél gyorsabb kiosztása. Gyorsan odaadunk egy pohár kávét, egy csésze levest, kerülünk bármilyen kontaktust, és ugyanezt tesszük a sorban álló valamennyi névtelen hajléktalannál. Pedig akárcsak a személyes okulás szempontjából is fontos lenne, hogy karitatív munka közben meghallgassuk azokat, akik segítségre szorulnak, hiszen ebből derülhet ki számunkra igazán, milyen mély sebet és hosszú távú érzelmi nyomot hagyhat az éhínség, a szegénység és az igazságtalanság. Van, amikor sokkal többet tudhatunk meg az ilyen érintkezésből, mint a legismertebb tudósok tankönyveiből.

Néhány hónapja a Bencés Obláció nevű római katolikus mozgalom egyik ottawai tagjával beszélgettem, aki tavaly a nyarat Kanada legszegényebb – és a közbiztonság szempontjából egyik legveszélyesebb – negyedében, nevezetesen a vancouveri East Hastingsben töltötte, ahol naponta hatszáz rászoruló számára osztott ki szendvicseket, levest és (jobb napokon) egy gyümölcsöt. Az illető egy meditációs központot működtetett.  East Hastingsben (más néven a vancouveri East-side-on) a lakosság 62 százaléka munkanélküli, és az átlag havi kereset kb. 98 ezer forintra jön ki, ami éppen hogy eléri a teljes időben dolgozó kanadaiak minimálbérének egyharmadát. East Hastings egyik legvitatottabb szolgáltatása az országban egyedülállóan biztonságos, intravénás drogfogyasztóközpont. A drogfüggő embereknek évente ingyenesen szétosztott tűk száma immár a hárommilliót is meghaladja. Kíváncsi voltam, hogyan válaszol az East Hastingsben lévő rendkívüli társadalmi problémákra és kihívásokra egy katolikus szerzetesrend tagja. A válasz, amit kaptam, először kissé váratlan volt. „Drámaian csökkenne a drogosok száma, ha kirúgjuk a kerületből a kábítószerkereskedőket? Valószínűleg nem. Segítene-e a helyzete, ha elvonókúrákat és programokat hoznánk létre? Esetleg igen, de senkit sem kényszeríthetünk arra, hogy adja fel a drogfüggőségét. Igazán csak egyet tehetünk értük: ott lehetünk, meghallgathatjuk őket és szeretet tanúsíthatunk irántuk. Hiszen ha valakit tényleg tisztelek és szeretek, az önmagában elég lehet ahhoz, hogy legalább elkezdődjön a gyógyulása” – mondta a kanadai Obláció-tag Vancouverben végzett munkájáról. Szerinte időnként még csodák is vannak, de ezek a Bibliában rögzítettekhez képest meglehetősen szerénynek tűnnek. Általában abban merülnek ki, hogy valaki abbahagyja a kokaint, halvány reményt ad arra, hogy az elvonás embert próbáló tünetei ellenére is sikerül esetleg véget vetnie a drogfüggőségének.

Ottawai egyházközségünkben legtöbbször nem a plébános vagy pap mondja a homíliát, hanem a közösség egyik laikus tagja. Ez katolikus körökben kissé vitatott és nem teljesen ortodox gyakorlatnak számít, nálunk azonban a pap mégis átengedi a mikrofont, és csak öt-hathetente egyszer prédikál. Nemrégiben az egyik prédikáló az egyházközség koordinátora volt, egy Mary nevű, negyvenöt év körüli nő, aki sokszor alig lát ki az irodájában tornyosuló papírok és teendők közül. Azonban amikor a mikrofonhoz lépett, félretette az általa készített homília szövegét, és helyette elmesélt egy történetet. Előző este egyedül maradt a plébánián, és nekilátott, hogy befejezze végtelennek tűnő feladatait. Az ajtót addigra már becsukták, a fogadóórák rég véget értek, mégis erős, folyamatos kopogást hallott. Amikor kinyitotta az ajtót, egy láthatóan zavarban lévő, sebesült nő állt előtte. Férje bántalmazta, utcára került, és segítséget keresett. Mary első reflexe az volt, hogy leülteti, a plébánián erre a célra fenntartott konyhában vacsorát készít neki, aztán gyorsan visszamegy az irodájába, hogy még éjfél előtt befejezhesse a munkáját. De saját fáradtsága miatt leült egy percre az asztal mellé, miután már kiszolgálta a hajléktalanná vált nőt. Ekkor jött rá igazán, hogy pontosan ezt jelenti kereszténynek lenni. Leülni egy asztalhoz egy idegennel, a rászorulóval, és időt szakítani arra, hogy meghallgassuk.

Könnyű erről megfeledkezni és könnyű szemet hunyni a társadalomban és magában az egyházban történő igazságtalanságok előtt. Mégis egész évben – de talán különösen húsvétkor –fontos először meghallgatni, aztán megszólalni, és végül cselekedni.