Két élmény – TGM és Habermas – melyek megértéséhez a műveltségem, tudásom nem biztos, hogy elég  – ezért írok róla, a kommentelők biztos segítenek.

Jürgen Habermas

Az első élmény: TGM írása az ÉS-ben.  Ebben szokás szerint hitet tesz marxizmusa mellett, s éles kritikát ad a világról – időnként elnézően megemlítve, hogy azért a polgári demokrácia és a liberalizmus mégis csak jobb a fasizmusnál, a most alakuló-alakult rendszernél.

Pontos képet kapunk az osztályalapú szervezkedés lehetőségének megszűnéséről, melynek helyébe a „fogyasztó és a közszolgáltatások kliense” lép. (Számomra nem teljesen egyértelmű, hogy mikor beszél a kizsákmányolt munkásságról, mikor prekariátusról, s mikor a még ez alatti szinten lévő kitaszítottakról, akiket már senki sem zsákmányol ki – de ez egyrészt az én hibám, másrészt most nem erre hegyezném ki a dolgot.) Megállapítja ugyanakkor, hogy „forradalmi mozgalomra és világnézetre volna szükség, ami nyilvánvalóan lehetetlen.” Végső következtetése nem új: „fusson ki merre lát„. Bár talán még most még ennél is pesszimistább: „nem lehetetlen, hogy a rendszer vér- és lángtengerbe fúl”.

Szerintem pedig érdemes lenne valami más megoldást keresni, mint a futás vagy a reménytelen forradalom. Induljunk ki a „fogyasztó és közszolgáltatások kliense” alapról. Fontos szereplő a tőke, a tőkés – de csak abból a termékből származhat profitja, amit el is fogyasztanak. Ebből az következik, hogy a tudatos fogyasztónak komoly szerepe van abban, hogy mi kerüljön a piacra. Fair termék? Környezet-tudatos? Minőségi értéket képvisel? Vagy mit lépne a Magyar Telekom, ha az Origó-ügy miatt tömegesen hagynák el az előfizetők?

A „fogyasztói lét” más szempontból is meghatározó. Szemléltetésként, nem pontos példaként, egy termék ára = c + v m, vagyis a tőke pótlása + a „munkabér” + az értéktöbblet. Ha nincs, aki fogyasszon, mert nincs jövedelme – akkor a piacon keresletként csak a tőke pótlása és a tőkés saját fogyasztása jelenik meg. Belátható, hogy bármennyire is gazdagodik egy réteg – ennek az eredője (a példánkban) csak az lehet, ha a fogyasztási javakat van, aki megvegye. A mindenről való lemondás, vagy az anarchista jellegű ellenállás helyett nem éri meg, hogy tegyünk a fogyasztók tudatosságáért?

Más: többedszer (vagyis minden írásában) az európai társadalom szemére veti TGM, hogy feladta a szolidaritási elvet, teret enged a rasszizmusnak, xenofóbiának (bevándorló ellenesség, iszlamafóbia, stb). Ebben igaza van – de a dolgok leírásán és a háborgáson túl az okokat is érdemes vizsgálni – hátha még változtatni is lehet a dolgokon.

Maslow piramisa alapján tudjuk, hogy ha az emberek a fizikai és fiziológia szükségleteiket ki tudják elégíteni, akkor a magasabb rendű csoportos és szociális szükségletek kerülnek előtérbe. Ennek pozitív példája volt a szociális piacgazdaság, különösen ennek a skandináv változata. Itt viszonylag kisebbek voltak a vagyoni különbségek;  segítették a munkanélkülit, hiszen ő úgyis munkát keres magának, ezért inkább segíteni kell ebben; mint gazdag ország, befogadta a távoli menekülteket, s segítette őket és családjukat a beilleszkedésben. Igen, mindez változik. A prekariátus (státusában bizonytalan) réteg létezése nem kizárólag magyar sajátosság. S ha nem is szép, de természetes emberi tulajdonság, hogy hiába él ezerszer jobban a bevándorlónál – ha úgy érzi, hogy veszélyben van korábbi státusa. Értelmes ember iszonyodik a rasszizmustól, mert tudja, hogy a másság, a sokszínűség a világ természetes dolga, sőt, a fejlődés egyik záloga; tudja, hogy nem a genetikai különbségek, hanem a nevelésnek, kulturális örökségnek van nagyobb szerepe az eltérő életvezetésben, stb. Társadalom fejlődéselméletéből is tudhatjuk, hogy szükség van a részek fejlődésére – s csak ezek újra- és újraintegrálásával tud fejlődni az egész társadalom. De sokak előtt ismert az a példa, hogy egy sportcsarnokban két csoportra osztották a gyerekeket, az egyik piros, a másik kék sapkát kapott – s öt perc múlva már az így megkülönböztetett csapatok tagjai nagy hévvel csápolták a más sapkájúakat. Ez pedig csak egyszerűen a másság miatt történt. Ennél sokkal nagyobb az a különbség, mely egy más fajtához, kultúrához, szokásrendhez, nyelvhez tartozó „idegennel” való találkozásnál lép fel. Amíg kevesen jöttek, nem okozott feszültséget, mert inkább egzotikusnak látszódtak, segítettek megtanulni a nyelvet, beilleszkedni az adott társadalomba – ami valójában nem integrációt, hanem asszimilációt jelentett. Miközben a gazdasági helyzet is romlott, növekedett az immigránsok száma, s ezzel új problémák jelentkeztek.

