Gázolás
Aznap este is már jóval elmult éjfél, mire hazaért. Megpróbált csendben bejutni a lakásba, de a nappaliból világosság szürődött ki.
– Te még nem alszol,- szólította meg a feleségét? –
– Megvártalak, nem tudtam elaludni. Fáradt vagy biztosan. Menj zuhanyozzál én addig készítek valamit enni.
– Ne fáradj nem vagyok éhes. Ilyenkor éjszaka már nem jó enni. Csak feleslege sulyt veszek megint fel magamra.
Levetkőzött a zuhany alá állt és bő sugárban engedte magára a vizet. Közben gondolatok cikáztak a fejiben.
– Tennem kell valamit. Kifugok bukni, úgy fogok járni mint Tibor. Nincs értelme kibukni két évvel a nyugdij előtt. Tibor sajnos megette. Leesett a lábáról egyik percről a másikra. Csak nagy nehezen sikerült megmenteni az életét. Szivtrombózis. A sok idegesség stressz megbosszulta magát. Pedig csupán csak 56 éves. Most lábadozik már, de soha sem fogn már ugyan úgy dolgozni mint régen. Nyugdijazni még nem fogják, mert van addig még jópár éve. Valószin leszázalékolják és kap majd valami pénzt, ami az éhenhaláshoz sok, a megélhetéshez meg kevés. Két gyerek. Az egyik most fejezi be az egyetemet a másik meg katona. A felesége dolgozik még persze, de mi lesz ha ő is kibukik majd? Ki fogja pótolni a kieső jövedelmet? Ebben a mai világban mikor alig van munka és nehéz a megélhetés? Aztán ismét magára terelődött a figyelme. Lassan husz éve dolgozom ugyan ezen a munkahelyen. Nem birom az éjszakai illetve a délutáni műszakot. Miért nem kaphatok egy nyomorult szabadnapot közben? Miért kell egyhuzamban ledolgozni az öt napot? És utána sem tudok rendesen pihenni mert mi az az egy nap? Miért nem kettő mint másutt? Elviekben kettő lenne de mire az ember kicsit lelazít, addigra kezdheti előlről. Tennem kéne valamit.
Megtörölközött, magára vette a fürdőköntöst és kiment a nappaliba.
– Meggyötörtnek látszol. Sok volt a munka ma is?
– Nem csak a munka a baj. A beosztásom. Pocsék, fárasztó. Húsz év folyamatos munka után nem tudok kérni egy jobb beosztást. Régebben azzal küldött el a fönök, hogy nincs embere, szüksége van rám. Most amikor meg rengeteg a munkanélküli és nem kéne megszakadnunk, nem vesz fel embereket. Illetve felvesz, de nekünk régin szakiknak ott kell lennünk, hogy ha a friss uj munkaerő valami hibát találna csinálni, észrevegyük és korrigáljuk. Ezek az uj munkaerők abszólut nem akarnak velünk együtt működni. Bennük van egyfajta gyűlölet, hogy a fejük felett állunk nem hagyjuk őket élni, és hajszoljuk őket. De szólni nem nagyon mernek, mert azt gondolják akkor holnap ismét az utcára kerülnek. Mink nem kerülhetünk ugyan ugy az utcára? Ki fogja nézni azt, hogy régi munkaerő vagyok? Sokba kerülök már a cégnek. Jogaim vannak, mivel már hosszu idő óta vagyok alkalmazásban. Megszabadulhatnak tőlem bármelyik percben. Mond kifizeti azt a végkielégítést, ami kimondva egy szép kis summa, de mennyi ideig van ebből kitartása az embernek? Elolvad az hamar a mai árak mellett. Hol talál az ilyen magamfajta másik munkahelyet? Hiába a szaktudásom, öreg vagyok pár év a nyugdijig és nem adhatják a legalacsonyabb kezdő fizetést. Az ilyenekkel csak a probléma van. Betegeskednek, nem birnak annyit mint egy fiatal, és a bérüket sem lehet a minimumra leverni.
Az eddig csendes férj most megszólalt.
– Próbálj beszélni a fönököddel. Nem tehet azért az utcára mert más beosztást akarsz, és kicsit kiakarod magadat pihenni. Jogod van hozzá.
