A Bourbon – A whisky, ahogy én ismerem (5. rész)
A bourbon mint tudjuk amerikai whisky. Persze azért nem ilyen egyszerű az én szememben a dolog. Igaz, hogy Amerikában gyártják, de mégis csak az ír és skót telepesek vitték magukkal az óhazából módszert. Én úgy gondolom, hogy bourbon az ír, ill. skót whisky Amerikában gyártott változata. De ez eretnek gondolat, ezért halkan mondom. A telepesek kevéske cók-mókjukkal a whisky utáni sóvárgásukat is exportálták az új világba. Természetesen, ahogy lehet, elkezdtek próbálkozni egy kis itóka gyártásával. Az árpa termesztése nem igazán jött be, de a rozs megtermett. Így elindult a rozs-whisky gyártása.
Azután jött a fordulat. A kukoricaföld és faház törvény az új telepeseknek adta Kentucky érintetlen földjét 1776-ban. A kukorica pedig nagyon jó alapanyagnak tűnt a whisky szemszögéből. Beindult a házilagos whiskygyártás, és a rohamos iparosodás (vasút) magával hozta az egyre nagyobb lepárlók építését. A minőség is nagyot javult, egy James Crown nevezetű lepárlómester nevéhez fűzhetően. Természetesen Kentuckyban (hát hol?), az Old Oscar Pepper lepárlóban fejtette ki ez az úriember áldásos tevékenységét. Eltelt 100 év, és az amerikai whisky finom, eladható áru lett. Szakértők szerint, ha nem történik egy nagy horderejű esemény, a világ első számú whiskyje lenne. De szerencsére nem lett (magánvélemény). A nagy szesztilalom 1915-ben bevezetésre került. Ez kerékbe törte az amerikai ital karrierjét. A lepárlókat 1917-ben átalakították ipari szesz gyártására. Hiába, a háború fontosabb volt.
Mindez jótékony hatással volt a Kanadai whiskygyártással, és egy nagy egyéniség ezt ki is használta. De erről máskor.
Mint tudjuk, a tilalom alatt az emberek többet ittak, mint előtte, de a gyártást sikerült kivégezni. Amikor 1933-ban befejeződött ez az örültség, nem voltak lepárlók, nem voltak készletek, és az emberek elszoktak az amerikai szesztől. Megváltozott az ízlés, és azt nehéz visszafordítani. Sajnos ehhez jött a második világégés, mikor megint nem a whiskygyártás volt az elsődleges megoldandó probléma.
A single malt whisky forradalma hozta magával a bourbon fejlődését is; az új generáció állítólag fogékonyabb az amerikai ízekre. Így semmi sem állt az amerikai whisky útjában …
Amerika nagy ország, rengeteg ital fogy ott. Az Európában megszokott néhány millió litert gyártó lepárlók után itt bizony nem ritkán 40-50 millió litert párolnak. A legtöbb lepárló üzleti okokból titkolja a pontos mennyiséget. (Az Európa „halálbolygójá”-nak nevezett lepárló Skóciában 9 millió litert gyárt. Ez a Diageo bűne.)
Ezt egyszerűbb technikával érik el, nem kisüsti módszerekkel. Amerikában általában oszlopüstöket használnak. Ez 24 órás folyamatos gyártást tesz lehetővé.
Csak a Woodford Reserve és a Maker’s Mark tér el ettől. Előbbi teljesen kisüsti háromszoros lepárlással, utóbbi a második lepárlást végzi kisüstben. Nem véletlenül, ezek e legfinomabbak. Csodák végül is nincsenek.
A gabona: A bourbon minimum 51% kukorica, a többi malátázott árpa (hiába ezt nem lehet kikerülni), rozs a fűszeresség miatt, de lehet használni búzát is. A keverék arány nagyban befolyásolja az ízeket. Ha rozs-whisky akkor a rozsnak kell legalább 51 %-al bírnia. De újra gyártanak teljes rozswhiskyt is. Ha „straight” whiskyt szeretnénk gyártani (Asher kedvence, ha jól tudom), akkor egyik összetevő sem lehet 51% vagy több.
A gyártás során a kukoricát megdarálják, majd vízzel összekeverik. A víznek nagy ásványtartalommal kell bírnia. Ezután megfőzik a keveréket. Hűtés után elegyítik rozzsal vagy búzával. Megint főzik, majd újabb hűtés után adják hozzá a malátázott árpát. Így alakítják a keményítőt cukorrá. A desztilláció végén maradt savanyúcefrét a következő erjesztésénél használják fel. Bourbonhöz mindig használnak savanyúcefrét. Ezután jön az élesztő hozzáadása. Ez titok, nagyon vigyáznak az élesztő típusára. Az élesztő megerjeszti az anyagot három nap alatt. Ekkor 5-6%-os sörtfélét kapunk. Ekkor jön a lepárlás. Itt egy nagy tornyot (oszlopüst) használnak erre a célra. A torony tetején kerül a „sör” a lepárlóba. Perforált lemezekkel tagolt belsőtérben halad a folyadék, majd találkozik a torony alján bepumpált forró gőzzel. A találkozás eredménye az 55-60 térfogat-százalékos szesz. A másodlagos lepárlás vagy egy vízzel teli kádban történik, ahol átvezetve a nehéz összetevők kiválnak; vagy egy egyszerű lepárló üstben. Az előírás szerint a végtermék nem lehet 80 térfogatszázaléknál erősebb. Ezt nem szokták kihasználni, mivel a gyenge párlat karakteresebb. Kész is van a Kentucky bourbon. Ezt Tennesseeben cukor-juharból készült faszénen keresztül szűrik, így finomítva a szeszt.
