(Háttér: Ez az írásom először 2003. február 22-én jelent meg a magyarországi Népszava, Szép Szó mellékletében. Ma, 2011 őszén, a montreáli közösségben zajló, olykor kirekesztő acsarkodások közepette, érdemes lenne reflektálnunk Bellamy szellemiségén. GA)

Edward Bellamy egy kis, amerikai faluban születtet több mint 150 éve. Apja a falu baptista lelkipásztora volt. Bellamy rövid életet élt.  Negyvennyolc évesen, két évvel a huszadik század kezdete előtt halt meg tuberkulózisban, de már halála előtt a világirodalom egyik óriása volt. Nemzetközi tekintélyét, ismertségét, honfitársai örök elismerését annak a könyvének köszönheti, amelyben brutális őszinteséggel mutatta be a 19. századbeli Amerika morális és kulturális romlottságát, elővetítve azt is, hová fejlődhet hazája a 21. század hajnalára, ha szembenéz és szakít korrupt múltjával. Könyvének címe: Looking Backward: 2000-1887 (Visszatekintés: 2000-1887). Akár nekünk, magyaroknak is szólhatna Bellamy 125 évvel ezelőtt megfogalmazott üzenete miközben jövőnket fontolgatjuk Európa küszöbén.

Első kiadása óta, több millió példányban jelent meg ez a könyv a világ majd minden táján. Rengeteg nyelvre fordították le az évek során. Magyarra is. Bizonyára kevesebben olvasták hazánkban, mint Kertész Imre Sorstalanság című könyvét, mielőtt elnyerte volna Magyarország első irodalmi Nobel-díját. Pedig a Visszatekintés üzenete nemcsak most, amikor készülünk visszatérni Európába, hanem az elmúlt 125 év alatt többször is szolgálhatott volna jó példával. Bellamy könyve megmutatta honfitársainak és a világnak, hogyan szabadulhat meg egy nemzet kulturális démonjaitól anélkül, hogy népének hazaszeretete, nemzeti identitása, nemzeti öntudata csorbulna. Egy korrupt, lelketlen, irigységtől, kapzsiságtól fűtött országképet festett hazájáról. Ahelyett, hogy honfitársai ezért hazaárulónak, lejáratónak, nemzetellenesnek nevezték volna, átölelték őt. Polgári köröket alakítottak az ország különböző részein, (három évvel a könyv megjelenése után már 27 amerikai államban több mint 160 Bellamy Klub működött) s ezek nem személye, vagy szociál-liberális szellemisége ellen irányultak, hanem az ő üzenetét hirdették. Az akkori amerikai polgárság számára egyértelmű volt, hogy Bellamy célja, üzenete – az általa megfogalmazott kegyetlen bírálat – nem hazájának lejáratását, hanem hazájának morális, kulturális újjászületését szolgálta.
 
A regény hőse az első utópisztikus időutazók közé tartozik. (Becslések szerint Bellamy könyve legalább 50 jól ismert utópisztikus regény íróját inspirálta). A történet, bár fantasztikus, majdnem banális, szinte csipkerózsikás. 1887-ben kezdődik. Hősünk esküvőjére készülve leendő apósának otthonában egy nagy, polgári családhoz illő ünnepi vacsorán vesz részt. Késő este tér vissza otthonába. Rossz alvó lévén most is – mint korábban annyiszor – igénybe veszi egy hipnózissal altató orvos segítségét. Mivel az orvos még akkor este hosszú útra indul, figyelmezteti hősünket, hogy inasával okvetlenül ébresztesse fel magát másnap. Az események ekkor felgyorsulnak. Az éjszaka során hősünk háza inasostul porig ég. A földalatti hálószobát a tűz nem éri, de a ház romjai betemetik a helységet. Csak 2000-ben, 123 évvel később, egy építkezés során fedezik fel az eltemetett szobát. Hősünket – aki, ugye mondani sem kell, egy napot sem öregedett – felébresztik mélységes álmából. A világ viszont teljesen megváltozott körülötte. 2000-ben egy modern, rendezett, gyönyörű városban találja magát. Semmi nyoma a politikai korrupciónak, a társadalmi egyenlőtlenségnek, a félelemnek, a szegénységnek, a faji megkülönböztetésnek, a gyűlölködéseknek, amely 1887-ben nemcsak az ő városát, hanem az egész országot uralta. 2000-ben olyan társadalomra ébred, ahol az emberek tiszteletben tartják politikai ellenfeleiket, környezetüket, ahol a szegénység, a munkanélküliség, az emberi megaláztatás már csak nagyon távoli, rossz emlék. A demokrácia játékszabályai mindenkire egyaránt érvényesek, az igazságszolgáltatásnak köszönhetően mindenki biztonságban él. A kölcsönös tisztelet, a társadalmi felelősségtudat, az összefogás mozgatja az embereket, a politikusokat, a gazdasági élet szereplőit. Bellamy könyve egy új, pozitív jövőképet festett az országról, miközben kíméletlenül bírálta a jelent. Egy olyan jövőképet festett, amely lehetne akár a miénk is, ha képesek lennénk szembenézni múltunk s jelenünk sötét foltjaival. A könyv következő jelenete kifejezetten tanulságos lehet számunkra hazánk EU csatlakozásának küszöbén és mindazok után, amik az elmúlt év során a polgári értékek nevében elhangzottak és történtek országunkban.

