Reggeli után indultunk, mondván, elkerüljük a tömeget, 10-re Krakkóban leszünk, elvégre csak 88 km. Doremi javasolta, biztos, ami biztos, tankoljunk meg, elég gyéren vannak Krakkó felé a benzinkutak. Legyen. De ő fizeti. Méginkább legyen. Megtankolok, mondom Doreminek: menj be fizetni, addig én meglátogatom a mellékhelységet.  Doremi  – tőle merőben szokatlan keménységgel – kifakadt: sehova! egy szót sem tudok lengyelül, a gombokat se látom a pinhez, sz…tál volna otthon, szépen bejössz velem, azután mehetsz! Úgy lett.

Fotó: Ille István.

Irány Krakkó. Egy csöppet gyanús volt, hogy amerre ellátni, autó autó hátán, de gondoltam, majd csak megindul a sor. Röpke három perc várakozás után egy jótét lélek megszánt, és beengedett maga elé. Hát, megyünk. Azaz, poroszkálunk. Vagy inkább döcögünk. 20-30 méter előre, azután állj. Megint 20-30 méter, megint állj. Szemből meg nem jön senki.  Mondom: gebasz van, olvastam még reggel a kép alatt futó hírsorban, hogy az S7-esen  – ez csatlakozik be az E77-esbe – karambol volt, lehet, ez az oka. Lehet, hogy az volt. Meg még egy egypályás híd, amin lámpa engedte a váltakozó irányú forgalmat. Mint mondtam, Zakopane fele senki, de ezt a lámpa nem tudta.  Meg az is lehet, hogy akadt még két lámpa, amit a rendőrök kiiktattak és ők irányították helyette a forgalmat, ami még inkább fokozta a dugót. Mindez változatlan araszolással, hol csúsztatott kuplungról történő indulással, hol kézifékről történő indulással. Mikor már kellő képpen büdös volt a kuplungom, Doremi javasolta, hagyjuk a francba Krakkót, forduljunk vissza. Én bevágtam a durcást: azértse! Bár néha olyan érzésem volt, hogy Zakopanetól Krakkóig beállt az út… a táj, persze, csodálatos, a birkák csoportosak, a pásztor ráérős.

Hála istennek, az E77-esen már felhígult a forgalom, de így is 4,5 órát rabolt el az életemből az a kurva 88 km! Hókefélke bevitt volna a centrumba, de én lecsűrtem a Wavel felé.  Egy közeli zsákutcában két, vasárnapiasan kiöltözött autó éppen kiállt a járda mellől, sutty, beparkoltam. Igaz, hogy egy ukrán sörbár elé, igaz, hogy csíkos szalag is volt kihúzva, de gondoltam, ha nekik lehetett, nekem is lehet.

A Wavel tövében wurstli, kirakodóvásár és sült kolbász illat. Nomeg fél egy és rengeteg ember. A Wavelben úgyszintén. Hál’ istennek, Doremi itt is célzottan programozott: katedrális, királyi fogadóterem, slussz. A katedrálisban nyilak irányítják a turistát, szembeforgalom nincs. Egy dolog világos lett előttem: az összes felség és felségnő síremléke alatti ismertetőn ott állt „…és magyarország királya/királynéja”. A feléről se tudtam. Fordítom az egyik történetét Doreminek – hál’ istennek, angolul is odaírták -, amikor megszólal mellettünk egy érdekes akcentussal ugyan, de magyarul beszélő, talpig szigorúan szemüveges idősebb hölgy: köszönjük, nem szükséges fordítania, értünk lengyelül! Mivaaan? Doremi bájos mosollyal közli, hogy mi, sajnos, nem, így angolból fordítok. Ettől még nem értettem az öreg hölgy beszólását…

A fogadótermek belépődíjasok. Okosan tervezik meg, hogy ne legyen tömeg: óránként adnak ki jegyet, és csak korlátozott számban. Csomag, hátizsák, nagykabát díjmentes megőrzőbe leadandó. Táskát átvilágít, érzékelő kapun belép. Naná, hogy nálam becsönget! Irány vissza, rezgőkörös bottal végigvizsgál. Az is visít. Az övem csatja, + a kocsikulcs, + az apró a zsebemben. Övet le, zsebeket kipakol. Most már mehetek. Odabent minden csodaszép, és leginkább a világ minden tájáról összehordott. Fényképezni nem lehet – minden teremben formaruhás teremőr, akik, bár látszólag az okostelefonjukon csetelnek, ébren figyelnek, és meghiúsítanak minden próbálkozást. Amúgy átkozottul meleg van, meg magas páratartalom: védik a rengeteg falikárpitot és bútort.

