Az öreg
Az öregembernek nehezére esett a légzés. Mint ahogy minden más is. Amióta agyvérzése volt, már semmije se úgy működött, mint régen. Csak az agya, az volt a régi. Gondolta is magában: tiszta röhej, agyvérzésem volt, mégis az agyam az egyetlen, ami rendben működik. Csak az a baj, hogy odabent. Kifelé ez nem nagyon látszott.
Valami sztrókizének mondta a doktor, de neki jó volt az szélütésnek is. Meghogy, majd javulni fog. Hát, már két év óta nem nagyon javul. Igaz, nem is rosszabbodik. Elejében még figyelte magát, hogy talán ma nem lötyögteti ki a levest, talán ma érthetőbb lesz a beszéde, talán ma időben kiér a wc-re. Aztán rájött, hogy csodák nincsenek.
Ami azt illeti, el tudta magát látni, csak amióta magára rántotta a forró olajat – rosejbnit akart sütni, de a lába megtréfálta, kicsit arrébb lépett vele, mint kellett volna – a főzéssel nem próbálkozott.
A lánya járt át hozzá, kelletlenül, muszájból, meg le szólja a falu. Soh’se volt oda az öregért. Miért is lett volna oda érte? Amikor lány volt még, szigorúan fogta. Akihez menni akart, erősen megszólta. Végül dacból, csak azért is felcsináltatta magát, abból meg olyan nemszeretem házasság lett. Az öreg figyelmeztette, nem lesz ennek jó vége. Nem is lett. A férje pár év múlva lelépett, azóta gyerektartást se fizet. Naná, hogy nem volt oda az öregért, mikor annak igaza volt! Pedig nem is dörgölte az orra alá.
Az öregnek olyan öreg szaga volt. Meghatározhatatlan, de érezni lehetett. Talán az anyagcseréje változott meg, talán csak a bőre eresztett másképpen, vagy a ruhája tette – szekrényszaga volt mindegyiknek, inge, alsóneműje jófajta, körmös lábú, diófa deszkájú fiókosban hevert, még az ő apja csináltatta a Werner tislerrel – mindegy is. Ő ugyan nem érezte, de a lánya csak nem állta meg szó nélkül:
– nahát, öreg, többet is használhatná a szappant, ne féljen, nem kopik el! Úgy áporog itt nekem, mint valami krumplisverem!
Nagyon igaztalan volt ez a lányától, mert az öreg minden nap lecsutakolta magát a hokedlire tett tanyalavórban. A szélütés óta kicsit balog volt a jobb keze, lassan is ment a dolog, de az nem zavarta. Csatakosabb lett ugyan a konyha köve, de akkurátusan feltörölte, a rongyot kicsavarta, kitette száradni a tornác korlátjára.
A lehajlással óvatosan kellett volna bánnia, de mit tehetett? Gondolkodott azon, hogy megveszi azt a flancos felmosót, vödörrel együtt, amit a tv-ben is látott, valami viledát, vagy mit, de aztán mindig elfelejtette megemlíteni a lányának.
Aztán a beszédje. Valahogy olyan gombócosan jöttek elő a szavak, pedig odabent olyan tisztán visszhangzottak! Ha szomszéddal váltott szót, vagy a postás köszönt be, netán Rózsika, a szociálisoktól nyitotta rá az ajtót, egyre többször kellett nekifutnia a mondanivalójának. Lassanként elunta, hogy majd’ mindent ismételni kellett, hogy megértsék. Manapság már leginkább csak ők beszéltek, az öreg meg értően bólogatott, hümmögött hozzá.
A lányának ehhez nem volt türelme. Jött, ment, vitte-hozta a mosnivalót, összerántotta az ebédet-vacsorát – rendszerint nagy adagot főzött, ne kelljen naponta jönnie, van, hogy három napig is ugyanazt ette az öreg. Ha megpróbált valamit szólni a lányához, az türelmetlenül ellegyintette:
– hagyjon már, öreg, nincs nekem idegem kivárni, míg kinyögi, mit akar! Írja le, ha olyan fontos, majd legközelebb elolvasom!
Na, ez szemét dolog volt. Tudta jól a lánya, hogy amióta a jobb keze is balog lett, írni végképp nem tud, csak kín keservesen, ákom-bákom, szinte olvashatatlanul. Az öreg hát inkább nem is próbálta.
Minap aztán a lánya, mikor belépett, lilult fejjel kezdett ordítani:
– hogy az isten tegye magát a kopaszok közé, öreg! Most már be is hugyozik nekem!
Az öreg dermedten nézte a nadrágján terjengő foltot: de hát én nem is vettem észre – akarta mondani, de hangja még a szokásosnál is gombócosabb volt. Mondta a doktor lehet, hogy lesznek vizelet visszatartási gondjai – elegánsan valami inkonziizének nevezte – de a nagyobb baj az volt, nem érezte, hogy kell, mert elindult volna időben! De még csak nem is érezte, hogy feszülne a hólyagja!