The Whisky Expert / Johnny Trippick
Persze itt is van eretnek lepárló. A Woodford Reserve üstben háromszori lepárlással főzött whiskyjéről már volt szó. Na, ez olyan, hogy csak ajánlani tudom mindenkinek. Az egyik legfinomabb amerikai ital. Nagy 7 decis öntött laposüvegben. Jaj, nagyon szép!
A bourbonhoz nem lehet extra adalékot adni. Még a karamell is tiltva van.
Az érlelés 62.5 %-on történik. Kiégetett 200 literes tölgyfahordókat használnak. A törvény szerint legalább két évig kell piheni a hordóban. A kiégetett hordó a legenda szerint Elijah Craig nevéhez fűződik. Egyik alkalommal, mikor üres hordói megégtek egy tűzben, sajnálta kidobni, és felhasználta őket. Meglepve tapasztalta, hogy sokkal finomabb alkoholt kapott a végén. A fukarság is jöhet ki jól!
A raktározás mindenféle módon történik, minden lepárlónak meg van a módszere. Van, aki sok emeletest használ és van, aki külön termeket; van aki mozgatja a hordóit és van aki nem. Nincs egységes recept. A bourbonös hordókat általában összeöntik palackozás előtt. De az ínyenceknek palackoznak válogatott hordóból származó italt is. Ezt sokszor számozzák, hogy tudja a fogyasztó melyikből kell vásárolni, ha ízlik. Ezt Single Barrelnek hívják, és minősége messze felülmúlja a „kevert” változatot. Magyarországon elérhető a Four Roses mindkét változata. Itt bizony nagyon érezhető a két féle palackozás minőségi különbsége. És nem csak az árban nincs verseny a két whisky között. Mind ízben, mind kinézetben nagy a különbség.
Mind a két fajta bourbon ismertté vált, bár a Tennessee igazából csak két nagy márkával rendelkezik. A Jack Daniel’s és a George Dickel. Érdekesség, hogy a Dickelt Kentuckyba gyártják. A Jack az egyik legismertebb amerikai. Az Old No.7 whiskey üvegének díszítése is egyedi. Az elnevezésről is legendák terjednek. Az egyik szerint, egy sikeres zsidó kereskedő ihlette, kinek 7 üzlete volt. Honlapjukon részletes magyarázat található a matricán található jelekről. Természetesen ők is palackoznak Single Barrelt, gyönyörű egyedi üvegben.
A Kentucky sokkal nagyobb palettával bír. A Buffalo Trace, a Barton’s a Jim Beam, a Four Roses, a Maker’s Mark, Woodford Reserve, a Wild Turkey, a Heaven Hill Elijah Craigje mind ékkő a whiskygyártásban. A tulajdonosokat nehéz követni, folyamatos forrásban van az ipar. A Buffalo 54, a Jim Beam 40 millió litert gyárt évente. Azért ez már valami. Persze látogatható a nagy része, és ők is kitalálnak minden félét a vevők elcsábítására. Például a Maker’s viasszal pecsételi le az üvegeket. Az odalátogató saját maga pecsételheti le az ott vásárolt nedűt. A Maker’s amúgy is különc, egyedi 70% kukorica, 16% búza és 14% árpamalátát használ, a hordóit pedig állva tárolja, mert úgy könnyebb mozgatni. Ezt 1953 óta így csináljuk, és ez így is marad, mondja a márka nagykövete.
Sajnos a terjedelem nem engedi meg a terjengős meséket, de annyit még hozzátennék, hogy Jim Beam unokái a mai napig lepárlóban dolgoznak, mint mesterek. Jim Beam maga pedig 70 évesen kezdett whiskyt gyártani. Azt mondják bourbon folyt az ereiben.
Következő célja gyűjteményemnek a Knob Creek, amit az egyik csúcspontnak tartanak. Ez egy 9 éves straight whisky. A legfinomabb Beam whiskyk közül.
Már beszéltük, évente 2% elpárolog a hordókból. Ez az angyalok része. A hordóba beivódó pedig az ördögökké. Na, mármost a Jim Beam kifejlesztett egy technikát, és visszanyeri a hordóból a szeszt. Felhígítja, és Devil’s Cut néven palackozza. Erőteljes, érdekes ízű finom ital. Ars Poeticájuk: Megálmodni és megcsinálni. Nekik sikerült.
Még gyártanak amerikában tiszta kukorica whiskyt. Nekem két féle is van. Vízszínű édeskés ital. Az egyik Georgia Moon Corn Whiskey, ez 30 napos érleléssel „gyors-whisky”. A másik a Platte Valley pedig ízléses, a régmúltat idéző cserépedényben kapható.
Még megemlíteném a Ritterhouse Kentucky Rye whiskyt. Ő a régi idők emléke, teljesen rozsból készül.
Persze itt is megtalálhatok a kisebb házi lepárlók, de ők nem jutnak el Európába.
Az amerikaiak gyártanak single maltot is. Ilyen a Clear Creek, a St George Californian vagy a Stranahan’s Colorado. Egyre népszerűbbek, de a gyártás limitált. Hiszen ha megsokszorozzák a termelést, már nem kistermelők. Ez a 22-es csapdája.
Most jönne az összehasonlítás a whiskyk és a bourbonok között … De azt hiszem ez tévedés lenne. Mind finom. Ízlés dolga, melyiket választja az ember. Sok ember szeretheti az amerikait, mert az a néhány száz millió liter évente csak elfogy. Az pedig, hogy én a single maltot szeretem, nem jelent semmit. Vagy csak egy kicsit. Mert mégis csak az az igazi, a legfinomabb.
Igaz, gyűjteményem 10%-a amerikai, és mindig örömmel kortyolok bele.