A regény hőse rémálmában egyszer még visszatér 1887-be, arra az ünnepi vacsorára, ahonnan hazatérve hipnózis útján a több mint 100 éves álomba zuhant. Jómódú polgári asztaltársait kitűnő hangulatban találja, akik egymás üzleti sikereit, ravaszságait méltatják. Nem értik, mi baja hősünknek, aki komoran és szótlanul ül közöttük. Kérdésükre drámai választ kapnak.
 
„Megjártam Golgotát. Az emberiséget láttam ott keresztre feszítve! Ha látnátok mindazt, amit a nap és a csillagok látnak fenn az égből e városban, Ti is másról beszélnétek. Nem veszitek észre, hogy néhány méterre házainktól embertársaink tömegei keserves kínlódások közt élik életüket? Figyeljetek! Olyan közel vannak hozzánk, hogy ha egy kicsit is tompítanátok hangoskodásotokon, máris hallhatnátok siralmas kiáltásaikat. Mivel tömtétek be füleiteket, hogy nem halljátok e szörnyű hangokat? Én magam semmi mást nem hallok, mint őket.”

Hősünk asztaltársai, mennyasszonya, leendő apósa – mindannyian magukat kereszténynek, polgárinak valló emberek – először értetlenül, majd hangos felháborodással fogadják e szavakat. Mennyasszonya mélységes zavarban van, sértődötten néz át rajta. Leendő apósa arca elvörösödik a dühtől, mintha veje minden fontos polgári értéket aljas módon bemocskolt, sárbatiport volna. A vendégsereg úgy néz rá, mintha egy különleges férget látna tányérján. Hősünk rádöbben, hogy mindaz, amit Ő az emberi méltóság, az egyenjogúság, a keresztény értékrend, a hazafiság érdekében mondott, az asztaltársai számára mélységesen sértő és veszélyes. Talán rossz szavakat használt? Megdöbben, hisz nem az volt a célja, hogy leendő rokonait, asztaltársait megsértse, vagy akár felelősségre vonja. Nem megbántani akarta őket, hanem korának ellentmondásaira és egy jobb jövő lehetőségére akart rávilágítani. Erre asztaltársai még inkább ellene fordultak. „Őrült, fanatikus, hazaáruló mocsok” – szidalmazzák indulatosan. „Dobjátok már ki ezt a frátert a házamból!”- szól leendő apósa és pár fiatalember már ugrik is, hogy hősünket az utcára penderítse… Ekkor ébred fel rémálmából és hálát ad Istennek, hogy 2000-ben egy valóban szabad, az emberi jogokat, az emberi méltóságot tiszteletben tartó társadalomban élhet.

Gondolkozzunk el egy pillanatra. Nálunk milyen fogadtatásban részesülne az az ember, aki a regény hőséhez hasonlóan szólna a mai polgári oldal képviselőihez? Hogyan fogadnánk egy olyan írót, aki a mai polgári oldal által képviselt politikai kultúra és értékek hiányosságait, ellentmondásait feszegeti? Valószínűleg balliberális zsidónak neveznénk. Valószínűleg ugyanaz lenne a sorsa, mint Bellamy hősének, vagy akár Kertész Imrének, kinek nemrég odaítélt Nobel-díja az úgynevezett polgári oldal többségének nem más, mint érthetetlen, megemészthetetlen sérelem.

