Dél nem sokkal múlhatott, hiszen az íróasztalára akkortájt szokott odasütni a nap. A fény ablakon áttörő elszíneződő sugarai kergetőztek a bennük lebegő, megcsillanó porpihékkel.

Megvakarta hátul a fejét, amely inkább csak megszokásból viszketett, majd a tarkóján húzta végig jobb kezét, és egyre erősebben – ujjait megfeszítve masszírozgatta. Gondoktól elnyűtt arcán egy görcsös vigyorba torzult megfáradt mosoly rángott végig, és az asztal alá nyúlva elkezdte simogatni. Ez mindig megnyugtatta. A görcsök felengedtek, nyelve még utoljára végigpörgött szája szegletében, majd már csak a hátravetett fej kielégült szobormaszkja alatt a giga rohangált le s fel, mutatva a kiszáradt torok égető keresgélését. Szervezetét ellentétes impulzusok rángatták. Egyes részei elernyedtek, mások vérbővé válva megfeszülve törtek volna ki. Serkentő és nyugtató hormonjai keveredve égették fel testét. Ennek látható jelei testének torz, hájas püffedtsége, arcának deformáltsága. Persze ezt jótékonyan felturbózták a belétömött kemikáliák is.

Keze továbbra is hol erősebben megszorította, hol meg simogatta, de végre a kielégülés határán perverz módon az asztalára kirakta. Majd a kiüresedett fiókját visszatolta hasával és másik kezével. Ujjai memóriájába már beleivódott a korona alakja, sőt kedvenc részei szinte már patinájukat vesztve váltak csillogósabb játszótársaivá a fénynek, amely örömmel bukdácsolt és kavargott régi barátján és körülötte, miután végre kiszabadult a fiók fogságából. A fénysugár gyermeki önfeledt játékra csábította, gyerekes csibészséggel cukkolta a matuzsálemi lomhamozgású régi ismerősét, aki megfontolt volt, vagy csak álmából ébredezett.

Szinte minden nap találkoznak, ha az égiek beengedik a nap sugarait, így a becses királyi ék is megbocsájtó fényes mosollyal viszonozza ébresztését. A korona lomha keringőt jár a kézben, néha megáll, mert birtoklója erőszakosan megszakítja táncát, érzékeltetve jelenlegi mindenhatóságát, akaratának erejét, így másiktáncra kényszeríti rendre, de a méltóságos ékszer ezt bölcsen megtűri, hisz tudja, hogy megerőszakolója csak üstökösi léptékben zaklathatja, hiszen sok jobb társa is csak röpke időkre ismerkedett meg vele évezredes kora alatt. Voltak szintén rosszak, gonoszak és véres kezűek is, ismerte már mindnek fajtáját. Már kisugárzásukból tudta kinek szorítsa a fejét, vágja a homlokát, hogy csak ritkán találkozzanak, inkább csak tisztes távolságból méregessék egymást.

A fény más volt. Huncut bohókássággal csiklandozta, játékosan neki-nekiszaladt, majd visszapattant róla önfeledt gondtalan kacagással. Ők mindig jól megvoltak egymással.

A kéz most is, mint mindig az elmúlt években tisztelettudó érzékiség minden jele nélkül belesárgulva görcsösen, akaratos erőszakkal akasztotta rá magát, béklyóként terpeszkedve rajta, kimutatva egyoldalú igényét a birtoklására. Ilyenkor büszke méltósággal csak egyféleképp védekezett, peremeit, díszeit élesre, durvára állította, hogy felsőbbrendű teste ne, vagy minél kevesebb ideig érintkezzen a nemkívánatos alsóbbrendű zaklatójáéval. És ez így ment jelen esetben is nap nap után.

Gonoszságszínezte aurája maró savként égetett, mentális torzsága, bűzös lelkű orrfacsaró kipárolgása taszított. A nemesség, az emelkedett jó szándék és építőakarat minden hiánya miatti lelki satnyasága okán esetleges barátságuk, és kölcsönös szimpátiájuk elve lehetetlen volt. Az uralkodói fejdísz már azt is elhatározta kemény önmarcangoló csatározása végeredményeként, hogy vállalja a kínzópadot is, ahol emiatt erőszakkal megcsonkítják, újabb fémbilincseket, láncokat erősítenek rá. Az ő egyetlen fegyvere, csak a passzív ellenállás.

