Pártokat az emberek hajdan azért hoztak létre, hogy harcolni tudjanak érdekeik érvényrejuttatása érdekében.

Parlamentet meg azért, hogy ezeket az érdekeket össze tudják hangolni, hogy kiszűrjék az érdekellentétekből fakadó erőszakos megoldásokat, hogy viszonylag élhető, nyugodt társadalmat hozzanak létre.

Persze az évszázadok során ez a rendszer alakulgatott, attól függően, hogy melyik párt milyen mértékben tudta érvényre juttatni az általa képviseltek érdekeit az anarchiától az önkényuralomig terjedő skálán.

A világban zömében osztályalapon szerveződtek a pártok, mert az azért hamar kiderült, hogy nehéz egy pártba terelni a libát a rókával, a kecskét a farkassal, – bár a fasizmus korporatív államának voltak erre irányuló törekvései – hogy az örökös miniszterelnöki pozícióra hajtó görényről ne is beszéljünk.

Voltak országok, melyekben a történelem úgy hozta, hogy egy erős központi erőtér ragadta magához a hatalmat, ez természetszerűleg a pártrendszer, a pluralizmus elhalásához vezetett, de hosszú távon minden ilyen rendszer megbukott, vért, káoszt és zűrzavart hagyva maga után.

Most sem lesz másként, nálunk, Magyarországon sem.

Fotó: miniszterelnok.hu

A hatalom természete – kevés kivételtől eltekintve – olyan, hogy idővel elszemtelenedik, miként Berija, egyre többet és többet akar maga alá kaparni a kollektív jogokból és egyre erőszakosabban nyomja el más érdekcsoportok törekvéseit, legyenek azok mégoly mérsékeltek vagy indokoltak is.

Ezt pedig egy idő után megunja a nép, ilyenkor a körúti fákon meztelen lábú hullák lengedeznek – jellemzően azért sosem azok, akik a helyzetet előidézték – talán Szálasi volt az üdítő kivétel.

Ma nálunk egyelőre még többpártrendszer van, kissé már Orbán fazonjához igazítva, de formailag azért még valamelyest különb, mint a hajdani szocializmus lengyel, vagy az NDK-ban divatozó többpártrendszere.

Nem sokkal, jelzem.

Valahogy nálunk történelmileg úgy alakult ki, hogy a pártok nem arra jöttek létre, hogy becsatornázzák és felmutassák a társadalom különféle tagjainak különféle érdekeit, harcolva azokért – nálunk a pártok vallási alapon jöttek létre, gyönyörű szóvirágokkal felékesített oltárok előtt, a hazudozások tömjénfüstjébe burkolva.

Nálunk minden párt mindenki (a zemberek, a polgárok, a nép, az állampolgárok, Jancsi és Juliska, a gonosz Hókuszpók, stb…) együttes boldogítását tűzi ki célul, márpedig ez egy kapitalista társadalomban a legócskább hazugság, a nép elbirkásításának felsőfoka, amit persze az istenadta nép be is cumiz szorgalmasan, mint rosszlány a kamionparkolóban Ali kamionos csúnyáját, a neves kormányzó boldoggáavatása alkalmából…

Ez pedig olyan, mint a zsiráf, melyről Józsibácsi a kifutó előtt meg is állapította: Ilyen állat márpedig nincs.

Azt csak a nagyon retardáltak hihetik, hogy Csányi érdeke éppen az, mint a falusi nincsteleneké, szép új korunk modern zselléreié, vagy Demján érdeke egybeesik a fekete vonatok hajdani utasainak és leszármazottainak érdekeivel.

Elspekulálgattam, a mai magyar pártok közül melyik kiket képvisel, milyen érdekek érvényesítéséért harcol, de hamar letettem erről.

Ugyanis, amit a mai pártok csinálnak, azt sem harcnak, sem érdekérvényesítésnek nem lehet nevezni, a politikusoknál ez dettó így van, talán Orbán kivételével, aki már teljesen olyan, mint Vologya partizán a Pripjaty mocsaraiban, akit hiába figyelmeztetett már mindenki, hogy a háborúnak régen vége, ő csak robbantgatott, robbantgatott, a vonatok meg egymás után borultak fel.

De most ne elmebetegekről beszéljünk, hanem arról a magyar társadalomról, melynek tagjai belenéznek a tükörbe, és nem tudják megmondani, hogy kik is ők tulajdonképpen.

Sajnos, a húszévnyi agymosás remekül bejött, a „munkás” szót elfelejtettük, a proli – a proletár, akinek a csupasz seggén kívül nincs semmije, aki a munkaereje eladásából él, mára szitokszó lett, hogy még szebb legyen a dolog, hasbaakasztották a szerencsétlent azzal, hogy panelban lakni szégyen, így a panelproli kétszeresen is pejoratív és megbélyegző kifejezés.

A rohadt kizsákmányoló sem tőkés többé, hanem munkaadó, míg az értelmiségi büszkén nézegeti lyukas zoknijából kilógó lábujját, hiszen ő legalább társadalmi besorolására büszke lehet, még ha panelértelmiségi is, és ha gyermeke számára lassan már a ruhatár-műköröm szak is elérhetetlen vágyálommá válik.