– Jogom? Nekem? Papiron biztosan, de gyakorlatban? Valóban el nem küldhet, de nem köteles másfajta beosztást adni. Ha nem tetszik felis ut , le is ut. Ma már nem sokan gondolkoznak azon, hogy lapátra tegyenek egy olyan vén szipirtyót mint én.
– Hallgassál rám! Nem ér egy munkahely annyit, hogy az egészséged rámenjen. Egy beteg emberrel nem sokra megy már, neki is sokkal jobb ha kipihent friss munkaerőt kap a következő héten, és nem egy fárdat kialvatlant.
– Ezt te csak gondolod.Ott csahol a csomó éhes száj, aki arra vár, hogy valakit kirugjanak, illetve ha kidől és megüresedik a helye, már le is csapnak a megüresedett helyre.
Másnap korábban ment be a munkahelyire. Bekopogott az irodába a fönökhöz, hogy beszélni szeretne vele.
– Én megértem magát Payerné,- kezdte el a kioktatást,- de tudja mit csinálok akkor, ha magának egy másfajta beosztást adok? Anarchiát! Nem maga az egyetlen régi munkaerőm. Magának átirom az egész havi beosztását, utána majd mindenki ezel fog ostromolni, és én ezt nem tudom megtenni. Fizetésemelést is azért adok csak annyit,-és mindenkinek lehetőleg, – hogy meggátoljam a többiek felháborodását, miért nem kapott ő is ha mindenki kapott. Egy dolgot tehetek meg. Leveszek a fizetéséből, és kevesebb órát kell dolgoznia. Másra nincs lehetőségem.
– Én nem tudok kevesebb bérért dolgozni. Éppen kijövök a hónap végéig ebből a pénzből. Két évem van a nyugdijig. Ha most lemegyek, kevesebb órára és kevesebb bérre, akkor minek dolgoztam keményen húsz évet? Azért, hogy öregségemre ne kapjak rendes nyugdíjat ami megilletne? Ezt nem vállalom.
– Mást sajnos nem tudok magának felajánlani. Ha nem tetszik, közös megeggyezéssel felmondok már most magának. Megkapja a végkielégítését ami jár. Nem kötelezek senkit sem arra, hogy ha ugy gondolja, és már nem birja, hogy ne menjen el máshova dolgozni. Nem tartóztatok senkit sem ebbéli szándékában.
Nem egyeztek meg. Nem akart felmondani, csak magában átkozta a főnökét, és a pokol legsötétebb bugyrába kivánta. Otthon el sem mondta, csak hosszas rábeszélés után engedve a férji erőszaknak.
– Mond már, mit számit az a pár százas, ha kevesebbet kell dolgoznod? Gondolj az egészségedre és a tűrőképességeid határára. Előbb utóbb, majd összeveszel vele, és akkor tesz az utcára. Nem lesz annyi a nyugdijad amit kiszámítottál? Örülhet ma az ember hogy egyáltalán megkapja a nyugdíját és nem sikkasszák el. Mert manapság már ilyen esetek is vannak. Senkit nem érdekel, hogy elég e az a pénz a megélhetésedre vagy sem. Tettél volna félre.
– Miből tettem volna félre? Lakás kellett, egy autó is, meg a gyerekeim is tanítattam. Ennyi csak jár nekem?
– A szád járt. Elviekben igen, de gyakorlatban? Nagyon jól tudod mit mondnak erre. Van bérlakás is, és nem kell autót sem tartani. A gyerekeidnek nem fontos az egyetem. Az apjuk sem tudta elvégezni, nekik miért kell? Mert jobb és könnyebb életet szeretnél nekik? Nem lehet. Ma privilégiumok vannak. Egyeseknek lehet, másoknak nem. Ilyen farkastörvények vannak.
– Tudod, ha lehetne, én már holnap kupán vágnám ezt a gazembert. Halálra kereste lopta magát, mások kinkeserves munkájából gazdagodott meg. Milyen ember az ilyen, aki sajnálja attól a bért, akinek köszönheti a jólétét?
– Nincs már szocialista látásmód, ahogy te szeretnéd. Haszon és profit. Ez ami ma dominál.
Egy nap a fia elvitte az autót, mert egy esküvőre volt hivatalos.
– Odaadom a járgányt, de nekem nehogy ittasan ülj a volán mögé. Nem ér annyit egy esküvő.
– Nem iszom én soha se annyit apus. Csak azért viszem el az autót, hogy Ágnest utána hazatudjam szállítani.