Az uralkodó még vagy kétszer megforgatta, kicsit dörzsölt az egyik díszítésén, majd ma is felpróbálta, de csalódott mérgességgel vette tudomásul, hogy még mindig nem tökéletesek a dolgok, a korona meg vág és szorít. Hogy viselhették ezt más királyok fájdalom és sérülések nélkül?!

A teremben zaklatottan pattogtak a feszültség kósza szikrái az elmúlt órák valós és virtuális eseményei miatt, hiszen mindvégig jelen volt két ember. Vagy talán csak majdnem….

De, hogy az elején kezdjük, miután a pohár Koronita sörét behozták és az üres pohár alatt a tálca magával húzta gazdájának szürke, jelentéktelen alakját a vastag párnázott tölgyfaajtón túlra, már egyből indult a napja, mindjárt kétes lelkületű barátjával Simicskával. Viszonyuk különleges volt. A barátságot már régen megerőszakolta az üzleti érdek racionalitása. Már ezerszer pokolba kívánták egymást, de a se veled, se nélküled szomorú üzleti érdekházasságuk még gyümölcsözően termékeny volt, sőt még mindig áldottan ontotta az újabb és újabb bimbókat, amelyek szövevényes gyökérgubancokon keresztül hálózták be az országot, de pontosabb lenne, ha azt állítanánk, hogy az egész bolygót. Olyanok voltak, mint egy gyémántlakodalmát már feledő pár, akik a kimondott szó előtt már tudják partnerük mondatának záró akkordját is. Ezért az ilyen megbeszélések csak rövidek, pattogók és mások számára érthetetlenek voltak. Azonban néha volt egy sokkal konspiratívabb tárgyalási módjuk, amelybe be-bevontak különböző karakteresen sötét kisugárzású szaktanácsadókat, akiknek többnyire a lelkük bűzlött, hiába csavarták testük köré az utolsó divat szerinti öltönyöket, amelyek alatt folyt róluk valamelyik márkás férfi kölni. Ennél egy nagyságrenddel csak az volt visszataszítóbb, amikor hasonló paraméterű nő jelent meg szakértőként. Például a Terror Házából. Aurájuk barnás-feketén nyaldosta körül a királyt, keresték bepróbálkozva aurája szilánkos repedéseinek behatolható gyenge pontjait, amelyek hasadásos állapotában szakadékokká és kanyonokká nőttek. De a mai nem egészen ilyen alkalom volt. Rövid egyeztetésük után az egyikőjük fejre állt, majd ködként elpárolgott. Azt, hogy melyikükkel fordult meg a világ, azt nehéz volt követni, mert közben a közeli ablak és az ajtó is kissé elhajlott, majd egyensúlyát vesztve átfordult. Az óriás velencei dísztükör értetlenségének úgy adott hangot, hogy először a Duna rosszalló állandósult fejcsóválását mutatta, majd a Várhegy csodálkozó ábrázatát a nyitva felejtett szájával, ami talán akár egy alagútra is emlékeztethetett volna. Egyedül a képek a falon bizonyultak állandónak, de amikor szemkontaktust erőltetett a régi figurákkal és politikai ősökkel, akkor sikerült csak ráeszmélni, hogy ilyenkor vagy ők is udvariasan meghajoltak és lesétálva a képről a másik falon távoztak, vagy kiröhögték, de olyan is volt, amelyik perlekedni kezdett vele bőszen káromkodva.

Miután egyesével végül távoztak, megjelent először bőszen szervilisen hajbókolva, mint egy inas Varga Misi, majd rövid raportja után váltotta Matolcsi. Valahonnan egy pimasz légy beszökhetett, mert a monoton beszámolót megzavarva már a lelkes nemzeti fináncbáró szemei is a hasadással szaporodott repülő szárnyasokat vizslatta. Ügyesen, egyszerre a kettőt. Na nem úgy párhuzamosan kötelékben, mint a vadászrepülők, hanem pimasz dongók módjára össze-vissza, mintha a nyári napon érett kutyaürülék fölött jelölnék körbe a vadászterületüket a légtérben. Így a szempár amúgy is csak hellyel-közzel harmonikus mozgását felváltotta a káoszelmélet alapját képező görbék manifesztálódott végtelen kombinációja. A legyek egy idő után összeolvadtak Matolcsi szemeivel, amelyek továbbra is kusza táncot jártak, és a fárasztó monológja pedig, a két betolakodó kánonszerű zúgásává vált. Matolcsi feje a méregtől tovább püffedt, mire felemelkedett, majd szétdurrant a kristálycsillár díszkampóját érintve. De pont időben, mert megjelent a következő vendég.