Persze lesz ez még jobb is, csak a családomban eltér a vélemény a gyűjteményem maximális nagyságát előrejelző szám tekintetében. Sajnos nagyon is. Feleségem szerint nem ruha, hogy tele legyen vele a szekrény. Ilyen megátalkodottsággal még vitatkozni sem érdemes. Innen is látható, hiába gyönyörű, de hát csak nő!
De térjünk vissza a whiskyre. Természetesen nagyon sok hasonlóság van az anyaországok technikájában és az amerikai gyártásban. De a különbségek nagyon markánsan jelentkeznek.
Hát ennyit ízelítőként Amerikáról. Sajnos csak a történet egy cseppje.
Tessék próbálkozni, jó kis elfoglaltság.
Stephen Smith
Author: KMH Vendégszerzők
9:06 de.
Köszönöm, ezt a whisky-történelmet!
Nagyon érdekes, sőt értékes.
Éppen arra gondoltam, érdemes kinyomtatni és egy üveg kíséretében ajándékozni. Már csak azért is, ha valaki megkapja az értékes (és felettébb drága nedüt) ajándékba, tudja is meg a történelmét!
Ez egy brilliáns munka!
Köszönjük!
10:06 de.
Van aki bort gyüjt van aki pénzt te meg whiskeyt. Megjegyzem hasonló lehet mint a bor. Mert egy teszem azt 1978-as évjáratu butella bőven megér többezet dollárt. Csak egy nagy hiba lehet, mégpedig ha kedve szottyan az embernek egy ilyen évjáratra akkor sokáig kell gondolkodnia, hogy csapra verje e. Énnekem van három üveg Tokaji aszum. Az évjáratuk 76, 81 és 84. Mind ugy kaptam ajándékba és sokszor lett volna alkalom születésnap vagy sikeres könyvbemutató de nem vertem eddig csapra és szerintem nem is fogom. Állítólag a 76-os évjárat most olyan harmincezer forint körül van. Meggondolja az ember hogy leeresszem e a torkomon vagy sem.
10:59 de.
Háládatosan..
Igaz, megint összefutott a nyál a számban, hát gyorsan töltöttem is egy embereset,- csak a stílszerűség miatt- a JW, red label üvegecskémből.
Tán nem veszed arcátlanságnak ha hozzáteszem a fentiekhez, hogy az amerikai (Illetve az ír, és amerikai) írásmódja eltérő a skótokétól: az államokban többnyire whiskey-nek írják.
Viszont whisky-ügyben is teljesen egyetértek Shakespeare eltársal:
„Mit rózsának hívunk, bárhogy nevezzük, éppoly illatos..”
Mégegyszer, köszi a kimerítő tájékoztatást.
Cheers!!
2:18 du.
A vejem MÉRTÉKKEL, de szereti ezt a nedüt! De csak a valóban jót, a gagyit nem.
Én is megkóstoltam, de nekem nem ízlik, de ettől még a történelme lenyűgözően érdekes!
*
Óh, az én ízlésem megragadt a csokoládé- meg a tojáslikőrnél… No jó, kivételes ünnepkor Tokaji Aszu-t, de ezt is mértékkel.
(( 🙂 ))
2:22 du.
Hjaj, ami még igazán jó, az a tests vörösborok, mint például a Szekszárdi vörös, vagy a Burgundi, a Tihanyi Cabernet, de a Rosé fajták is, könnyedek és fínomak!
Csak úgy csevegéshez – a TOKAJI Aszu! – felejthetetlen zamata van! Mi behűtjük, igaz, ez nem ildomos, de mindent behűtünk, még a vörösbort is, ami elítélendő, de mi akkor is behűtjük! (( 🙂 ))
Igaz, ezért kukoricára való térgyedplést érdemelnénk, de mi akkor is behűtjük! (( 🙂 ))
2:37 du.
„Nagy 7 decis öntött laposüvegben. Jaj, nagyon szép!”
Imádható stílus 🙂
5:07 du.
Avi ben Giora
2013 október 21
10:06 de.
Avi. Nekem 83-as aszum volt. Ausztriában vettem magyar túristától. Abban az évben született a középső jánykám.
A huszadik szülinapján bontottuk fel.
2:50 de.
Kedves Szukits Rezső!
Remélem a vejem is így gondolja, mint ahogyan Te
🙂 ))
Januárban lesz a születésnapja, ki is nyomtatom ezt a whisky-tudományt=történelmet! Azután mellékelek is egy (kisebb) üveg nedüt!
Biztosan értékeli majd az irodalmat is, és a márkás skót-italt is. Legalább annyira, mint Te!
:))
No, akkor nem leszek bajban… Legfeljebb annyiban, hogy az az üveg nem 7, de kevesebb deci lesz 🙁 ))
(( 🙂 )
2:27 du.
Kedves falusi! Amerikaban mind a ket irasmodot hasznaljak. Talan az eredeti tulajok szarmazasa a kulcs. Ezt meg nem kutattam, de jo otlet. Koszonom.
2:33 du.
Kedves Avi ben Giora: A legnagyobb pazarlas nem megkostolni. Azert paroljak hozzaerto mesterek, hogy oromunk teljen benne. A muveszetet elvezni kell, mem szekrenybe zarni!
2:40 du.
Georgina Bojana! Koszonom az elismerest. Meg ket vagy harom resz lenne,ha van meg turelmetek. De most Frakhonban vagyok, es Maigret fofelugyelo kedvencet a Calvadost tanulmanyozom.
6:06 du.
Llanfair
2013 október 22
2:40 du.
Kedves Llanfair, persze,hogy van türelmünk!
– Tényleg érdekes amiket megtudtunk Töled màr idàig is – és nagyon érdekes:soha eszembe nem jutott volna utànagondolni, hogy hogyan készitik ezt a sokak àltal kedvelt italt. (Nekem nem izlett annyira,-tudom,akkor kàr belém…- de elismerem,hogy jo: de az izlés az gusztus kérdése; azon meg nem vitatkozunk ugyebàr.)De olvasni nagyon érdekes,és piszkosul értékelem a részleteket.