Az öreg őszintén megrémült. Tudta ő, hogy ez állapotromlás – mondom, a kerekek odabent olajozottan forogtak – és arra gondolt: istenem, csak a következő ne az legyen, hogy még be is szarok! Pelenka – erőltette a szót – biztos van ilyen magamfajtának is.
– Mit motyog, öreg? Pelenka? Még csak az kéne, hogy még a szarból is mossam ki magát! Megy az öregek otthonába, és kész! Bajlódjanak azok magával!
Azóta rémülten figyelte, nincs-e megint folt a nadrágján. Volt. Kapkodva vetkőzött, mosakodott, alsóneműt, nadrágot cserélt, gyorsan, gyorsan, csak a lánya meg ne lássa, majd kimossa magának, ha nyugalom lesz.
Csakhogy, elfelejtette kimosni. A lánya csak beleszagolt a levegőbe, és már mondta is a magáét.
Most itt ül, mellette bőrönd. Nehezére esik a légzés. Nem valami fizikai erőfeszítés miatt. Szorong, gyomrában valami erős remegés kél, nem kap levegőt. Várja a szállítót, ami beviszi az öregek otthonába. Kész, ennyi volt. A lánya elintézte.
Pedig még nem is öreg: 63 éves…
Ille István
11:30 de.
Jó kis írás..
És hány ilyen van…
(nem írás, történet.)
12:08 du.
radismertunk….vereckei is megirta hogy remeg a kezed….minek politizalsz ? szereted ha utalnak ?
1:26 du.
Már mondtam István, h irigylem a tollad!
A sok ostoba, most csodálkozik, h ilyet is tudsz! 🙂
3:05 du.
Kakukk, az embert onnan lehet fel/megismerni, hogy kik utálják. Ha, te történetesen szeretnéd Illét, azt külön kikérné magának. Arról nem is beszélve, hogy nagyon egyoldalú lenne a dolog.
3:31 du.
Rasid, olyan gyönyörűen megfogod a lényeget.
Az emberi sorsok: emberi sorsok.
Vállalni nehéz, megírni nehéz – ember kell hozzá, ha érti véletlenül az a kakukk nickű humanoid.
Nem érti – nem baj, nem várhatunk el tőle ilyet, kevesebbet se, semmit se ami emberi.
Gratulálok, Rasid, és már kellett egy ilyen írás tőled. Mert nem csak politika van a világon.
Nem-e?
4:42 du.
Gratulálok, remek írás!
J
5:38 du.
Szép!
8:35 du.
Ez a kendőzetlen valóság. Azaz, a valóság ennél is rosszabb tud lenni. Ugyanis, a szerencsések kiváltsága az öregek otthona. Mert az otthonokban nincs elég hely, ezért tele vannak a kórházak elfekvői, belgyógyászati osztályai, pszichiátriái olyan öregekkel, akikről tudják, hogy sosem kerülnek ki onnét. És bizony, sokukat nem látogatják…
Az én nagyapám szerencsés volt. Vidéken élt, 91 éves koráig. Kerekeskútról húzta a vizet, fát vágott, biciklizett. A szerencséje az volt, hogy hirtelen halt meg, nem volt senkinek kiszolgáltatott. Nagyanyám, aki túlélte városra került az egyik lányához, emeleten lakott. Ő idősek napközijébe járt. Ott jól érezte magát.
4:13 de.
Gere Gábor
2013 március 16
1:26 du.
kakukk nem csodálkozik, ő felkészülten provokál. semmi más feladata nincs, minthogy itt szemétkedjen. nem is igazi kakukk, hanem inkább kakukktojás. valahogy az értelmes emberek közé keveredett.
4:14 de.
kakukk
2013 március 16
12:08 du.
közöd? 😛
1:43 du.
Ha ez lenne az első írás amit olvasok Tőled, akkor csak simán gratulálnék, de ki kell emeljem azt a látásmódot amivel meg tudod fogni a lényeget és olyan fájó realitással adod közre, hogy az ember sokáig csak gondolkodik és keresi a szavakat.
2:45 du.
Sárdi Jani
2013 március 16
8:35 du.
van egy kicsit könnyedebb hangvételű írásom a városra költözésről. ha befér, Chris – remélem – nemsokára közli.
3:56 du.
Ille István
2013 március 17
4:13 de.
🙂
Provokálni ugyan provokál, de nem felkészülten..
Kakukk koma önjáró. Leánykori neve burkus laci..
Csak mondom, hogy a helyén tudd kezelni..
🙂
2:10 de.
falusi
2013 március 19
3:56 du.
hát, én ott kezelem, bár nem igazán szívesen, mivel elég szar hely 🙂
már burkusnak lenni se jó? vagy egyik kutya, másik eb?