Maga sem értette miért, de kissé zaklatottan fogadta, mintha riválisát látná benne, -miközben súlyos gondolatai és gondjai agyában hullámoztak ki- kicsapva béklyójukból – ültében fejét feszesen hátravetve, hogy lenézhessen rá, kezet fogott a negyedszázad körüli fiatalemberrel, Orbánnal, majd in medias res a ki nem mondott, de mégis felvetett problémák mélyére süllyedtek.

– Az ügyek nem mennek tökéletesen.

– De hát nyertünk!

– A hírek és a szándékaim ellenére nem vagyok elégedett, csak kis részben. De mindaz, ami jól alakul, azért nem más, mint én, csakis én vagyok jogosult dicséretre. Évtizednyi szívós munka, intrika és összeesküvés áldozatteljes kivitelezése. A többiek mind lecserélhetőek, pótolhatóak, sőt a legtöbbjük munkája hibákkal teli, felületes.

– Felületesek. Lecserélhetőek.

– Mégis egyenlőre jutalmaznom kell őket mindezek ellenére. Megfélemlítés és példastatuálás leginkább a barom komcsiknál szükséges, de néha egy kis ostorsuhogtatás itt is elkél. Egy kis jól irányzott atyai legyintés, máskor koki, saller….

– Komcsisaller, atyai pofon, – tockos….

– De ezt csak úgy jelzésértékűen, hogy az ajándékozott egyből értsen belőle, a többieket helyrerakja, kicsit érezzék bizonytalannak a széküket, a komcsik is tudatosítsák, hogy hol a helyük és mire számíthatnak, de a birka választók ne bizonytalankodásnak, szétziláltságnak, hanem pont, hogy erős kézben tartásnak tulajdonítsák.

– Erőskézben tulajdontartás. Ez jó!

– Igen! Most végre beérett, amit Kubatovval csináltunk. Nem volt túl elegáns, de nemis az elsőáldozók avatására készültünk, hanem a történelmi ellenségeinket cseleztük ki ügyes stratégiával, szívós munkával, azaz rafinált módon, a kellő mennyiséget alkalmazva. A komcsik pedig megérdemelten elbukták ezt a háborút is az életképtelenségük miatt, hiszen a legősibb védekezési ösztöneik sem működnek már. A kardfogú tigrisek nem minket, hanem őket zabálnák fel, hiszen életrevalóságuk megszűnt.

– Elsőáldozók beavatása kardfogú tigrisekkel….

– A természet is kiszelektálta volna őket, a jégkorszakban befagytak volna a gleccserbe is a töketlenségük miatt.

– Be, mint Ötzi jégbefagyott töke….

– Hát igen. A mai viharos időkben az én embereim sem tudnának állva maradni, hiszen az egyenes gerinc káros, arra kell hajolni, amerre a pillanatnyi szélirány megköveteli. Nekik praktikából, nekem taktikából.

– Kóros gerinc követi a szélirányt….

– A francba! Mindig szemmel kell tartanom őket, mindig éreztetnem kell velük, hogy jólétük bizonytalan, csak egy szemmozdulatom elég, hogy mindent, amit mellettem szereztek azonnal visszavegyem, és akár egy másik hajbókoló bohócomnak adjam ideiglenesen, amíg elég mélyen ki tud vetkőzni magából, hogy szolgámként nyalogassa a talpamat és ha kell a seggemet.

– Bohóc seggem nyalják. Ez kell!

– De látom folyamatosan szemük mélyén, hogy agyuk zugában elfojtva lappang, ha úgy alakul, akkor villás nyelvükkel is képesek lennének hátba döfni. És ez a tudat, illetve az emiatti zaklatott ugrásra készenlétem fáraszt.

– Szemükkel és nyelvükkel agyukat hátba döfni!

– De nem lankadhatok, hiszen a trónkövetelők már megszülettek. Sőt! Itt vannak mellettem sunyin és behízelgőn. Már a gondolattól is kiszárad a szájam, a nyelvem meg csak ugrál. Kell egy fröccs. A rohadt tabletták hol vannak? … Anikó a zakóm belső zsebébe rakta induláskor. Vagy az tegnap volt?