…Calvados…sok sikert a tanulmànyaidhoz!
P.S.: Viva Verdi
8:26 de.
Ismét elkápráztattál minket egy nagyon érdekes írással kedves Llanfair! Egy dolog nem derült ki számomra, hogy miért édeskés annyira markánsan a bourbon, amiért én egyáltalán nem is szeretem! Ez csak tipp, de esetleg a kukorica miatt? Na én viszont Svejk hazájában a sört tanulmányoztam, határozottan értenek hozzá! 🙂
Meg az abszinthoz is. Voltunk egy abszint múzeumban ami bár is egyben ahol igazán meghitt kapcsolatba kerültem ezzel a pazar itallal. A 80 fokos mondjuk már komoly kihívás volt, de álltam a sarat! 🙂 A nejem szerint egész rendesen viselkedtem, szinte minden berendezési tárgy ép maradt…
🙂 🙂 🙂
5:44 du.
A parittyás hangja: A kukorica miatt. Na majd hetfon mutatok olyan bourbont, amit szeretni fogsz. De tenyleg nem ez az igazi.
7:52 de.
Az egyik legszebben, legrészletesebben megírt írás a témában magyarul, amihez gratulálni szeretnék. Szintén nagyon tetszik, hogy nem tekinted alávalónak az amerikai whiskyt. De:
– A kisüsti feltétlen ajnározása az egymenetessel szemben igencsak előítéletes: nagyrészt azon alapszik, hogy a tornyos whisky eredetileg nem volt több (sőt, Európában máig sem több!), mint érlelt finomszesz (gabonából persze), ami csak arra való, hogy a kisüstit felhígítsák (olcsósítsák, lágyítsák) vele. Az írek és a skótok egyszerűen nem ismerik azt a fajta karakteres tornyos whiskyt (a sima egymenetest meg pláne nem), amit a bourbon, rye, corn képvisel, a bourbon-szakmában pedig a kisüsti ismeretlen szinte teljesen (lásd köv. bekezdés), tehát az összehasonlítás nem áll valami erős lábakon. (Érdekes írás a témában: http://chuckcowdery.blogspot.hu/2008/02/pot-stills-versus-column-stills.html )
– A tényleges kisüsti bourbon nagyon ritka, olyannyira, hogy a Woodford Reserve alapkiadása sem az. Csak a W.R. Masters Collection kisüsti bourbon, illetve a W.R. Distillers Select tartalmaz valamennyi kisüsti párlatot. A Maker’s Mark doubleres megoldása pedig nem egyedi, más prémium márkák is használják (többek közt azok, amiket „pot still” bourbönként hirdetnek). A Maker’s Mark-ot személy szerint sem sorolnám a legjobbak közé (és nem is vagyok ezzel egyedül), az Elijah Craig után egyenesen érdektelennek hatott.
– A straight whisky széles körben félreértett dolog: a straight jelzőt minden alaptípus megkaphatja (straight bourbon whisky, straight rye whisky, stb.), hogyha nem keverték benne több állam whiskyjét és legalább 2 évig érlelték a fajtának megfelelő hordóban. Magyarán a straight jelzőnek nem feltétele, hogy minden gabona 51% alatt legyen, viszont csak ez esetben lesz „nevenincs” straight, vagyis mezei „straight whisky”. A fentiek értelmében szintén nem kötelező 2 évig érlelni a bourbon whiskyt, csak akkor nem lesz straight bourbon. A nagyon rövid érlelés persze így sem jellemző, mert egyrészt, ki issza meg, másrészt, vadonatúj hordóba kell tölteni.
– A George Dickelt nem gyárthatják Kentuckyban, mert akkor nem lehetne Tennessee-nek címkézni (sem az USÁ-ban, sem az EU-ban). Egy időben valóban készült ott, akkor viszont úgy is hívták.
– A Jim Beam Devil’s Cut-ról érdemes tudni, hogy igazából nem valami különlegeset próbáltak vele alkotni (ami jó, mert nem is sikerült), hanem a jóval idősebb bourbon jellegét utánozza az új módszer. Engem mondjuk nem fogott meg, de az áráért aránylag korrekt vétel.
A parittyás hangja:
Csehország az abszinthamisítványok hazája, egy 1990-es években született „kitalált hagyomány” keretében. Ha valahol tömény abszintot kóstoltatnak az emberekkel, akkor ott eleve nem is értenek az abszinthoz; a valódi abszint egy koncentrátum, soha nem volt rövidital. A cseh „abszintok” általában különböző ízesített vodkák vagy gyomorkeserűk, ugyanis az abszintnak még nincs törvényi definíciója.
9:00 de.
Oláh Ádám: Köszönöm a kritikát. De a címe is az, ahogy én látom. Ez nem szakcikk, hanem kedvcsináló. Meg hát a terjedelem is szűkre szabott. Ha hosszú lett (első rész) már jött is az olló.