Ennek az országnak több olyan sajtóorgánuma van, amely a mai polgári oldal értékrendjét hivatott közvetíteni. Ezek közül hármat ajánlott polgártársai figyelmébe Orbán Viktor. Egyik a Magyar Demokrata. Főszerkesztője Bencsik András. Lelkes tagja annak a tábornak, annak az összefogásnak, amelynek zászlaját Orbán Viktor tartja kezében. Hagyománytisztelő, keresztény szellemiségű hazafinak tekintik politikai polgártársai, szövetségesei. Igaz, a rendszerváltás előtt Bencsik András még az egypártrendszer propaganda gépezetét szolgálta. Most másik kottából játszik. Figyeljünk! Figyeljünk oda egy pillanatra, milyen szavakkal szórakoztatja polgári asztaltársait ez az ember 2002-ben miközben az ország többsége továbbra is saját Golgotáját járja. A lap 2002 December 19-i számában hazánk első irodalmi Nobel-díjasáról, valamint hazánk EU csatlakozásáról a következőképpen elmélkedik e hazafi. „Megpróbálom ezt illedelmesen előadni” kezdi beszédét, mint egy jól nevelt polgári úriember. A Svéd király által rendezett Nobel díszvacsorával és Kertész Imre Nobel-díjával kezdi. „Libériás lakájok, gyertyatartók, arany evőeszközök, brillantin, klasszikus zene. Ülünk ott meghatottan, és akkor a főpincér intésére az asztalra helyezik elénk a tálat, majd egy intésre leemelik róla a fedőt…Egyék barátom !- mondja ekkor nekünk őfelsége, s ahogy a gyönyörűen megkomponált tálra nézünk, melyen a fantasztikus eleganciával körített köret közepén ott díszeleg a főfogás, egy párolgó, nagy barna, büdös…hopp, elmegy az étvágyunk…hányingerrel küszködünk. Ez volna a Nobel-díj” („Fény a sötétségben” Magyar Demokrata. 2002. December 19, 5. oldal. Tegyük el emlékül!). Miután tompul a polgári kacaj, halkul a tapsvihar, Bencsik rátér Európai Uniós esélyeinkre, perspektíváinkra. „Erre is van egy hasonlatom” mondja a mostanság polgári köntösben grasszáló főszerkesztő úr és polgári asztaltársai arcára máris kiül az a fölényes és magabiztos mosoly, amelyet oly sokszor láttunk az ATV sajtóklubjának szereplői arcán a 2002-es választások előtt. Mire belekezd eszmefuttatásába, a budapesti kongresszusi központban már elkezdik díszíteni a lapja által szervezett, több ezres vendégsereget váró december 29-i Demokrata Gálát. („Lesz rendkívüli sajtóklub a megszokott résztvevőkkel, és számtalan meglepetés”. Vajon ott volt-e Miniszterelnökünk és pártjának vezetői?) Jól figyeljünk Bencsik szavaira: „Az uniós csatlakozást valami nagyon finom ételnek képzelje el az olvasó. Mondjuk gondoljon arra, amit nagyon szeret, amit pontosan úgy készítettek el, ahogy mamája főzte annak idején. És szépen kiteszik a tányérjába. És már enne is, de akkor észreveszi, hogy a tányér szélét valakik bekenték ugyanazzal a barna, büdös… és azt előbb le kéne nyalogatni, hogy ne bűzölögne ottan, hogy élvezhető lenne az étel. De nem megy ez sem… eljött az év legsötétebb napja”.

Véletlen? A Magyar Fórum karácsonyi számának első oldalán, a megbékélés, a keresztény hitvallás közepette Szőcs Zoltán hasonló gondolataival találkozhatunk. Arról tájékoztat, hogy 2002. December 11-én II. János Pál pápa általános szerdai kihallgatása során az egzisztenciális magányról beszélt a hívőkhöz és feltette nekik a kérdést: Lehet-e, hogy az Úr bezárkózott a mennyekbe, kiábrándultan az emberiségtől? Szőcs Zoltán nem közli velünk, mi volt Krisztus földi helytartójának válasza a kérdésre. A Magyar Fórum és a Magyar Demokrata szavai – a polgári oldal számára bizonyára tetszetősen – összecsengenek: „Sajnos túl sok magyarázata is lehet a Teremtő ezen szomorúságának. Lehet, hogy értesült Kertész Nobel-díjáról, vagy talán mindarról, ami Koppenhágában történt.”