Az esküvő napján már éjfél is elmult, de a szeretett gyermeknek se híre se hamva. Hajnali háromkor ért haza. Kissé csapzottan.
– Mi történt veled, – szegezte neki a kérdést az apja? –
-Elgázoltam valakit. Nem én voltam a hibás. Piros szinbe akart átmenni a másik oldalra. Nem tudtam már fékezni. Bevittek véralkohol viszgálatra negativ volt persze. Nem én okoztam a balesetet.
– És mi van az áldozattal? Tudod, hogy ki volt?
– Fogalmam nincsen csak annyit, hogy az autójához akart rohanni a szemközti parlolóba. Nem vette figyelembe a tilos jelzést, lévén már késő éjszaka volt. Úgy gondolta nincs már akkora forgalom. Kórházba vitték, de a mentő orvos azt mondta, ha meg is mentik örök életére nyomorék marad.
– Lassan járj tovább élsz. De te is vigyázhattál volna. Éjszaka gyakori az ilyen meggondolatlan alak.
– Nem tudtam már mit tenni édesapa. Féktávolságon belül került elém.
Másnap a munkában váratlan esemény fogadta a feleségét. Az éjszaka a főnököt balesett érte. Nem vette tudomásul a piros lámpát, erószakosan átakart rohanni a zebrán és egy autó elgázolta. Nagy valószinűséggel nyomorék fog maradni, hiába műtötték azonnal meg. Payerné arca hamuszürkévé vált a hir hallatára.
– Jól vagy, -kérdezték a kollégák? – Annyira kedvelted a fönököt?
– Ezt azért nem kívántam volna neki. De a sors útjai kiszámíthatatlanok. Nem biztos, hogy az akaratos kivagyisága minden esetben előnyöket biztosított számára. Vannak törvények az életben, amiket nem lehet büntetlen megszegni . Ezen sem pénz, sem hatalom vagy uralkodni vágyás nem segit. Ő soha sem gondolt soha sem, senkire, semmire. Ugy gondolta, neki mindent lehet, mert privilégiuma van bizonyos dolgokra. Tévedett, de egy életre.
Avi ben Giora
6:08 de.
Kedves Avi ben Giora!
A Sors és az Élet útjai kiszámíthatatlanok. Nagyapám mesélte, hogy a háborúban a legjobb barátja mindent megúszott, kisebb-nagyobb sérülésekkel. Rettenetesen ki voltak éhezve, pillesúlyúan érkeztek haza.
A barátját figyelmeztette, nem szabad hirtelen és folyamatosan sokat ennie. Vissza kell szoktania a szervezetét arra, hogy egyáltalán fogyaszt, de akkor is könnyű, könnyen emészthető ételeket.
Nagyapám keményen betartotta ezt, de ehhez kellett egy okos feleség, a Nagyanyám, aki óvatosan, pici adagokkal táplálta fel rettenetes egészségi állapotban hazaérkező Férjét. Nagyapám túlélte.
A barátja viszont nem. Az első pillanatban dugig ette magát, bele is halt.
Milyen az élet?! Mindent megúszott, meghalt egy hatalmas, megpakolt tál étel miatt.
*
Más. Tizenéves koromban a Ferenc körut és az Üllői út sarkán lévő Laktanya mellett vitt az utam. Olyan ablakok vannak, máig! Melyek kifelé nyílnak. Nagy szélvihar volt, valamit érzékeltem, mintha (biztosan az Őrangyalom, nagyot lökött rajtam) tehát váratlanul tovább léptem? Löktek? Abban a pillanatban hatalmas csörrenés és egy tábla üveg szinte a sarkam mögött ért földet.
Utólag átgondoltam, ha az telibe talál, szó szerint „elfelez”. Akkor itt, most nem ír(hat)nék.
*
Az életünk véges. Ezt tudjuk, ne hívjuk ki a Sorsot soha magunk ellen, sem butasággal, sem életeszélyes cselekedetekkel. Tudomásul kell vennünk, hogy emberből vagyunk, húsból és védtelenek vagyunk. Sokan nem így gondolják.
Aztán beáll a krach, betoppan a Halál.
Váratlanul.
De az is lehetséges, hogy ez volt a Sors könyvében megírva?!
Még szerencse, hogy nem tudjuk, mi lesz a végzetünk.