– Sunyin ugráló behízelgő nyelvem rohadt. Önkéntelen nyalogatom a tegnapot….

– Nincs egy perc nyugalmam sem, mert bármilyen röhej, a saját embereim miatt kell legjobban aggódjak. Mindig elcsesznek valamit a legváratlanabb helyen – sőt, le is buknak- hiába szervezek meg mindent, hiába beszélem le a stratégiát Lajossal, meg a tanácsadókkal, a janicsárok belepiszkítanak.

– Röhejembereim elcseszve buknak, bepiszkítanak….

– Mindig tojik valamit a nyuszi. Pedig engedem nekik, hogy harapjanak a jóból a nem tiltott területeken, persze a jussom és a párttartalék levonása mellett.

– Pártnyuszik! Tiltott jussomból harapjanak!

– Itt van az a süket Anti. A választások előtt kirobbantott vagyonosodási kérdése. El ne felejtsünk utánanézni, hogy a párt tizedét beadózta-e! Úgy tűnik, nem voltam elég határozott, amikor megtiltottam, bárki is úgy éljen, mint egy rocksztár.

– Anti, a süket rocksztár robbantott.

– Hiába mondtam, hogy csak úgy élhetnek, ami a törvényes fizetésükből kitelne, a többit a gondosan megszervezett portfóliónkba dughatják a Seychelle-szigeteken a Lajossal alapított bankunkba, a D-Amerika szerte indított ingatlan-befektetéseinkbe, vagy a bimbózó ázsiaiakba.

– Bankunkba fektetett Lajost dughatják….

– Ilyen baromság miatt elbukni a választásokat? Levágni az aranytojást tojó tyúkot?

– Elbukni Anti baromi tojását?

– Anti-Anti! Ha nincs hatalom, nincs pénz. A kormány és az önkormányzatok kellenek. Az a rohadt Eu is packázik folyamatosan velem. Eltakarítanám őket, ha az aranybányájuk nem borulna az ölembe. Szerencse, hogy a saját nyűgeik fontosabbak nekik, mint az, hogy én hova teszem a pénzüket. Ha megint rám akarnának figyelni és piszkoskodni, akkor egy kis viszályt szitunk megint, megkavarjuk a bili mélyét, és ha nem lenne elég, még elmenet véletlenül bele is rúgunk.

– Hadd löttyenjen szarta-szene!

– Igen. A karibi térség. Az kellemes befektetési hely. Akár menekülésre is jó lesz. Ebben a ciklusban több figyelmet kell fordítsunk rá. Az uniós pénzek legalább kétharmadát ki kell oda vigyük. No meg a MOL-részvények, a maradék MANYUP, a maradék földek, a takarékszövetkezetekből kiszivattyúzandó tőke…. Ja! És az államadósság növelése. Az úgyse fáj a vidéki parasztnak, meg a pesti bunkónak közvetlenül.

– Karibi földek? MOL-paraszt töke úgyse fáj!

– Na meg a többi, amire még senki sem számít. Hát, jó ötlet volt, a tanácsadók is megérték a pénzüket, főleg az államkasszából. De ahogy szűkül a fölözési lehetőségünk, még keményebben kell majd eljárjunk….

– Keményen az államkasszából!

– Persze, lesznek sértődések, de azoknál is kő keményen be kell fenyíteni, hogy ha nem kussolnak, akkor a maradék mindenüket, sőt a rokonságuk mindenét elbukják, újraosztásra kerül a fiatal éhes janicsárnemzedék között.

– Keményen elbukják….

– Igen a MAL bekebelezése hang nélkül ment a paravánok mögött. A próba sikerült. Jöhet a többi. A bányák, a földek a gazdaságokkal…. A bankok? Hjaj!

– Azok a szerencsétlenek! Jöhet a többi!

– Fel sem fogták, hogy be lettek kerítve. Ha sokáig húzzák addig is a zsebemnek adóznak, csak jobban járok. Végül úgyis megszerzem a nagyrészüket szinte ingyen már, a hitelállományukat pedig ők jönnek majd könyörögve, hogy vegyem át bármennyiért. A jogszabályokat én hozom, ha még nem vették volna észre. Ők a leghűségesebb fejősteheneim. A lakosokat helyettem sanyargatják.

– Fejősteheneimet sanyargatják!