Szó nincs ajnározásról, de néhány száz whisky fajta megkóstolása után nekem jobban ízlik. Mint ahogy a Maker’s Markot is nagyon szeretem. Sőt, ha választanom kell, akkor a Négy Rózsa Single Barrelt választanám onnan. Meg a Woodfordot. Áh megint kezdem, nem tudok választani. Kinek a szőke kinek a barna. Nekem mindegy. Rossz ízlésemet semmi sem mutatja jobban, hogy a lenézet skót alföldi ital a Wilson & Morgan Barrel Selection 18 éves rummal finiselt Bladnoch 18 évese a kedvencem. Pedig az alföldi whiskyk halálra vannak ítélve. Az, hogy jó vagy nem az ízlés dolga. Pontosítanék, a 161 fajtámból kb 100 szeretek. Mindet másért. Írtam egy előző részben, irigylem kinek kedvence van. Nekem nincs. Hangulattól és szájíztől függ mikor melyik ízlik. Ez egy jó játék, kitalálni este melyikből kóstoljak. Nem mindig sikerül eltalálni. Ihatatlant csak két félét vásároltam, nem nevezném meg. De tény, hogy nekem az amerikai csak a ír – skót után jön. Egyszerűen azért, mert nekem azok sokkal jobban ízlenek. Tudomásom szerint az oszlopüstöt is itt találták fel a szigeteken. Kipróbálták nem jött be. Az amerikaiak mindent leegyszerűsítenek. Így a whiskygyártást is. Nem attól Tennessee tudomásom szerint, hogy ott gyártják, hanem a módszertől. Tennesseeben kezdték gyártani, de áthelyezték a gyártást. Persze elhiszem, hogy visszahelyezték. De a módszer maradt. Az amerikai whiskytörvényeket tényleg nem ismerem pontról pontra. De sajnos a Dickelt is már a Diageo tulajdona (Európa). A Jim Beam Devil’s Cut-ról érdemes tudni, hogy nekem nem nagyon jött be, de szép a címkéje.
Miután írtam, hogy amatőr vagyok, nem velem vitázol, hanem Michael Jacksonnal, Dave Broommal Jim Murray úrral. És persze a lepárlók látogatásánál felcsipegetett információkkal. Ha tévedtem Ők tévedtek. De elég jó nevük van a szakmában ezért mertem rájuk támaszkodni. Gondolom az utolsó rész után kiírják a szerkesztők a szakirodalmat is, én már elküldtem az első rész után.
És köszönöm, hogy érdemtelenül túldicsérted írásomat.
9:09 de.
Oláh Ádám: Még hozzátenném, hogy Parittyás barátomnak megmutattam a Woodford Reserve Distiller’s Select whiskyt. Elismerte, hogy bizony nagyon finom. Pedig jelezte, nem igazán élvezi ezt a fajtát. Szereztem egy hívet a bourbon whiskynek. Már megérte.
De látom nem olvastad az első részt. Kértem, szakember ne olvassa el. Ejnye.
5:41 de.
Llanfair:
Az ízlésedet maximálisan tiszteletben tartom, ahogy mindenkiét, akinek nem 1-2 márka alapján van véleménye. Én is a kedvencek nélküli típus vagyok, még a whiskyfajták közt sem tudnék sorrendet felállítani, mindegyiket másért szeretem. Számomra az abszint áll az első helyen, de azt is megunnám, ha más itallal nem foglalkoznék.
Arra próbáltam rávilágítani, hogy a kisüst (igazából a pot still nem feltétlenül kisüst, de most hívjuk így) fontosságát olyan amerikai whiskyk kapcsán emeled ki, melyeknél a szerepe részleges, és emiatt nagyon bizonytalan. Ha a Woodford Reserve Masters Select szériát is kóstoltad (ami jelenleg az egyetlen tényleg kisüsti bourbon), és az minden más bourbönnél lényegesen jobban ízlett, akkor már egyértelműbb az összefüggés.
Az egyik legelső finomítóoszlop tényleg ír volt, de mint a negyedik résznél is említettem, mára nagyon is bevált nekik, még ha nem is szeretnek róla beszélni. Az amerikai egymenetes megoldás a munka szempontjából nyilván egyszerűsítés, az elvet viszont inkább gyakorlatiasabbnak nevezném; egyesítették vele a kisüsti és a finomszesz előnyeit, míg az írek-skótok máig is egyszerűen finomszeszt kutyulnak a kisüstihez (kivéve a whiskyk kb. egytizedénél, amiket meghagynak „tisztán”), ezzel pedig általában jellegtelenebb italt kapnak a bourbönnél.
Amit a Tennessee-ről gondoltál, az elvezet a jó nevű szakértők problémájához (anélkül, hogy az általad konkrétan említett neveket leszólnám – igazából azt sem tudom, melyiküknek miben mondtam ellent). Az első, amit megtanultam a „szakmáról”, az az, hogy a nagy tévhitek elsősorban a nagy neveken keresztül terjednek el, és hatványozottan igaz ez, ha a nagy név véletlenül nagy cégekkel is kapcsolatba hozható. Azért ismerted a Tennessee-t külön italfajtaként, mert a Jack Daniel’s annak idején a megfelelően nagy neveken keresztül az egész szakmával elhitette, hogy a Tennessee egy külön szabályozott whiskyfajta, amit kötelezően juharfaszénen kell átszűrni, sőt, azt is, hogy a szűrés miatt ez már nem is nevezhető bourbon whiskynek. Ez a mítosz egész addig konszenzusként tartotta magát, amíg az angol Wikipédia felszínre törése miatt nem kaptak nyilvánosságot a korábban kisebb hangot kapott szakértők, és derült ki emiatt szélesebb körökben, hogy humbug az egész, amit lényegében bemondásra elhitt a szakma népszerűbbik fele, pedig csak utána kellett volna nézni, hogy az állítólagos törvények tényleg léteznek-e. Tennessee whisky nevű whiskyfajta ugyanis az USÁ-ban hivatalosan nem is létezik (hanem egyszerűen Tennessee-ben készült whiskyt jelent a címkén), ráadásul Tennessee-ből ugyanúgy létezik szűrt és szűretlen változat, mint ahogy Kentucky bourbon-ből is. A Jack Daniel’s népszerűsége miatt nemzetközi egyezményekben viszont rögzítették a Tennessee whiskyt eredetvédett italként, melyek szerint pedig nem más, mint Tennessee államban készült straight bourbon whisky. Ez a történet jó példája annak, hogy az italgyártók milyen könnyen befolyásolják a szakmai köztudatot.