Márpedig a lecsúszás akkor is lecsúszás, ha generációkon átívelő folyamat.

De jól fogalmazta meg Orbán a nyugati politikusok számára az értékelés módszertanát: nem azt kell nézni, hogy mit mond, hanem azt, hogy mit csinál, és ez bizony a pártokra is érvényes.

Magyarországon ma van két-három párt, mellettük van néhány kávéházi vitakör, kissé kibővített baráti társaság és a Fidesz által létrehozott pszeudo-pártok.

Kezdjük talán a Fidesszel.

Ez az a párt, mely azt hirdeti magáról, hogy ők a nemzet pártja, tetejében katolikusokkal turbózva.

Mindenkit képviselni akarnak, kivéve a Nemzet Ellenségeit, de hogy ki a nemzet ellensége, azt ők kívánják meghatározni.

Cselekedeteikből és néhány elszólásukból persze kiderül, hogy a nemzet ellenségei a baloldaliak, akik – mikor csak tehetik – rárontanak a nemzetre, meg a zsidók, akiket nyilatkozati szinten ugyan szeretnek, de békésen szeretnének együttélni velük, ami egyébként a zsidóság nettó kizárását jelenti a magyar nemzetből.

A református – de lényegében vallástalan – Orbán Semjént tartja dísz-szentfazéknak a Fidesz sublótjának tetején annak manifesztálására, hogy ő mennyire keresztény, s időnként odavet a nemlétező párt, a kereszténydemokraták vezetőinek, egy-két lerágott csontot.

Semjén egy tisztességes egyházakban sekrestyés se lehetne, nálunk viszont ő maga a keresztényi szeretet a lovon, holott annak háta helyett a két hátsó lába között lenne a helye, közvetlenül a herélési heg előtt…

De aki ebből arra következtet, hogy a Fidesz egy keresztény nemzeti párt, az igennagyot téved.

A Fidesz a magyar nagytőke pártja, az Orbánnak csápolók meg a nemzet hülyére vett birkái.

Ha megnézzük, hogy Orbán politikájának kik a haszonélvezői, akkor egyértelműen kiderül, hogy a nagytőke érdekeit képviseli, és közvetlen kiszolgálóikat korrumpálja adókedvezményekkel, trafikokkal, földbérlettel, meg még ezer dologgal, melyeket természetesen a szegények és az alsó középosztály rovására osztogat.

Ha csak a legutóbbi javaslatukat nézzük, mellyel az EU követelményeinek akarnak megfelelni, akkor sem a gazdagokat támogató adórendszert módosítja, hanem a szegényektől vonja el, ami még egyáltalán elvonható.

Orbánt ugyanúgy a nemzeti nagytőke etette, mint ahogy a sajátja etette Hitlert, ugyanúgy önálló életre kelt, mint hajdan a Führer, mára pedig gazdáira is veszélyessé vált, miközben politikai hatalmát nagy buzgalommal és gátlástalanul konvertálja gazdasági hatalommá – látható vagyona csak a jéghegy csúcsa.

Orbán szervezete maga a maffia, úgy is kell majd eljárni vele, mint egy maffiózóval, miközben szervezetét is bűnössé kell nyilvánítani, azokat, akik az országot megosztották és kifosztották el kell vele együtt ítélni, a tisztességtelenül felhalmozott vagyonukat pedig maradéktalanul el kell kobozni.

A másik nagy párt ugyan kissé összement a mosásban, de még mindig ez jelenti a magyar „baloldalt” – persze hogy konkrétan kiket képvisel, arról szemérmesen hallgat.

Képviselhetné a munkavállalókat, képviselhetné a munkanélkülieket, képviselhetné a kényszervállalkozókat, de jelenleg leginkább saját parlamenti képviselőinek érdekeit képviseli, akik úgy gubbasztanak a parlamenti padsorokban, mint liba a fészkén, csak az ő tojásaikból nemigen fog boldogabb jövő kikelni.

Az MSZP ma a beszariak pártja, amelyik mást se csinál, csak elhatárolódik mindentől, ami a múltból büszkén vállalható lenne, beleértve a vörös zászlót, a Kádár-rendszer eredményeit, saját tizenkét éves kormányzásuk eredményeit, rettegve és sutyiban emelve fel még a nemzeti lobogót is.

Szabályosan elherdálják azokat a tulajdonságaikat, melyek a népnek rokonszenvesek lehetnének.

A pártgerontokrácia egy fikarcnyit sem törődött az utánpótlás nevelésével, egyetlen valamirevaló karizmatikus politikusukat megpuccsolták és először perifériára, majd a párton kívülre szorították.

Ugyan utódja rokonszenves, kedves fiú, de közte és elődje között az a különbség, mint Paganini és Kiss Józsika, a zenei középiskola hegedű-szakának végzős diákja között.

