„A szót kimondják,

ki tudja, ki hogyan érti.

A szót leírják,

ki tudja, ki mire gondol”…

(Bródy János: 1972)

„A szó, veszélyes fegyver”, írta ezt még anno 1972.-ben a baloldaliságát soha meg nem tagadó és azt a mai napig büszkén vállaló zenész-dalszövegíró költő, Bródy János, majd hozzátette: „és van, aki fegyvertelen”.

Örökbecsű gondolatok. A magyar politikai közéletre pedig, kiváltképp, ha a legnagyobb hazai kisebbségről, a cigányságról van szó, különösen igazak és találóak. Mert olyan idők járnak, hogy hazánkban a szavakat immár sokan kimondják. Demokráciában ez persze így is van rendjén. Bármennyire is fáj ez nekünk, magyarországi cigányoknak, de sokan vélik úgy, hogy a létező és fájó jelenséget nem szabad a szőnyeg alá söpörni, hanem azt igenis, köntörfalazás nélkül ki kell mondani. Ezt többen, köztük Bayer Zsolt úr és Pásztor Albert úr is megtették, bátran, ahogy illik. (Hogy aztán mi minősül igazságbeszédnek, vagy éppen közösség elleni izgatásnak, az már az ügyészég nézőpontjának kérdése.)

Szóval, mivel én is cigány vagyok, (nemcsak Gyurcsány Ferenc ex-miniszterelnök úr) magam is a tiszta beszéd híve vagyok.

Pásztor Albert úr, – ez nem vicc és nem holmi áprilisi tréfa, – de immár az MSZP és a DK., valamint az Együtt PM. közös miskolci polgármesterjelöltje. Ő egyike azon sok ember közül, aki cigányozott, és Miskolc város rendőrfőkapitányaként 2009-ben olyat mondott, ami sok embernél, köztük Gyurcsány Ferencnél is kiverte a biztosítékot. A bűnözést elemezte, és mint jelenséget, ő szakmai szemmel nézve egyfajta tükörképet vázolt fel a magyarországi romák bűnözési szokásait illetően. Halkan jegyzem meg hogy ez akkor még cigányozásnak minősült, de mára azonban úgy tűnik, hogy igazságbeszéddé vált. Ja, kérem, változnak az idők, az emberek, és nem utolsó sorban a nézetek is. Apropó. Jut eszembe, feltűnt nekem, hogy újabban Vona Gábor, a Jobbik elnöke már nem cigányozik. Stratégiát váltott. Lehet, hogy erre hozzám hasonlóan egyes magyar politikusok is rájöttek, és megpróbálják a Jobbik vitorlájából kifogni a szelet?

Pásztor Albert úr szavain mellesleg akkor én is elgondolkodtam. Fel is tettem magamnak a kérdést:- vajon a magyarországi romák miért olyan szerencsétlenek, hogy nem benzinkutakat, vagy bankokat rabolnak? Miért süllyedtek odáig, hogy szegény szerencsétlen és pláne védtelen embereket rabolnak ki, s csupán filléreket zsákmányolnak, pedig ha kirabolnának egy-egy benzinkutat, vagy bankot, ahogy arra Pásztor úr is utalt, a zsákmányból úgy élhetnének, mint Marci Hevesen. Szóval, bankot kellene rabolni, mert ma az a menő. Példának okáért ott van Ambrus Attila. Ő Erdélyben, Csíkszeredán született, és a magyar cigányok zöméhez hasonlóan neki is hányatott sorsa volt. Édesanyja másfél éves korában elhagyta és 10 éves koráig a nagymamája nevelte, majd halála után egyik apai nagynénje vette pártfogásába. El is züllött, annak rendje és módja szerint, ahogy illik, és miután Csíkszeredán a bűnöző életmódja miatt kiközösítették, Magyarországra szökött. Hazánkban aztán jégkorongozó volt és „Viszkis rabló” néven vált hírhedtté. Ő nem váltotta aprópénzre a tehetségét és bár végül is lebukott és börtönbe került, mégsem lett a magyarországi romákhoz hasonlóan a társadalom utálatának tárgya. Ellenkezőleg. Nem bűnözőként tekintettek rá, hanem hősként, akit sztárügyvéd védett és a magyar társadalom zöme szimpatizált vele. A börtönben elvégezte a főiskolát, és keramikus lett. Onnan kiszabadulva aztán sikeres vállalkozóvá vált és jelenleg a piacokon, nyüzsgő emberforgatagban a kerámiáit árulja. Ambrus Attila, alias Viszkis tehát megcsinálta a szerencséjét. Kérdem én:- ez vajon akkor is sikerült volna neki, ha netán cigánynak születik?

Mi, magyarországi cigányok, szégyenszemre nem tudunk bankokat rabolni, sem pedig benzinkutakat, csak kiszolgáltatott és védtelen embereket. Idáig jutottunk. Pitiáner kis bűnözőkké váltunk, akiket emiatt a magyar társadalom joggal utál és megvet.

Nem volt ez mindig így, mert a rendszerváltás előtt a magyar társadalom megbecsült tagjai voltunk mi is. Volt munkánk és egzisztenciánk, de ha a cigányokról van szó, erről már senki nem beszél. Csak a cigányok által elkövetett bűnesetekről, vagy ahogy azt manapság mondani illik, a cigánybűnözésről. Bárhogy is nevezzük, de ezt a létező és aggasztó jelenséget igenis a rendszerváltás politikai elitje teremtette számunkra.