Irány a posztócsarnok. Sétálóutca, tömeg, templomtornyok, cégérek, zegzugok, egyszóval, Krakkó. Az egyik templom kerítésének öblében egy nő, gyönyörű mezzo hangfekvésben barokk operarészleteket énekelt.  A posztócsarnok terén körös-körül  étterem étterem hátán, és mindegyik telve.  A téren lufi-rágógumi-hűtőmágnes-cola-ásványvíz-cukorka-csokoládé, szóval, turistabazár. No és, konflisok, több tucat. Szépen parkolnak, akár a taxik. A városfalhoz közeledve nem igazán tudtuk eldönteni, hogy a tornacipő tudatos utcadekoráció, vagy csak éppen felrepült oda.

Egy téren pártrendezvény – gondolom, már az uniós választásokra korteskednek. Kérdezem a biztosításként kirendelt rendőröktől, hogy hát, a getto, az merre van? Gyalog? Kérdezi a szerv. Tak. Akkor messze – és vigyorog.  A másik megszán, és hoz egy várostérképet: itt vagyunk, a Kazimierz negyed meg itt. Tényleg messze van. Sebaj, visszamegyünk az autóhoz, Hókefélke majd odavisz.

Átvágunk az egyetemi negyeden. Minden csupa zöld, csupa park és csupa kerékpáros. Én már eléggé ki vagyok, görcsöl a bal lábikrám, lassan haladunk, a nap meg lemenő félben. A Wavel tövében amolyan elektromos targoncaféle, csak éppen iránytaxi. Felirat: ghetto-schindler gyára-zsinagógák. A francba mindennel, vitessük oda magunkat! A sofőr kérdezi: idegenvezetéssel egybekötött túra, vagy csak taxi? Mondom, csak taxi, mivel szeretjük magunk felfedezni az érdekességeket. O.k. A taxis valami kamikáze-képzőben szerezhette meg a jogsiját, mert életveszélyesen vezetett.

Kirakott minket az egyik sarkon, majd közölte, hogy eszünk ágába se legyen itt étkezni, mert ez a turistáknak való, beljebb van egy piac,  körülötte jó kis éttermek, ő maga is oda szokott járni. Rendben. Akkor most majd jól felfedezünk mindent. Hát, nem igazán sikerült. Volt ugyan  a téren egy térkép, szokás szerint felrajzolva rá a javasolt sétaútvonal, de mi pillanatokon belül elkeveredtünk, oly annyira, hogy a falon kívül, a  katolikus negyedben találtuk magunkat. Ráadásul az egyetlen, turisták számára is látogatható zsinagóga ötkor bezárt.  Cserébe poénkodtam  Doreminek: mi lenne, ha az Arielhez címzett vendéglőben kóser disznósültet kérnék? Valahogy nem tudott rajta nevetni. Igaz, addigra már  nagyon szólította a szükség, így hát bekéretőztünk egy kifőzdébe – nem lehetett más, mert csak pár asztal, táblán krétával az ételsor, minden ott  készült a pult mögött, a mama főzött, a fia kiszolgált. Megkönnyebbülten haladtunk tovább, és csodák csodája, belebotlottunk abba a bizonyos piacba. Jó hosszú sorok minden szekciónál. Kérdem Doremit: na?  Inkább nem. Megértettem. Nem volt valami bizalomgerjesztő a kulináris környezet.

Más: piszkosul nem értettem se Zakopanet, se Krakkót. Kebab és Mc’Donalds, dögivel.  Ők tudják…

Vissza az autóhoz. Másik targoncával, persze. Az se volt különb, igaz, legalább megkérdezte, leeressze-e az oldalfüggönyöket, mert már ugyancsak hűvösödött. Kössz, de nem. Inkább lássuk a világot életünk utolsó perceiben…Még benézünk a kirakodóvásárba, egy sátorban csülök, saslik, oldalas, na, menjünk innen, csak a nyálam csordul. Az autó még ott áll, se bilincs, se büntetőcédula. Viszont Doremi fázik. Na, ezen csak egy jó forró leves segít! A sarkon egy étterem, betérünk. Rendelek két zsureket – ukránok, lengyelek egyaránt kínálják, tartalmas, laktató leves, esetünkben füstölt virslivel, de van, ahol tarjával készítik. A pincérnő, látva Doremi kékre fagyott arcát, szó nélkül hoz egy villanyradiátort, bedugja a konnektorba, és Doremi széke mögé helyezi.

Hazafelé Hókefélke megadta magát. Azt írta ki – amúgy iGo a lelke – túl kevés a memória, töröljek ki egy-két útitervet. Rendben. Csakhogy, ebbe az üzenetbe bele is fagyott, és semmit nem engedett csinálni. Mondom Doreminek: most akkor te leszel Hókefélke, de, ha kérhetlek, ne ismételgesd állandóan, hogy „túl gyorsan mész!” ! Persze, simán hazaértünk. Érdekes módon visszafelé semmilyen dugó nem volt, ahogy kell, másfél óra alatt a szállásra értünk. Ott várt a jól megérdemelt vodka, meg sör. Még Doremi is kortyolt!

Befejezésül a hazaútról még pár sor – mert volt miről  🙂

A fotókkal bővített beszámoló itt is olvasható.