Ez a nap is csak olyan, mint a másik. Illetve, talán mégsem. Az öreg igazából végig se gondolta, ez csak olyan hangulatként libbent át az agyán. Nézte a naptárt: december 24, Ádám és Éva napja. Na ja. Szenteste.

Már, akinek. Neki csak olyan, mint a többi. Illetve, talán mégsem. Mert hát mégiscsak Szenteste. Így, nagybetűvel kezdve. Sóhajtva tekerte nyaka köré a sálját: jó meleg, még a felesége kötötte. Kalap helyett most a kicsit kopott perzsa kucsmát nyomta a fejébe, hiába, na, már fázékonyabb volt, pedig még nem is olyan régen dús fürtjeit kínálta a szélnek. Igaz, az a nem is olyan rég úgy 30 évvel ezelőtt volt, azóta meg a maradék is gyér, meg erősen bőrbe ment át, hát kell a meleg fejfedő. No persze, az asszony mindig morgott vele, hogy majd meglátod, egyszer csak ott állsz majd seggig érő homlokkal, de ő csak nevette. Aztán tényleg meglátta, de az asszony már nem. Őszülni is csak akkor kezdett, amikor ő elment. Csak úgy, egyik pillanatról a másikra, vissza se nézett. Igaz, ahova ő ment, onnan nem nagyon szoktak visszanézni.

Christmas Eve dinner / nonlirk (flickr)

A kerekes bevásárló kocsit markolva óvakodott előre a járdán. Szar az idő – gondolta – olyan se nem hó, se nem semmi, csak csupa lucsok, a franc se tudja, hol van lefagyva. Ilyenkor szeretett ő menni „bevásárolni”, kettő előtt, mindenhol már záráshoz készülődtek, vevő már szinte sehol. A halasnál még árválkodott egy-két pontyszelet, Józsi, a hentes fiú – no hiszen, ő is inkább már a hatvan felé járt – a maradék fejet, farkat, meg némi belsőséget csak úgy, ingyen hozzácsapta: vigye csak, papa, úgyis a macskáknak vetnénk. Több nem is kellett neki, amúgy se volt nagyétkű, a halat is csak inkább megszokásból, hiszen karácsony van.

Jolika, a cukrászdában, ahová nagy ritkán, luxusként, egy-egy rigó jancsit, vagy krémest megenni betért, ilyenkor már összekészített egy papírzacskóba némi bejgli véget: Pista bácsi, ezt magának tettem félre, tudom, hogy nem szeret sütni – és kacsintott hozzá. Nem szeret, hát. Azt se tudja, hogy kell, de Jolika egy tapintatos lélek, tudta jól. A piac sarkában a fenyőfa árusok már összepakoltak. Akadt ott azért, még csak nem is a latyakba taposva, jó néhány fenyőfaág. Kiválasztott egy csinosabbat: elég az neki. Nem állít fát, minek, kinek? A hangulatnak ennyi is elég.

Régebben állított, dísz is került rá, meg villódzó fényfüzér, várta a gyerekeit, meg az unokákat. Aztán, amióta nem jönnek, azzal is felhagyott. Egy darabig még levelek jöttek, idegen bélyegekkel, aztán lassan azok is elmaradtak. Már egy éve semmi. Hiába, messze van Ausztrália. A múlt héten aztán levelet talált a postaládájában. Megdobbant a szíve: talán most, mégis, a gyerekek! De nem: a nyugdíjintézet. Na, gondolta, végre történik valami a nyugdíjával, mert az a sok nagyfejű, ott a tévében, csak dobálódzott a százalékokkal, de ő a felét se értette, szerinte direkt így csinálták. A miniszterelnök mosolygott rá, és megnyugtatta, hogy megvédi a nyugdíját. Na, ezen kummogott egy kicsit: ki az anyja kínjától akarná megvédeni az ő nyugdíját, amit negyvenévi munka után, tizenhárom éve élvez? Azt se tudta, hogy el akarják venni tőle. Elment ezeknek a maradék eszük – morgott – ennyi pénzt kidobni, postára, adnák nekem, mindjárt nem fájna annyira a forgóm!

Hazaérve lekabátolt, hagymát aprózott, megmosta a halat – ez is milyen marhaság, egész életében vízben van, oszt mégis meg kell mosni -, odatette főni a levet. Csak kis lángon, éppen csak, hogy, halkan bugyogjon – így tanította az asszony. Aztán, ha gőzébe tartod a két ujjad, és ragad, kész is van. Kistányérra csinosan körberakta a bejgli végeket, a speizból kivette a két deci rumot, amit majd’ egy éve őrizgetett – már arra se emlékszik, mire vette – elvégre karácsony van, vagy mifene!

A szekreterből kerített némi színes szalagot, ügyes masnit sikerített, a fenyőágra csomózta, a fiókból gyertyát vont elő, meg régi-régi, csíptetős gyertyatartót, azt is rásikerítette, és összehúzott szemmel vizsgálgatta: egész csinos. Neki legalábbis megteszi.

Óvatosan eleszegette a hallevet. A zsolnaival terített magának, nem a hétköznapi fajansszal, bár kicsit soknak találta a mintáit, de hát, elvégre karácsony van, vagy mifene! Ezen egy kicsit elmélázott: már másodszor jutott eszébe, hogy ma különleges nap van. A hallé forró is lett, meg hát, a szálkák – egész jól sikerült, vélekedett, bár fogalma se volt arról, milyen, ha nem jól sikerül, mert nagyjából mindig egyforma lett – aztán egy metszett talpasba kortynyit öntött a rumból, csak módjával, mert a cukrára oda kellett figyelnie, leült a fotelba, és gyönyörködött a kristályban játszó gyertyaláng-sziporkákban. Feljebb tekerte a konvektorban a gázt – a fene se spóroljon most, elvégre karácsony van, vagy mifene – aztán csak nézett maga elé, gondolattalanul. Talán egy kicsit el is bóbiskolt, pedig erősen akart figyelni, hátha meghallja az angyalkák csengettyűit.

De nem hallott semmit. Csak a magány neszezett a sarokban…

Ille István