Mi, magyarországi cigányok, a rendszerváltás előtt becsülettel és tisztességgel dolgoztunk és nem kényszerültünk arra, hogy lopásokból, vagy mások kirablásából éljünk. Ez az igazság, amit anno a Figyelőben Solt Otília is megírt.

Tudom, azt ma már tabutémának minősül kimondani, hogy a Kádár-rendszerben a legnehezebb munkákat is elvégeztük, pedig ez az igazság. Mert tény, hogy a magyarországi szénbányák zömében cigányok dolgoztak és 10 vájártanulóból 8 cigány származású volt. A mezőgazdaságban szintén dolgoztak cigányok és a termelőszövetkezetek tehenészei is zömében cigány emberek voltak. A fejőgulyásnak márpedig legalább hajnali 3 órakor kelnie kellett, 4 órakor már abrakolnia, fejnie és trágyáznia, majd almoznia. Nem volt hétvégi pihenő, sem húsvét, sem karácsony. Reggel 8 óráig tartott a napi munkaidő egyik fele, a másik része pedig délután 4 órakor kezdődött, és tartott este 8 óráig, mert a szarvasmarhákat reggel és este is fejni, gondozni kellett. De dolgoztak cigányok az építőiparban kőművesként, vagy segédmunkásként, és útépítéseken, ahol nyáron, 40 fokos hőségben is aszfaltoztak. Cukorgyárakban szintén dolgoztak cigányok és a munkásvonatokon ők is ugyanúgy ingáztak, s laktak a munkásszállókon, mint a nem cigány származású honfitársaik. Hosszasan lehetne még sorolni, hogy akkor hol és milyen munkaterületeken dolgoztak cigányok. Bizony, becsülettel helytálltak a munka frontján, a lopás és rablás pedig akkor ismeretlen fogalom volt.

Cigánybűnözés. Nem akarok e szó értelmén lovagolni, de ha létezik, akkor az igenis a rendszerváltás torzszülött gyermeke. Mert a cigánybűnözést a rendszerváltás utáni politikai elit nemzette, azzal, hogy mi, romák, a rendszerváltás mostohagyermekei lettünk. Mert mára bizonyossá vált, amit anno Solt Otília, a SZETA alapító tagjaként egykor bátran kimert mondani. Azt az igazságot, hogy történetesen a rendszerváltásunk egyedüli kárvallottai és áldozatai a magyarországi romák voltak. A cigányok kimaradtak a rendszerváltásból. A munkahelyeik sorra szűntek meg, és mivel ők földet nem kaptak, mert állítólag nem volt rá jogalapjuk, újrakezdeni sem tudtak. Mi, cigányok, a demokráciában háló helyett halat kaptunk, vagyis munka helyett segélyt. Ennek aztán meg is lett a foganatja. Kuncze Gábor úr, az MSZP-SZDSZ kormány belügyminisztereként bejelentette az új magyar dráma forgatókönyvének címét, amely úgy hangzott: megélhetési bűnözés. Noha azóta sok víz lefolyt már a Dunán, de ez a dráma sajnos a mai napig tart. A helyzet pedig nem lett jobb, ellenkezőleg: évről-évre és kormányról-kormányra csak rosszabbá vált.

Hála a demokrácia által nyújtott szólásszabadságunknak köszönhető egyre bátrabban hangoztatott cigányságot övező negatív csengésű sztereotípitiáknak és mítoszoknak, egy cigányembernek manapság már jóformán esélye sincs a normális emberi életre. Ha cigányként, az eléd gördített szociális nehézségeid ellenére te mégis tanulsz, szakmát szerzel, vagy netán diplomát, esélyed sincs, hogy a képzettségednek megfelelő munkát kapj. Itt egyedül a származás és bőrszín számít, minden más tényező elenyésző jelentőséggel bír. Tudnék a magam példaiból is említeni egypárat, de nem teszem, mert hagyjuk már a közhelyeket. Cigány vagy? Ott neked a közmunka és a segély.

Köszönöm kedves politikusok, hogy közmunkás lehetek, és hogy segélyből élhetek! Köszönöm, mert én felmértem és tisztában vagyok vele, hogy mekkora kegy ez nekem. Közmunkából és segélyből élni ugyanis jó. Jobb, mintha abból kellene élnem, hogy meglopjam, vagy kiraboljam az embertársaim.

Pásztor Albert, az egykor cigányozásáért híressé vált volt miskolci rendőrfőkapitány lett az MSZP és DK., valamint az Együtt PM. közös polgármesterjelöltje. Vegyes érzelmek kavarognak most bennem. Dühös és kissé csalódott is vagyok. És hát mi tagadás, emiatt hitevesztett is lettem. Mert ezek után már jogos a kérdés: mit gondoljak azon politikusokról, akik majd a romák jogaiért szállnak síkra? Higgyek nekik, vagy gyanakodjak? Ha majd „én is cigány vagyok” táblával a nyakában valamelyik politikusunknak ismét eszébe jut tiltakozni valamilyen cigányokat ért jogsértés okán, (vagy valamelyikük netán pár napra ismét beköltözik a miskolci Avasra) őszinte reakciónak véljem e tettét, vagy a felháborodását könyveljem el úgy, mint egyfajta politikai tőkekovácsolásra alkalmas műbalhé-demonstrációt?

És örök liberálisként én reménykedem is. Reménykedem, hogy egyszer majd eljön a jó pásztor, aki a bárányait, fehéreket és feketéket egyaránt, dús legelő felé tereli. Azokat nem választja szét a színük szerint, hogy míg a fehér színű juhok szép zöld füvet legelhetnek, addig a fekete bárányoknak csak a bökős kóró jusson.