Ismételten felteszem a kérdést: Hogyan fogadná a polgári oldal azt az írót, aki a mai polgári oldal által képviselt politikai kultúra és hagyományok alapvető hiányosságait támadja, feszegeti? Figyeljünk oda Lovas István szavaira, aki rendszeresen ír az Orbán Viktor által javasolt polgári lapokban: „Ugyanazok támadnak… minden támadás tőlük való. Vess egy pillantást aljas vezércikkeik aláírására… mind balliberális zsidó” (Lovas István. Kettős mércével, Budapest, Kairosz Kiadó, 2003. 340 old)
 
Ide jutottunk az egypártrendszer utáni fellélegzés tizenharmadik évében. Vissza oda, ahonnan Edward Bellamy 1887-ben elindult! Egy fényévre onnan, ahol lennünk kellene. Továbbra is az álszentek, a köpönyegforgatók, a hangoskodó hazafik, ál-magyarok varázskörében élünk. Azok körében, akiktől Márai Sándor – e társaság által is nagyrabecsült írónk – a következő szavakkal próbált óvni mindannyiunkat: “A kommunizmus tragédia, de az igazi ellenfél mindig a ‘nemzeti’ jelmezbe öltöztetett képmutató kapzsi jobboldali… a kommunisták csak végrehajtják azt, amit a szűrös, gatyás jobboldaliak terveznek.”  Igaza van Lengyel Lászlónak is, amikor 2002-re visszatekintve a következőket írja: „2002 szenvedélyes évét válás és véres események nélkül éltük túl. De van okunk a rémületre. Láttuk magunkat. A dühök, a kitaszítások kis híján intézményesültek. Most megúsztuk. Mi lesz legközelebb?” Lovas István válasza félreérthetetlen: “A polgári oldalnak – mihelyt kormányra kerül – a balliberális oldalon ellene megfogalmazott minden vádját a vád tartalmának valóra váltásával kell kezdenie” (Lovas István, Magyar Nemzet, 2002. Augusztus 5)

A mai polgári lapokat olvasva ismét rádöbbenhetünk arra, hogy az ország egy része még mindig milyen távol van Európától. Attól a világtól, amelyben az emberi méltóság tisztelete, a valódi keresztény szellemiség, az egyenjogúság, a valódi patriotizmus, a polgári értékrend az etalon. Mert ha ott lennénk, akkor remélhetőleg már csak ritkán hallanánk ilyen gondolatokat, mint amelyek nap mint nap megjelennek a polgári lapok hasábjain. Egyszer majd csak lerázza magáról a magyar jobboldal azt az önámító, gőgös attitűdöt,  amely a Horthy korszak társadalmi elitjére volt jellemző, amely másra sem volt képes, mint nép-nemzeti butításokat hajtogatni az Isten, a család és a haza nevében, miközben testvéreink, honfitársaink többsége a szegénység, a tudatlanság és kiszolgáltatottság gödrében vergődött. Egyszer majd megszabadulunk attól a kulturális örökségtől is, amelyet a kommunizmus egypártrendszere hagyott ránk, mely egy egész generációt tett – szellemileg és morálisan is – tönkre.

Egyszer majd eljön annak az ideje is, amikor megbecsüljük és nem megvetjük azokat, akik többek között nemcsak a kommunizmus bűneire és hazugságaira, hanem az álszent, hamis, polgári mezbe öltözött politikusok hazugságaira, csalásaira is rávilágítanak. Egyszer annak az ideje is eljön majd, hogy a magyar jobboldal már nem a populizmus szánalmasan hátrakacsintgató értékrendjével, hanem egy korszerű, felvilágosult, európai értékrenddel áll azon tömegek mellé, akiknek a rendszerváltás előtt és után sem jutott más, mint megaláztatás, csalódottság és kiszolgáltatottság.

Figyeljünk! Figyeljünk! Ha csak egy kicsit is tompítanánk hangoskodásunkon, végre meghallhatnánk azok kiáltásait, akik évszázadok óta erről álmodoznak ebben az országban.