7:43 de.
Kedves Oláh Ádám: Nem emlékszem arra, hogy a Tennessee whiskyt ne neveztem volna bourbonnak. Messze álljon tőlem.
Visszaolvastam. Azt írtam mind két fajta bourbon. Nem írtam azt, hogy nem bourbon. Ez nem „bourbonfosztás”.
Azt lehet felhozni, hogy erős a szóhasználat a kis különbség megnevezésére. Két féle? De kis különbségekből lesznek a nagyok.
Ismert szakértőim skótok, tehát tévedhetnek Amerikával. Mint írtam, ez egy amatőr kedvcsináló „cikk”. Teljességre nem törekedhet. Nem is tudnék, mert nem vagyok szakember. Annyit tehettem, hogy több helyen utána néztem. Ha több helyen egybevágott, akkor nem láttam a leírásában gondot.
Nem hasonlítottam össze a kettőt. Éppen hogy azt írtam, nem érdemes, mert mind a két módszer finom whisky-t eredményez. Akit megfog a cikk, nézzen utána. Én ezt tenném. Mindamellett az ír és a skót ital szinte egy, mégis ég és föld a különbség.
De én bizony jobban szeretem az ír-skót italokat. Nekem a bourbon ízvilága inkább érdekesség mint ellenfele az árpának. A blendek is ritkán tudnak a közelembe kerülni.
Midleton és a Kék Johnny Walker. A többi inkább a gyűjtemény miatt van.
Tehát akkor elmondhatom, hogy a pot-still whiskyket szeretem. Én ilyen egyszerűen látom. Túl egyszerűen? Az, hogy mi lenne ha, az itt most nem játszott. Senki nem fog miattam változtatni a gyártási folyamaton.
Én nem iszom. Bármily hihetetlen, nem iszom alkoholt az esti 2 cent whisky kivételével. Se bor, se sör se pálinka.
Látom szíveden viseled az amerikai whiskyt. Nem akartam bántani, de nem is bántottam. Törvényekre meg nagyon ritkán hivatkoztam. Igazi törvények itt a szigeteken védik az italt, nagyon helyesen. Én erről tudok.
De nem írtad miben tévedtem a Tennessee whiskyben. Mert csak azt írtam, „Ezt Tennesseeben cukor-juharból készült faszénen keresztül szűrik, így finomítva a szeszt”. Semmi mást nem állítottam.
Azt hiszem kritikád fő vonalát tényleg nem tudom elfogadni. Erőmön felül dicsértem az amerikai whiskyt. Jobban mint a valóságos érzésem. Ez azért van, mert nem akartam senkit irányítani. De mivel ahogy én látom a címe, kiemeltem, hogy nekem nem ezek a kedvenceim.
Utána néztem, tényleg visszatértek Tennesseebe. Sajnálom a hibát. De nem hiszem, hogy ez befolyásolja a cikk lényegét. A cél, hogy a magyarok végre úgy nézzenek a whiskyre ahogy kell. Nem az alkoholisták itala, hanem a kulturált szeszfogyasztók itala. Például én le nem írtam volna az amerikai vagy kanadai italgyártókra, hogy kutyulnak. Ezt a szóhasználatot sajnos vissza kell utasítanom kedvenc italom részéről (minden harag nélkül).
Ez nem egy fizetett cikk. Persze tudom, hogy azért nem írhatok le minden marhaságot de mindent elkövettem, hogy ne úgy legyen. Szerintem egész jól sikerült a célom.
Abban hibáztam, hogy nem gondoltam arra, hogy nem a barátaimnak írom. Nem gondoltam arra, hogy ez kimegy a világba. Ezért még januárban számolni fogok valakivel, mert nem figyelmeztette a buta fejemet.
Vagy csak Te vetted túl komolyan?
Amerikában élsz? Vagy csak szerelmes lettél a bourbonbe?
Azt még hozzátenném a Jack védelmében. Az egész ipar a mítoszokra épül. És így van jól. Mítoszok nélkül a felét nem érné az egész. Engem (többek közt) ez fogott meg.
Hátrányban is vagyok veled? Itt Európában sok féle Észak-Amerikai ital nem hozzáférhető. Kénytelen voltam a könyvekhez is fordulni. De összességében jobb lett mint gondoltam.
3:11 du.
Kedves Llanfair, attól tartok, támadóbbra sikerült a kommentem, mint amilyennek szántam.
A Tennessee „mítoszát” elsősorban negatív példaként akartam felhozni a maga teljes egészében (megnyugtató, ha a skót szakértők közt csak egy része fogant meg), habár ezzel elkanyarodtam a Te írásodtól, amiben csak annyi volt a hiba, hogy hogy máshol is készülhet (illetve nem szűrik feltétlenül cukorjuharon, mert a Prichard’s Tennessee Whiskey-t pl. semmilyen faszénen nem szűrik, de ez már eléggé mélyvíz).
A „kutyulást” nem szántam ilyen komolynak, csak úgy kontrasztképp, hogy ha az amerikaiak „leegyszerűsítik a whiskygyártást”, akkor ennyi erővel itt Európában meg kutyulnak (ami részemről messze nem olyan pejoratív, mint a „pancsolás”). Az egész csak arról szólt volna, hogy a kedvenc bourbönjeid jellegében a kisüst szerepét eltúlozni látszol („Nem véletlenül, ezek e legfinomabbak. Csodák végül is nincsenek.”), és bizonytalan az ír whisky miatt egyben a bourbönnél is fontosnak beállítani a kisüstöt, de talán túlbeszéltem a kérdést.