– A kamatokkal leveszik a hiteles adósrabszolgáikat, végül úgyis bedöntve nagyrészüket, a piszkos munkát elvégzik. Én meg majd meglehetősen később megérkezem, mint megmentőjük, valami állami hókusz-pókusz hitelkiváltással átírjuk pár évtizeddel későbbre a végső megoldást, addig pedig úgyis találunk valami módot, ha más nem, majd újabb állampapírokkal, befektetési alapokkal…. De hát ezért tartom a pénzügyi tanácsadókat.

– Hókusz-pókusz megmentőjük.

– Lehet, hogy ők is túl vannak fizetve? Sokan vannak? Egy kicsit meg kéne versenyeztessem őket, hiszen tömegével jönnek nyelvüket lóbálva. Igen. Kell egy kis egészséges rotáció….

– Nyelvükkel rotálva….

– A földek, a gazdaságok? Igen! Az jó irány. Az unió finanszírozása mellett egy ki nem merülő aranybánya. Sőt! Az értékük is folyamatosan nő. Ebben a ciklusban sokkal többet meg kell kaparintanunk. A gazdaságokat ellehetetlenítjük jogszabályokkal, vagy pénzügyi eszközökkel, majd lenyeljük azokat is. Amelyik sokat izmozgat, azokat a hatóságaim megrendszabályozzák.

– Megrendszabályozom!

– Csányi meg csak szenvedjen a feldolgozóiparaival! Azokkal sok a macera, meg a befektetés, bizonytalan a megtérülés, hiszen az egész EU ideboríthatja az árúját. A termelés csak maradjon meg jutalomnak, kegynek! Azzal szinte ingyen ki tudom fizetni a követelőzőket.

– Csányi megszenvedjen!

– Nekünk meg megmaradnak az ingatlanfejlesztések. Gyorspénz, nagypénz, támogatott. Az egészet átlátom, én irányítom, kiviteleztetem, az EU fizeti a túlszámlázásokkal 100%-ban, így megvan a becsületes munkamegosztás, és még a vakparasztjának is ottmarad az út, vagy az épület.

– Vakparaszt ottmarad az úton.

– Így mindenki jól jár. Azaz majdnem mindenki. Akik meg nem – a német adófizetők – meg úgyis messze vannak. Nem látnak el eddig. Úgyis mi a francot érdekelné her Krügert, hogy a beszedett adócentjei hova gurulnak….

– Hozzám gurulnak.

– Megfájdul a fejem ezektől, ha elmélyedek. Már megint szárad a szám. Ezért röhög ki a büdöskomcsi oldal. Grácban kell kérjek valami hatékonyabb szert ezekre az önkéntelen nyelvmozgásokra is.

– Grácban kiröhögnek a büdös komcsik!

– A francba, hogy nem szólnak az enyéim, ha látják! Olyankor nem lenne szabad emberek közé menjek! A rohadt életbe! Hol van már egy fröccs?

– Rohadt emberek között. Nincsen fröccs.

– Milyen jól kitaláltuk és folyamatosan megvalósítjuk, csak számtalan buktatóval. A rohadt balos médiák és az EU csahol bele állandóan. No meg egy –két civil. Azokat még csak óvatosan szabad ellehetetleníteni, a bíróságokat még nem irányítom. (De ami még késik, az nem múlik!)

– Csaholó civilek…. Ellehetetleníteni a bíróságokat!

– De fogom! Majd meglátják a nyomorultak! Az egész az enyém lesz! Kicsinálom a többit! Nem hagyom! Nem adom! Nem adom én! A tablettáim! Pár korty hideg Koronita! Hol vannak? Hova tették a rohadt zakómat?!

– A zakóm. Zakó. Zakk, zakk, óóóóóó….

Még rövid pillanatokra a velencei tükörben látta Orbán eltorzuló ábrázatát, amely gyorsan, szívverése ütemére különböző irányokban megnyúlt, majd ellaposodott, a tükörből kitüremkedett, majd behorpadt….

A király miután a tudatára homály ült, kidülledt szemekkel kapkodott levegő után. A rohama utolérte, most az győzött. Az égen egy jótékony felhőfolt a délutáni nap elé merészkedett, így a megrettent fényszalagocskák már nem is kergetőztek a koronán, amelyet leverve az asztalról, az zaklatottan messze gurult. Talán menekült. Megpróbált a távoli függöny mögé érni szégyenében.

Kaszás Előd