Politikusok, váteszek, jósok látomásaiban mindeddig többször fölrémlett a vég kezdete. Országé, népé, nemzeté. A visszafordíthatatlan vég azonban – ne adja sorsunk – akkor veszi kezdetét Magyarországon, ha a Horthy-éra szellemiségének mocsarából, az ún. „jogfolytonosság” bűzös televényéből az újfasiszták és neonácik ősmagyarkodó zagyvasága, cigányölő gonoszsága, zsidógyűlölete, méreg-illatot árasztó kirekesztés-politikája újra és újra kisarjadhat. Ha nem sikerül föltartóztatni eme nemzethalálba vezető úton az országrontót.

Flight of the Earls, Rathmullan, Donegal

Nehéz lesz, mert országrontóknak nincs ideológiája. Amiként a fasizmusnak sincs. Még egy központi erkölcsi alapgondolata se. Bibó óta tudjuk: „a fasizmus értékképzetei nem valami önálló, harcos, heroikus értékrenden alapulnak, hanem csupa keresztény, nemzeti és demokratikus értékképzésnek a származékai”. Ha pedig a mi országrontónknak nincs ideológiája, ugyan ki állítsa meg? Jobb- vagy baloldali pártok? Nehéz lesz, mert alkalmazott diktatúrája nem nyílt, még nem jellemzően agresszív terror, még csak palástolt parlamenti diktatúra. Még csak a jogállamot bontotta le. Még csak gyűlöletet szít; még csak antidemokratikus intézkedéseket fogadtat el törvényhozásával. Szociális és nacionalista demagógiája révén tömegbefolyása jelentős. (Mint Hitleré volt.) Még csak a demokratikus szabadságjogokat semmisítgeti meg (lásd: általános választójog, sajtószabadság, stb.). Hagyományosan a gazdasági világválság talaján épülget, mint Mussolini és Hitler állam-berendezkedése; de még csak a kebeléből kiszakadt neonáci párt osztagai militarizálásához nyújt hallgatólagos segítséget; miközben alkalmazkodik az új nemzetközi és belpolitikai feltételekhez. Lényegének leleplezését nehezíti, hogy se az ország népe, se a külföld nem hisz a szemének. A vele szemben felállt demokratikus ellenzék úgyszólván eszköztelen, míg a parlamentben kétharmadot nyert kormánypárt és emberei elfoglalták a legfontosabb állami, társadalmi (kulturális) és gazdasági pozíciókat. Aki pedig a diktátor „megvett” sajtó-birodalmának híradásai alapján tájékozódik, eltéved az ellentmondó és álhírek között.

Emiatt tartja továbbra is napirenden az Európa Tanács a magyar médiatörvénynyel kapcsolatos aggályait: a médiaszabályozáshoz többpárti támogatást vél szükségesnek, a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság elnökének és a Médiatanács tagjainak jelölési és kinevezési metódusát pedig megváltoztatni javasolja.

Ennélfogva kérdés, hogy 2014-ben mely párt, párt-csoportosulás lesz arra hajlandó és képes, hogy megállítsa az országrontást. Mely ellenzéki demokratikus párt vagy párt-szövetség vállalkozik annak meggyőző bizonyítására (és hogyan?), hogy nem az előző kormányok és pártpolitikusaik bűne (ha volt is hibás döntésük) az ország gazdaságának leszakadása, népének fokozódó nyomora, némely országrészek éhinsége, hanem „a nagy orbanizátor” mind ellenzékben, mind kormányon elkövetett kártevésének egyenes következményei. Tényszerűen bizonyítandó (és mindezen bizonyított tényeket a legszélesebb körben kell közzétenni): két év alatt (a 16 %-os egykulcsos adózás eredménye!) a szegények szegényebbek, a gazdagok gazdagabbak lettek; a beruházások elapadtak; a termelés csökken, az alkalmazottak száma szintén; az adósság viszont növekszik, noha a magánnyugdíjpénztárak vagyonát – csalással, zsarolásokkal – a kormányzat elkommunizálta; az infláció az EU-ban nálunk a legmagasabb; a nyugdíjak elértéktelenednek.

A félrevezetetteknek érteniük kell, mi „a jogállam lebontásának” mindennapjainkra, közérzetünkre, életvitelünkre kiható jelentősége. Rá kell mutatni: a bűnszövetségként indult pártképződmény palástolt diktatúrájának lényege a demokratikus társadalmi és jogviszonyok szisztematikus felszámolása. Konkrétabban: Alkotmány helyett egypárti „Alaptörvény” elfogadtatása; az Alkotmánybíróság elfoglalása (előbb hatáskörének korlátozása, majd összetételének részrehajló megváltoztatása), a hatalom alkotmányos korlátainak lerombolása; a bíróságok függetlenségének felszámolása (a végrehajtó hatalomnak való kiszolgáltatottságuk eredményeként); az ügyészség befolyásolása; a rendőrség megszállása; a szakszervezetek megszelidítése; a média-világ kisajátítása (a sajtószabadság korlátozása), az ellenzéki sajtó kezessé tétele, megfélemlítése, felvásárlása, korrumpálása; visszamenőleges jogalkotással a jogbiztonság megszüntetése; előzetes regisztráció elrendelésével az általános választójog korlátozása (a választási eljárás egyéb trükkökkel való alkalmassá tétele a választási csalások elkövetéséhez).

