Ül a bánatos értelmiségi jól kifenekelt fotelocskájában, mellette hű számítógépe és kissé életunt házastársa – jobb esetben egy macskányi kutya, rosszabb esetben egy kutyányi macska is – és borong.

Borongani jó, mert az értelmiségi lét feltételezi a társadalmi felelősségérzetet, és aki borong, az nyilvánvalóan felelősséget érez embertársai és a világ dolgai iránt. ergo kétségbevonhatatlan az értelmiségi ego.

Borongó értelmiségink nem tartozik azon uszkve negyven, akik tágabb, sem azon kétszáz értelmiségi közé, akik szűkebb környezetükben el merik mondani a véleményüket, hiszen a vélemény kockázatokkal jár, ők pedig nem hazárdjátékosok, akik egy lapra tesznek fel mindent.

Marad tehát a net, ahol a szorgalmasabbja Szókratész, Antiszthenész, Jóakaró, esetleg PuPu nicken aggódik libasült nélkül maradt honfitársaiért, a kevésbé szorgalmas meg ezekhez az aggodalmakhoz fűz szintén aggodalmas kommenteket.

Mentségükre szolgáljon élemedett koruk, merthogy ma a fiatal egyáltalán nem foglalkozik politikával, márpedig a forradalom ifjúsági műfaj, a klasszikus politika, mint olyan pedig halott, béke poraira.

A fiatal számára a politika teljességgel felesleges tevékenység, a világot ugyanis pragmatikusan kell kezelni.
Ha egy hiéna nyálcsorgatva a nyomodba szegődik, akkor a követendő eljárás nem a döggel való szembefordulás, hanem valamelyik velünk együtt masírozó embertársunk dög elé lökése, majd miután jó étvágyat kívántunk neki, haladéktalanul és farokfelcsapva lépjünk a távozás hímvesszejére, vagy mire is.

A mai fiatal a politikai posztokat még csak nem is kommentálja, kivéve, ha szélsőjobbos, mert ők érdemi hozzászólásokkal színesítik az életet, úgymint „letépem a fejed kisköcsög”, meg „aki megmondja a neved, annak ötven rugót csengetek vérdíjként, te hazaáruló mocskoszsidólibsibolsi köcsög!”

Korunk fiatal értelmisége leginkább a cicuskutyus-jujjdehülye-cukicucc szentháromság által határolt háromszögben mozog, leginkább a facebookon, ahol olyan képet mutat magáról, amihez a való életben köze nincs, mert a köcsögösködéseit nem posztolja ki – nem bolond.

Ha neki momentán megvan a napi betevője, akkor nem foglalkozik a lúzerekkel.
Akik viszont egyre többen vannak, de fiatal értelmiségünk nem borong miattuk, mert számukra ezek az emberek egyszerűen nincsenek.

Ha mégis vannak, akkor éppen jó helyen vannak, megérdemlik a sorsukat, miért nem harcolnak, tépnek, harapnak, ha meg nem teszik, akkor vessenek magukra.

A Lázár-doktrína szerint úgyis annyit érnek éppen, mint amennyi materiális javakban rendelkezésükre áll, ezeknek meg már nem áll semmi, nincs semmijük, nem is érnek semmit sem.

A nyomorult meg ott ül az árokparton, és várja, hogy vessenek neki valamit, és nem is csalódik.

Annyit kapni fog, ami egy életnek nevezhető élethez kevés, a meghaláshoz sok, hiszen ha meghal és nincs rokona, aki a hátán kicipelje a sírjához, akkor ott büdösködik majd az árokszélen, ami a kifinomult szaglású új urakra és hölgyekre bizonyára zavarólag hatna.

Az csak a baj, hogy a történelem arra tanít, hogy a szélsőségesen nagy társadalmi különbségek mindig komoly feszültségeket szültek.

Az iskolázatlan tömeg nehezen tudja kifejezni, hogy mi fáj neki, hogy látja a mérhetetlen gazdagságot és érzékeli a saját nyomorát, a kilátástalanságot, és bár megfogalmazni nem mindig tudja, de fáj a szíve a porontyaiért is, akiknek éppen olyan sorsot szán ez az ország, mint amilyen neki jutott.

Az agressziót az esetek többségében az váltja ki, hogy az egyik fél nem tudja megfelelően megfogalmazni a gondolatait, szűk az érvkészlete, és amikor ez elfogy, akkor beveti az utolsó érvet és üt.

Ha vitapartnerének szerencséje van, akkor csak ököllel, ha nincs, akkor baltával.

A mai magyar társadalomban nem csak a legszegényebbek milliói frusztráltak, frusztráltak a középosztálynak nevezett kevésbé nyomorgók széles rétegei is, hiszen őket minden nap fenyegeti a társadalmi lecsúszás veszélye, a családjukat méginkább, hiszen az ő gyermekeik nem lesznek versenyképesek a közepes iskoláikkal, szerény kapcsolati tőkéjükkel, vállalhatatlan taníttatási költségeikkel.

Ha nem csúszott le apád, majd lecsúszol te…

Ők sem harcolnak, de ha harcolnak, akkor is leginkább egymással.

Ütik egymást szakadatlanul, mindenféle elvont és életidegen elveket kérve számon egymáson, utálatos szemforgatások közepette, miközben alig várják, hogy végre gazsulálhassanak valamelyik új bárónak.

A szegények soha nem tudták megszervezni magukat, ezt a munkát mindig az értelmiség legjobbjai vállalták fel helyettük, de valahogy ma nem akaródzik ez nekik.

Pedig most is illúziókat kerget az, aki azt hiszi, hogy a nyomor majd egy táborba hajtja a falusi szegényembert, az új zsellért a faluszéli cigányutcák lakóival, vagy az elcigányosodott, munkanélküli falvak elhajított népével, a lecsúszó értelmiségit a rokkantnyugdíjas bányásszal.

A nyomor önmagában nem forradalmasít, inkább szolgalelkűségre, alamizsnalesésre nevel.

Katalizátor kell ahhoz, hogy a társadalom szembeforduljon pöffeszkedő élősdijeivel, ez a katalizátor pedig mindenhol a világon az értelmiség, mely átlátja a problémákat és képes gazdasági-politikai alternatívát kidolgozni a társadalom számára.

Nem egyszerű munka, nem egy legyet kell agyoncsapni, hanem a gátlástalan, nyers erővel kell szembeszállni.
Kockázatos.

De valakiknek fel kellene vállalni ezt a kockázatot, mert az ország már eddig is nagyobb károkat szenvedett el, mint a második világháborúban.

Meghalt az ipar, a mezőgazdaság, odalett a magyar falu, milliós tömegek váltak munkanélkülivé, de ez a kisebb baj.

A nagyobb az erkölcsi rombolás – a társadalom finom szövetének széttépése, a megosztottság, az ellenségeskedés, a társadalmi mobilitás hiánya.

Ki tudunk keveredni valahogy ebből a helyzetből?

Egyszer majd bizonyára, de addig hosszú még az út, ezer és ezer harcot kell megvívni azoknak, akik normális társadalomban szeretnének élni.

Értelmiség – adott a feladat!