Az állítólag létező Simicska-Puch paktum után már csak idő kérdése, hogy mikor jön létre egy Orbán-Mesterházy paktum, majd megmagyarázzák, történelmi párhuzamot vonva a Bethlen-Peyer paktummal.

Hogy a szájukon kiejtsék a munkásosztály vagy a munkás fogalmát, olyan istenfia nincs, osztályok sincsenek, osztályharc sincs, holott a hozzájuk csapódó és belőlük élő nagytőkések csúnyán cserbenhagyták őket – ezt felismerve akár lehetnének harcosabbak is.

Ma, ha el akarják juttatni üzeneteiket a választókhoz, akkor ők sem választanak célcsoportot, mindenkit akarnak képviselni, ezért senki sem képviselnek igazán.

Próbálgatják megszólítani a társadalmat, de valamiért sehogy nem jön össze igazán, persze ebben benne van a következetlenségük is, a kritikán aluli kommunikációs tevékenység, az Orbán kezére játszott média, a fiatalok között végzett munka hiánya, a belső helyezkedések és az egységes állásfoglalások hiánya, az önbizalomhiányos vezetés, mely azt a képet sugallja, hogy maguk sem tudják, mit akarjanak.

Irgalmatlanul össze kellene kapniuk magukat, hogy ne süllyedjenek le egy kispárt szintjére, mert a lépcsőn felfelé menni mindig nehezebb, mint legurulni…

A Demokratikus Koalíció a sértett politikusok pártja, Gyurcsány Ferenc cipeli a hátán eredeti elképzelésének torzszülöttjét, merthogy az ő neve minden karaktergyilkolászás dacára ma is húzónév, véleményére kíváncsi oldalfüggetlenül mindenki, tart tőle Orbántól-Mesterházyig mindenki.

Okos ember, mégis ő is elköveti azt a hibát, hogy mindenkit akar képviselni, ami rendben is lenne egy választási párt esetében, de pártja alkalmatlan ennek bázisát képezni, mert a potenciális résztvevők csendes viszolygással szemlélik egymást, majd a „kutyából nem lesz szalonna” ősi tapasztalatával felvértezve odébbmennek.

Az elképzelés a szocialista párt néppárttá alakítására remek volt, csak nem számolt a párttagság és a társadalom baloldali részének érzelmeivel, pedig a választó inkább gondolkodik a szívével, mint az agyával.

Emellett az egyébként roppant rokonszenves pártelnök pocsék szervező, és a csapatépítés sem az erőssége – a túl okos emberek türelmetlenek és nem szeretnek magyarázkodni, de nem is nagyon bíznak másokban.

Jellemző, hogy a szintén nagyon okos Vadai Ágin túl nem is nagyon enged terepet a többieknek a szereplésre, a szűk vezetés tagjai inkább csak statisztálnak mellette, ez pedig veszélyes, mert csökkenti a hatékonyságot.

Ha megmarad a pártja a 2014-es választások után is, akkor talán be lehetne pótolni valamit az elvesztegetett három évből, habár a kezdés lendületét már nemigen fogja visszakapni a párt, amelyiknek alapításakor több tagja és regisztrált szimpatizánsa volt, mint ma tagja.

Márpedig választást csak roadshow-val nyerni nem lehet, kellenek a helyi szervezők, vezetők, aktivisták.

És nem csak a belvárosban, ahol jövőbeni pozíciók reményében mindig akad buzgó követő, hanem falun is, ahol a hülye zsellér ostoba gyermeke gyűlöli a „kommunistákat” mert „elvették” családjától a kulákot, és belekényszerítették a termelőszövetkezetbe, ahol a háztáji földje nagyobb volt, mint megelőzőleg az egész birtoka, melyet egyébként úgyszintén a komcsik osztottak neki 45-ben.

Így hát most ez a párt is ott áll világos politikai irányvonal nélkül, miként az Együtt 2014 is, melyet Bajnai taktikázott el, mert elhitte, hogy a Milla létező szervezet, pedig csak meg kellett volna kérdezni bennünket, akik a tüntetések tömegét képeztük, mi erről a véleményünk.

Nem szólva mai szövetségeseiről, akik Orbán pszeudo-pártjának magukat világ röhejére civilnek nevező maradványai.

Bajnai nem lett volna rossz miniszterelnök-jelölt, olyan, akit mások bíznak meg a feladattal, de saját pártot szervezni melléfogás volt, amit csak sikeressége menthetett volna, de nem volt sikeres, így most szegény olyan egyedül van, mint Jóska lányboldogító ujja akcióban.

A Jobbik nettó nyilas párt, róluk nem beszélni kellene, hanem azonnali hatállyal betiltani, Vonát meg becsukni, hátha mire kiengedik, Szálasi lesz belőle.

Remek kilátások.

Pedig, ha Orbán 2014-ben hatalomra jut, akkor – kis idő elmúltával – nem kell már ezen a témán rugóznunk, egyetlen párt marad, mert ezt anno elfelejtette meghirdetni: Egy a tábor, egy a zászló és egy a Párt!

Demokratikusan, persze…

Fényes István