2014 július 9-én zárultak a Szabadság téri csendes megemlékezések, melyek lehetÅ‘séget adtak arra, hogy gondoljunk a 437.402 magyar zsidóra, akiket 70 évvel ezelÅ‘tt halálukba küldtek a magyar hatóságok, illetve a magyar társadalom széleskörű közömbössége. Ötvenhat nap alatt több zsidót deportáltak Magyarországról mint bármely másik országból ilyen rövid idÅ‘ alatt. Az a lelkesedés, amellyel a magyar hatóságok felszámolták – Budapest kivételével – az ország egész zsidó lakosságát (alig két hónap alatt) a németeknél is meglepetést okozott. A megható ekumenikus megemlékezés után Garai-Édler Eszterrel, a Kanadai Magyar Hírlap munkatársával és polgárjogi aktivistával a téren maradtunk és beszélgettünk, de arra egyikünk sem gondolt, hogy az est rendÅ‘ri igazoltatással végzÅ‘dik.

Megemlékezés a Szabadság téren. Fotó: C. Adam

Csaknem kétszázan vettek részt a megemlékezésen – melyet a Raoul Wallenberg Egyesület támogatott -és amelyen imákkal és zsoltárokkal felszólalt Fekete László, a Dohány utcai zsinagóga kántora, Victor István református lelkész, SzÅ‘ke Péter a budapesti katolikus Sant Egidio Közösség vezetÅ‘je és Liszka Viktor evangélikus lelkész. Iványi Gábor metodista lelkész is imát mondott az áldozatokért.

SzÅ‘ke Péter, a budapesti katolikus Sant Egidio Közösség vezetÅ‘je a megemlékezÅ‘kkel… (Fotó: C. Adam)

Lamm Dávid és Kardos Dániel gitárzenévvel adtak lehetÅ‘séget arra, hogy az imák és felszólalások után a jelenlévÅ‘k mécseseket és köveket elhelyezve emlékezzenek a különbözÅ‘ vidéki városokból deportált zsidókra. A szervezÅ‘k – köztük elsÅ‘ sorban Orosz Ferenc, Hosszú Gyula és Kádár Judit – táblákat állítottak, melyek településekre lebontva jelezték, hogy mekorra méreteket öltött a magyar zsidóság kiírtása. A megrendítÅ‘ megemlékezés utolsó aktusaként Tarján Frigyes hegedűszólójával vonultunk el a különbözÅ‘ kiírtott közösségeket jelzÅ‘ emléktáblák elÅ‘tt.

Fekete László, a Dohány utcai zsinagóga kántora. Fotó: C. Adam.

Miközben az 1944. május 15 és július 9 közötti zsidók deportációján volt a hangsúly, a szervezÅ‘k és aktivisták a roma holokausztra is megemlézetek és úgy szintén az 1941-es Kamenyec Podolszkij-i vérfürdÅ‘tÅ‘l. Garai-Édler Eszter egy nagy méretű laminált térképpel járult hozzá a megemlékezéssel, mely településekre lebontva mutatta be az 1944-es deportációs folyamatot, beleértve az erdélyi és felvidéki városokat is. Egészen Kassáig magyar csendÅ‘rök vezényelték le a deportációt és „kisérték” a biztos halálba félmillió magyar állampolgárt. Kassán vették át a magyar hatóságoktól az SS-esek a transzportot.

Tarján Frigyes hegedűszólója. Fotó: C. Adam

Csaknem 9 ezer magyar zsidó már a transzport alatt – az embertelen körülmények miatt – halt meg még Kassa elÅ‘tt. A holttesteket az SS akkor találta meg a vagonokban, amikor átvette a szerelvényeket a csendÅ‘rségtÅ‘l. Elvitathatatlan a magyar hatóságok súlyos felelÅ‘ssége a magyar zsidóság kiírtásában, még akkor is ha éppen ezt igyekszik homályba borítani az Orbán rendszer által a Szabadság térre szánt (és már csaknem felépült) német megszállási emlékmű.

Éppen, hogy véget ért a megemlékezés, a Szabadság téren nagy tömeg gyűlt össze a foci VB nyilvános közvetítése miatt. A téren maradtam szerzÅ‘társammal – Garai-Édler Eszterrel – és megkérdeztünk két rendÅ‘rt, aki a félkész náci emlékmű védésével volt megbízva, hogy mit tudnak arról, hogy miért kell a téren napi 24 órában rendÅ‘ri jelenlét? MitÅ‘l tart a kormány? Kissé úgy mint azok a szovjet katonák 1956-ban akik Magyarországra lettek küldve, de fogalmuk sem volt, hogy hol vannak, a két fiatal készenléti rendÅ‘r szinte semmit nem tudott mondani arról, hogy mi történik. A „Holokauszt” meg a „zsidó” szót egyszer ejtették ki, csupán annyit tudtak, hogy az épülÅ‘ emlékmű és a körülötte lévÅ‘ mécsesek, cipÅ‘k meg egyéb tárgyak, melyek tiltakozók helyeztek el, a második világháborúról szólnak. SÅ‘t,a rendÅ‘rök úgy tudták, hogy valamennyi kegytárgy – melyeket a civilek helyeztek el – az orbáni emlékműhöz tartoznak. Aztán rágyújtottak és jelezték, hogy a foci VB-t szeretnék Å‘k is nézni.

A két készenléti rendőrök kívül, van  a téren 24 órás szolgálatban egy, a helyi önkormányzat által alkalmazott őr, aki a bekerített, félkész emlékművet védi, valamint vannak civilruhás rendőrök, illetve a volt TV székház mellett egy mikrobuszban állomásoz éjjel-nappal csaknem kéttucat készenléti rendőr. Tehát egész nap és egész éjjel kb. 16 személy védi a rendszer emlékművét a Szabadság téren, ami igencsak példátlan.

Már éjfél után volt, amikor véget ért a foci VB közvetítés a téren és mi is hazafelé indultunk volna. De egyszer csak leállított minket két rendÅ‘r és elkérte személyi igazolványainkat. Kérdeztük tÅ‘lük, hogy miért igazoltatnak, de csak annyit mondtak, hogy azért mert „többször elsétáltunk” az emlékmű elÅ‘tt. És kérdezték tÅ‘lünk, hogy láttunk-e bármi „gyanusat.” Bár hét évig Magyarországon éltem, azóta pedig évente egyszer-kétszer visszamegyek – Eszter pedig az egész életét ott élte – eddig egyikünket sem igazoltattak soha rendÅ‘rök. Politikai okok miatt pedig különösen nem. Már hajnal félegy is elmúlt, amikor végre visszakaptuk igazolványaikat és véget ért a rendÅ‘ri intézkedés.

Aki ellátogat a Szabadság térre, az egy igazi rendÅ‘rállamba csöppen bele. Minden lépését kamerák figyelik – a civilruhás rendÅ‘rökkel, a készenléti rendÅ‘rökkel, valamint a sötét mikrobusz ablakaiból figyelÅ‘k mellett.  Ilyen környezetben lehet 2014-ben a Holokausztra emlékezni Magyarországon.

Vajon mitől félnek? Mi történik az Orbán rendszer csúfos emlékművével ha adófizető pénzből nem költenek százmilliókat annak folyamatos, fokozott védelmére? Majd egyszer talán ez is kiderülhet.