Véletlenül sem kötnék bele abba, hogy az európai whiskyt szereted jobban, sőt, kimondottan úgy gondolom, hogy aki nem iszik egyebet egyszerre 2 cent rövidnél, annak számára valóban a skót/ír kisüsti (single malt és pure pot still) whisky az eszményi ital; semely más röviditalnál nem találkoztam ennyire markáns, 2 cent után is elégedettséget nyújtó karakterrel. A legkulturáltabb rövidnek is merném őket nevezni, habár jó pár könnyedebb ízű kivétel is van köztük. Magyarországon élek, valószínűleg nem kóstoltam nálad több prémium amerikai whiskyt, és mint legutóbb írtam, nem tartom többre (személy szerint sem) egyiket a másiknál, csak a helyzet hozta, hogy ez esetben az amerikai iskolát „védtem” meg. Azzal is tisztában voltam, hogy nem lőnek nyulat ezzel a cikkel, nem is akartam én vérre menő kritikát írni, csak megjegyzéseket (ha úgy tetszik, többletinformációt) hozzáfűzni, de igaz, hogy ez nem mindig látszik az írásomon.
Nagy igazság, hogy többé-kevésbé minden sikeres ital mögött áll valamilyen mítosz (nem igaz, hogy jó bornak nem kell cégér), de nagyon is változó, hogy az mennyire megy szembe a valósággal, vagyis mennyire megtévesztő. Persze igazából más kifogásom is van a Jack Daniel’s ellen.
4:26 du.
Kedves Oláh Ádám: Nem voltál túl támadó. Kedves barátaim túlértékelik a cikkeimet. Inkább annak szól hogy amatőr író vagyok és ahhoz képest jó. Ezzel tisztában vagyok.
Ha amerikai akkor nekem a Jim Beam és a Jack Daniel’s nincs a topon. Persze szinte sorom van belőlük, mert a gyűjtemény megköveteli. Ha meg van, persze fogyogat. Mint említettem a Woodford a Four Roses a Maker’s Mark (azért is) és a Elijah előbbre van. Igaz a Jack Daniel’s Single Barrel kimondottan finom. Természetesen úgy lehetne teljes bizonysággal megállapítani az oszlopüst és Pot Still közti különbséget, ha ugyan azt az alapanyagot lefőznék. De tudomásom szerint ezt kipróbálták a szigeteken. Itt sem jó az, hogy drága az előállítás. Ezt kénytelen vagyok elfogadni. Kételkedni kell, de mindenben nem lehet. Nem jött be. Persze az is közrejátszik nálam, hogy sem a kukorica sem a rozs nekem az igazi ízvilág. Persze próbálkozom keményen, tegnap is amerikai rozswhiskyt kóstoltam. De ma Bushmillt iszom (a szomszédjában lakom).
Az azért valamit mond, hogy a világ a skót pot still technikát alkalmazza. Az utolsó részben a világ whiskyjeit próbálom összefoglalni. A kiegészítéseket nem bánom, szeretnék sokkal többet tudni a témában.
Képzeld, mikor az Islay szigeti whisky túrát csináltuk az egyik lakótársunk egy svéd lepárlótulajdonos volt. Megígérte, hogy az első palackokból ad el nekünk. Most írt, hogy eljött az idő. Alig várom.
A könnyed ízről. Nagyon szeretem a Glenkinchie 12 éves Distillery Editiont. A whisky Biblia a nagyon alacsony 68 ponttal jutalmazza. Mégis nagyon szeretem a könnyed íze miatt.
Azt meg még egyszer leírom. A terjedelem annyira korlátozott, hogy nagyon le kell egyszerűsítenem a dolgot.
De például a világ legnagyobb üstjét 43000 liternek írtam. Pedig 143 000 liter. Nem mindegy. Majd a végén megpróbálom javítani.
Magyarországon nagyon jó whisky kóstolásokat rendez a whiskynet. Próbáltad már?
4:48 de.
Kedves Llanfair: a Jim Beam és a Jack Daniel’s véleményen szerint nem is igazán akar a topon lenni, hacsak nem névleg. Ezek lényegében „bárwhiskyk” (illetve a J.D. Single Barrel-t még nem kóstoltam), amikből a második, harmadik, hatodik féldecinek is ugyanolyan jól kell esnie, mint az elsőnek; ez az elsődleges céljuk, erre vannak kihegyezve, míg az „ínyenc” márkák az ellenkezőjére. Ettől persze nem feltétlenül rosszak, a Jim Beam Rye és Black pl. nagyon is kellemes, és árban is a helyükön vannak – már ahol.
Természetesen nem valami homályos összeesüvés-elméletre céloztam azzal, hogy az íreknek titokban bejött az oszlop, hanem arra a tényre, hogy az (ír whiskyk többségét kitevő) blendekhez oszlopon főzik a jellegtelen „töltelék whiskyt”. Szerintem sem lehet oszloppal visszaadni a kisüsti jellegét, de ez fordítva is igaz: nem biztos, hogy a bourbon whiskynek jót tenne a tisztán kisüsti módszer, hiszen ez a stílus oszlopon forrta ki magát. (Ahogyan ma már a skót/ír whiskyt sem azért érlelik használt hordóban, hogy spóroljanak, hanem azért, mert így jobb.)
A terjedelemről: ez egy egészséges méret, másfél évvel ezelőtt én is alig ugyanilyen hosszan írtam az amerikai whiskykről, pedig a saját honlapunkon nincs megkötve a kezem. (Igaz, hogy én inkább arra koncentráltam, amit máshol nem lehet elolvasni, ezért az én írásom nem fedi le így a témát.)
Időnként olvasok whiskykóstolókról, de egyiken sem voltam; igazság szerint az abszinthoz jól érteni eléggé költséges, úgyhogy egyéb italokra jobbára csak időnkénti 1-1 palack formájában, visszafogottan költök (igaz, ez mára elég sok palackot jelent, de jobbára középkategóriásokból), még ha elméletben értek is hozzájuk.