A társadalomnak fel kell ismernie: nagyszabású félrevezetés áldozata, „fehérgalléros” bűnözők balekja. (A leendő választópolgár tehát nem tehet egyenlőségjelet a diktátor kormánya és a korábbi demokratikus kormányok, valamint politikusaik közé „egyik kutya, másik eb” alapon!) A társadalom 2010-ben nem tisztességes jobboldaliakra adta voksát. A diktátornak és kompániájának nem is érdeke a nép tanultsága. (Uralkodni hülyéken lehet.) Viszont érdeke a téveszmék elhintése: ha azok fejünkben kikelnek, uralmon maradhat. Ezért megtagadta nemcsak a szegényebbektől, de a kevésbé tehetős középosztálytól is a felemelkedés feltételét: a tanulás, ill. a továbbtanulás lehetőségét. Oktatáspolitikájában keresztülviszi a Horthy-éra szellemi, kulturális mételyének, ártalmas és avult eszmevilágának újratenyésztését, az iskolák közvetlen állami felügyelet alá vonását, a jobb iskolák egyházi kézbe adását. A tankötelezettség korhatárát evégett 16 évre szállította le, a szakképzés szétverésével pedig megvonta az alapot a későbbi át- vagy továbbképzésektől. A felsőoktatásban a hallgatóktól irreális összegű tandíjat (anyagi hozzájárulást) követel; a szegény Finnországban vajon miért ingyenes az egyetemi oktatás?. A kevésbé tehetőseket viszont hosszú időre röghöz köti.

Merthogy az ország lakói szétszélednek, a migráció fokozódik, a magyarság egyre vészesebben fogy. Oka nemcsak a születések és elhalálozások arányszámának régóta tartó kedvezőtlen alakulása, hanem az ország modernizációjának elmaradása, a jobb élet reményének szétfoszlása (egyre szélesebb néprétegek megélhetése kerül veszélybe, tűrhető fizetéssel munkahelyet csak külföldön kapni), a szociális biztonság romlása, a politikai alvilág közéleti acsarkodásokkal kísért térnyerése, a lakosság demoralizálása, a hatalom ellenfeleinek kriminalizálása, stb. A kormánypárti nézeteket vallókkal is láttatni kell: a korrupció soha nem látott méreteket ölt. FIDESz-közeli vállalkozók (rokonok és baráti köreik) nyerik az állami földpályázatokat, állami megbízásokat (egyedül a Közgép Zrt. – Simicska Lajos cége – 300 milliárd forintnyi rendelést kapott, hirdető cégeiről nem is szólva).

Mindezek egyenes következményeként a tét: a magyarság jelentéktelen etnikummá töppedésének folyamata a XXI. században megállítható lesz-e, ill. ennek közvetett-közvetlen okozója-fokozója (az országrontó) feltartóztatható lesz-e 2014-ben?

Nehéz lesz, mert (a Demokraták koalíciójának esélye Magyarországon c. cikkemben és több más írásomban már rámutattam) az együttműködés feltétele az egyeztethető elvek egyeztetése az ellenzék pártjai között. Viszont tudjuk (Bibó nyomán is mondom): az önmagukban helyes elvek ellentmondhatnak egymásnak. Ilyenkor pedig nem az a megoldás, hogy vagy az egyiket, vagy a másikat választjuk, hanem hogy az ellentmondó alapelvek egyikéhez sem ragaszkodva törekszünk közvetítő megoldást találni a kompromisszumhoz.

Csakhogy a diktátor jó stratéga, mindezt tudja és taktikai manővereivel megakadályozni akarja a palira vehető ellenzékiek egymásra találását. Hogyan? Például korrumpálva a lefizethető ellenfeleket, engedményeket, társadalmi békét ígér a hiszékenyeknek. Kihasználva érdek-különbségeiket aláássa az ellenzék pártjai és a civil-mozgalmak kölcsönös bizalmon alapuló közeledését. Szétzilálja közös fellépéseiket, hatástalanítja cselekvési programjaik koordinációját felszítva korábbi ellentéteiket. Sikerült bel- és külföldön azt a látszatot keltenie, hogy „a közös ellenség” , a neonáci JOBBIK ellenében fellép. E látszattal (a N.E.M. nagygyűlésén frakcióvezetője felléptetésével) pártja fasiszta típusú politikájáról, a jogállam lerombolásáról terelte el a figyelmet; ezzel is legitimizálni törekszik burkolt parlamenti diktatúráját, hogy lazán „leszalámizhassa” a demokratikus ellenzéket.

Konkluzió: ha bármelyik ellenzéki párt vagy pártcsoportosulás vele az ún. „társadalmi béke” megteremtése végett együttműködésre lenne kész, vagyis nem egyeztethető elveket egyeztetne, az elveszett; és az ország, a nemzet, a nép jövője is. (Aki korpa közé keveredik, azt megeszik a disznók.) És az már nem a vég kezdete lesz, hanem a visszafordíthatatlan vég.

Búzás Huba