Esti késve érkezett a Nemzeti Színházba, a jegyszedő kapkodva kísérte a helyére.

York napsütése rosszkedvünk telét

Tündöklő nyárrá változtatta át.

A potrohos, gnóm törpeformájú színésznek nem volt szüksége jelmezre, púpra, testileg-lelkileg torz figura állt a futballstadionra emlékeztető díszletek között.

Most homlokunkon győztes koszorú,

Diadalemlék csorba fegyverünk,

Vad riadónkból víg vacsora lett

És édes dallam szörnyű indulónkból.

Szelíden mosolyog a háború,

Nem lovagol páncélos paripán,

Hogy félénk ellenség szívét ijessze.

Fertelmes alak, a gonosz megtestesítője, mintha mindenestül a drámaírói képzelet szülötte volna.

De én, kit durván véstek és szerelem fénye nélkül,

Kit megfosztottak minden szép aránytól

S a természet becsapott termetemmel,

Hogy eltöltsem e csevegő időt –

Úgy döntöttem, hogy gazember leszek.

– A szerep szinte kínálja magát a túljátszásra, de ez a színész igen meggyőző. Borzongató az aljassága! – mormolta magában Esti. – Richárdja következetesebb gazember, mint Shakespeare-é.

[III. Richárdot nem Shakespeare találta ki, lényegében ilyennek mutatják azok a történelmi munkák, melyeket drámája megírásához felhasznált, de tetézte gonoszságát a saját leleményéből, arcképét még sötétebb vonásokkal gazdagította. Csak annyi művészi szabadsággal élt, hogy ténynek vette a feltehetőt.]

As you like it.

Esti a közönséget figyelte.

Akik már olvasták a történetet, vagy nagyobb beleérző képességgel bírtak, rémülten ismertek a főhősre. Izgatottan fészkelődtek, vészt jóslóan magyaráztak a mellettük ülőknek, záptojást, paradicsomot dobáltak a színpadra, de egyszer sem találták el a célt. Bekiabálásaikkal próbálták siettetni a katarzist; bár nem lehettek biztosak a Richmondot játszó színész átütő tehetségében.

[Shakespeare-t Richárd trónra kerülésének és uralkodásának rövid időszaka, a „rózsák háborújának” végkifejlete érdekli, a tébolyult hatalmi harc elszabadult pokla. Richárd halálával „a piros rózsa és a fehér kibékül / S utódjaik – ha Isten úgy akarja – / Mosolygó békét hoznak a jövőnek, / Gazdag napokat, víg bővelkedést. / Törd el az

árulók kardját Uristen, / Mely e véres napokat visszahozná, / Ne kóstolja e szép ország gyümölcsét / A békét sebző áruló gyűlölség!]

A díszpáholyban és jobb helyeken ülők vallásos áhítattal itták a törpe szavait – meglehet, az okosabbja csak színlelte a lelkesedést, mert érdekében állt, hogy a rajongókkal tartson – sokuknak kifejezetten kedvére való volt a púpos gátlástalansága. Erkölcsi aggályok nélkül azonosultak a protagonistával. Az alakítás a hátsó sorokban szorongó nyomorultak és gyengeelméjűek között sem maradt hatástalan: a jobb érzésű nézőket rendre kétségbeejtő tragikus pillanatokban is megszállottan szeretünkrichárdoztak, párás szemekkel tapsoltak, elégedetten vihogtak kedvencük aljas intrikáit méltatva kielégülten.

[Shakespeare kiváló lélektani érzékkel mutatja meg, milyen személyiségtorzító hatása lehet a testi-lelki nyomorékságnak, hogy a valamilyen fogyatékosság miatt hátrányt szenvedő, frusztrált ember milyen féktelenné válhat a kárpótlás keresésében. De a monológ kulcsfontosságú sora, az „Úgy döntöttem, gazember leszek” jelzi, hogy Richárd nem beteg, akiben nincs, vagy elhalt az erkölcsi érzék, s aki ezért nem beszámítható és felelősségre vonható. Ő tudatosan járja végig azt az utat, melyre az ösztönei vezetik: gonoszsága cinikusan kigondolt és végrehajtott program.]

A többség kifejezéstelen csendben, báván bámulta a színpadot. – Fogalmuk sincs, mit látnak, egyáltalán: hogyan kerültek a színházba. Pedig a jegyet nem ingyen osztogatták. Azt hiszik semmi közük az egészhez! – így Esti – Nem taszítja őket a főhős feneketlen aljassága?! Nem bíznak az isteni igazságszolgáltatásban, aminek végül le kell sújtania a szörnyetegre?!

[Richárd tökéletesen azonosul szörnyetegszerepével; az önismeretnek és a tudatosságnak azon a fokán, ahol ő áll, szembe kell néznie azokkal a bűnökkel, amelyek a vállalt szereppel együtt járnak. Tudatában van bűneinek, de a szó közkeletű értelmében bűntudata nincs: „Oly mélyen vagyok / A vérben, hogy bűn bűnt vonszol magával.” Ezért is van különös jelentősége annak az epizódnak, amelyben kizökken ebből a szerepből. A bosworthi csata előestéjén a máskor oly rettenthetetlenül bátor és vakmerő Richárd viselkedésében és megnyilatkozásaiban a szorongás jelei mutatkoznak. Ennek a hidegen számító észlénynek rossz előérzetei vannak. ” Valahogy nem oly éles az eszem, / S nem oly elszánt a lelkem, mint szokott.” / Amikor pedig elalszik, sorra megjelennek ellenségeinek szellemei, átkokat szórnak rá, fenyegetik, s mind így búcsúznak tőle: „Ess kétségbe! Pusztulj!” Gyötrelmes álmából ébredve, az álom hatása alatt eddig kikezdhetetlennek látszó magabiztossága elhagyja, fölényes cinizmusának nyoma sincs. Fél, s nemcsak a bosszúval fenyegető szellemektől, de még inkább önmagától. Kínozza a „gyáva lelkiismeret” és a bűntudat, s talán még erőssebben az a gondolat, hogy senki szeretetére és sajnálatára nem számíthat, még önmagáéra sem. „Kétségbeesem. Senki sem szeret, / S ha meghalok, majd egy lélek se sajnál. De miért is tennék, mikor én magam / Sem tudom megsajnálni magamat?”]

Estit felkavarta az előadás. Szorongva vergődött tehetetlenségében – a Globe-ban szenvedélyes igazságérzetétől vezérelve (vezérelv – használható szó!) talán már felrohant volna a játszók közé, hogy önnön kezével szúrja szíven Burbage-et*, megoldva a drámai konfliktust. De itt? Most? Meneküljön a nézőtérről? De nincs hová menni: színház az egész világ! Bár lehetnek ennél élvezhetőbb előadások is… – reménykedett Esti.

* [Richard Burbage – ő volt talán Shakespeare legközelebbi társa. Ő alakította legfontosabb tragikus hőseit. Ő játszotta az első Leart, az első Hamletet, Othellót. Valószínűleg ő mutatta be Romeót, Machbetet, Coriolanust, Prosperót, Antoniust… és III. Richárdot.

Vendégszöveg: Peter Ackroyd, Ruttkay Kálmán

a Shakespeare idézeteket fordította Vas István

Éry Balázs