6:48 de.
Kedves Oláh Ádám: Sajnos nem lehet figyelmen hagyni azt a tényt, hogy a legtöbb ember azért iszik, hogy ártson.
Ez így volt és így is marad. Tehát kellenek az olcsó italok. Itt nálunk a Powers az egyik menő márka. Nekem szinte ihatatlan. Igazad van az oszlopüst jelentőségéről, de ezért is kedvelem talán inkább a malt whiskyket. Igaz, boros után érleléssel általában. Nem jött be nekem az árpa helyettesítése. Szerencsére kis mennyiségű igényemet meg tudom fizetni bármilyen minőségben.
A mérték az így egészséges, de annyi minden félbe illetve bennem maradt. Az utolsó rész a világ whiskygyártása lenne, ha nekiállok. Ilyen rövid írásban leírni nekem lehetetlen.
De az olvasok türelmét sem akarom túlontúl igénybe venni. Kaptam „kedves” véleményt, hogy hagyjam abba az írás is, meg az ívást is. Még igaza is lehet.
De szerencsére olyan gazdag a világ termelése és olyan jó minőségű is van benne, hogy bűn lenne kihagyni.
Hol olvashatnám el a cikkedet?
Gyűjteményem darabszáma nekem is véges. Miután a zene előbbre van, ezért 200 darabban szabtam meg a végső határt (nagy álmom Bayreuthban Wagner Ringje). Nagyon sok whiskymbe fog kerülni. Most már nagyon szelektálok. De a kandalló mellett whiskyt kortyolva zenét hallgatni…… Még a szivar kellene hozzá, de azzal végleg átlépném feleségem tűréshatárát.
Abszintot még sosem ittam. Most Rouenben ittam Calvadost. Kedvenc íróim egyikének, Simenon teremtményének kedvenc itala. Tűrhetetlen volt, hogy nem kóstoltam Maigret felügyelő italát. Mit mondjak, büdös volt.
A hordók készítése nem tudom mennyibe kerül.
Az Arran 50 euróért veszi Amerikából. A teljesen elhasznált hordókat itt kettévágják és eladják virágtartónak. Ezért 70 eurót kérnek. Nem rossz buli.
Szakértő sosem leszek. Becsületszavam van a napi két centre. Miután egy becsületem van, nem kockáztathatom. Akkor ihatok többet, ha kóstolásra megyek vagy a fogorvosom felír fél decit fájdalom csillapító gyanánt. De ez ritka. Ilyen kicsi mennyiséggel sokra nem megyek.
Örülök, hogy írtál. Megerősítetted azt amit tudtam. van még mit tanulnom. Majd igyekszem.
5:25 de.
Kedves Laanfair: nem is feltétlenül csak az olcsó whiskykről van szó, mert a drágábbak egy jelentős része sem egészen a kétcentes fogyasztókra koncentrál (ahogy mondod, az emberek többsége nem ide tartozik, legyen gazdag vagy szegény), de ezt fejtegetni most messzire vezetne.
Kétszer vettem calvadost, mindkétszer selejtet fogtam ki (ami közép-árkategóriában nem is nagy csoda). De eddig minden italfajtából találtam kiváló darabokat (nem mindegyiknél volt egyszerű), egy szép napon ebből is biztosan meg fogom, de azt már látom, hogy nem túl olcsó szórakozás.
Az említett írásomat itt találod: http://abszint.com/2012/04/28/amerikai-whisky/ – ha a linkeken keresztül eljutnál a Maker’s Mark értékeléséhez, ne vedd túl komolyan, még eléggé „bourbon-kezdőként” kóstoltam. A közeljövőben újra tervezem kóstolni, értékelni.
A napi 2 cent már nem kevés tapasztalathoz elég, még 7 dl-es üvegekkel is évi 10 különböző whiskyt jelent, kisebbekkel jóval többet. Persze whiskyszakértők közt szorosabb a verseny, ez egy jól kialakult szakma – könnyen beszélek, amíg az abszintnál a közepes tudás is nagyon soknak számít.
Várom a következő cikkedet; az világ többi whiskyjéről alig tudok valamit. Kivéve, hogy a „japán Scotch” állítólag nagyon jó, és hogy vannak eredetvédett francia whiskyk.
6:25 du.
Érdeklődöm, hogy a woodford reserve whyskinek a száma ami oda van írva 20 08754
Az mit jelent? A 20 jelent valamit évjárat egyéb? Mennyit érhet?
9:21 du.
Ha nem Kentu, akár hétven-nyolcvan dollárt is érhet…
11:18 de.
Timo: Bocsánat. Nem láttam a kérdést.
A 20 azt jelenti, hogy „egy adagból”. Hordókra szokott utalni melyik hordóból lett palackozva. Ilyen nagy számú palacknál akár 10 vagy több hordó összeöntésének megjelölése. Az ötjegyű szám azt jelenti hányadik palack abból a hordóból (hordókból).
Jelentősége annyi, hogy ha ízlik akkor ebből a hordóból töltött flaskát keresd.
Tehát a 20-as hordóból a 8754-ik palack.
Nekem a 42 07944-es van.
11:25 de.
llanfair: namostakkor, beragadt a befejező fejezet a whiskey történetéből, vagy mifene? mert azzal mintha adós lennél!
mert pl. ez is egy odavaló bekezdés lehetne…
11:59 de.
Jó orrod van. Este megy csak a lektorom átolvassa.
Kicsit talán hosszú lett mert nagy a téma de próbáltam röviden. Képeket is kerestem mert ha jó akkor a Johnnie Walker szobrot szeretném. Magamat persze levágtam róla.
De a lezárás függőt valamitől ami végre sikerült.