Második élmény: Az alkotmányos patriotizmus lehetősége a multikulturális társadalmakban című előadást hallgattam meg. Valószínűleg nem sokat értettem meg belőle – de egy dolgot talán igen: az euro-atlanti polgári jogállam arra az elvre épül, hogy az egyének számára biztosít jogokat, s feltételezi, hogy felelős emberek hoznak döntést saját, s a társadalom sorsáról. A részvételi, deliberatív demokráciára ösztönöz (jó esetben), alapeleme a vita, mely kulturális és egyéb témákat is érinthet, de feltételezi, hogy a szabad felek alapvetően ésszerű keretek között folytatják le. Ezzel az önreflexív modellel szemben szemben egészen más az alapelve a fundamentalizmus(ok)nak, melyek az emberi lét teljességének szolgálatát hirdetik – de általában szigorú közösségi normatívák, törvények alapján. Az e csoportokba való tartozás azonban nem tudatos választás eredménye, nem érvényesül az egyén szabadsága, így az egyén a közösségnek alávetetten él. S természetesen mást jelentenek a szimbólumok – pl. egy kendő viselése a strandon, derékra kötve, vagy nyakban hordva az utcán – vagy éppen a fejen egy szeles utcán, egy katolikus templomban, vagy egy, a férjét egy lépés távolságban követő iszlám nő fején. De legalább ilyen nagy a különbség az óhitű zsidók hosszú pajesza és kaftánja, az amishok öltözete és az európai város utcáin sétáló átlagos járókelő között. A lényeg a tartalomnál kezdődik: el tudja-e fogadni az egyik kultúra a másikat, vannak-e közös értékeik, pontjaik? Kiadhat-e mecsetépítési engedélyt a városi önkormányzat – egy olyan közösséget, mely Allah elleni véteknek tartja, hogy keresztény templomot kell látnia? S akkor még nem is említettem a fundamentalizmusok közötti ellentéteket – melyekre számos példát ismerünk a történelemből, amikor katolikusok és hugenották gyilkolászták egymást – vagy éppen az ellenséges hadak zászlait ugyanazon egyház papjai szentelték fel, csak éppen a másik oldalon?

A masszív xenofóbia mögött ezek az okok is ott vannak – s erre könnyen építenek a fundamentalista demagógok – de azért a konfliktus valós eredetű. Úgy gondolom, egy társadalomnak joga van saját értékeit védenie – de kötelessége megismerni a mást, az övétől eltérőt, s keresnie a kapcsolódásokat, melyek mentén valódi integrációról lehet szó, nem pedig asszimilációs kényszerről. De jogosan várja el mindezt a hozzá érkezőktől is. A részben jogos aggodalmak mögött az a (tán filozófiainak is nevezhető) kérdés feszül, hogy egy önreflexív társadalom védett-e azzal szemben, hogy ha egy funfamentalista közösségek tagjainak megadja az egyéni jogokat,  akkor azok, ha számszerű többségi helyzetbe kerülnek, nem akarják-e az egész társadalmat az ő elveik alá rendelni? (Ebből is látszik, hogy a formai demokratizmus, a többségi szavazás még nem tekinthető demokráciának).

Hogy nincs rövid időn belüli megoldás, a gazdasági problémákra is igaz. Rokonom, amikor először meglátogatott, óvatlanul, de őszintén elcsodálkozott: minek nektek ekkora lakás? Az ő anyagi helyzetéből nézve ugyanakkor ez természetes volt – de nem ez nem jelenti, hogy fel kellene adnom a megszokott kényelmemet. Viszont már sokkal súlyosabb az afrikai bevándorlók helyzete Európában – hiszen őket többnyire még harcok, háborúk is üldözik, a szegénységen kívül. De joggal vetődik fel a kérdés: ha nem is a lakásomat, de milyen mértékben kell megosztanom a jövedelmemet, mire fordítsák az adómat?

Minden fél számára kielégítő megoldás lehetne az „óvatos távolságtartás és óvatos közeledés”. A kulturális ismerkedés és közeledés, ahogy megtanuljuk egymást elviselni, megtaláljuk a közös értékeinket. A pénzemet, adómat nem az ideérkezők segélyezésére kell fordítani – hanem a távoli országok fejlesztési programjaira, az ottani képzésekre, iskoláztatásokra – hogy szülőhazájukban is elviselhető legyen az élet. S aki nem látja be, hogy mindehhez anyagi források is kellenek – gondoljon arra, mennyivel rosszabb lenne neki bádogvárosok mellett élni. S arra, hogy az ő mai gazdagsága jórészt abból ered, hogy az ő őseiket gyarmatosítottuk, tettük rabszolgává – s úgy tűnik, valamit vissza kell adnunk a lopott holmiból.

Azt hiszem, mindez jóval nehezebb, mint „futni, ki merre lát” – vagy várni, míg „a rendszer vér- és lángtengerbe fúl”.

Horváth György