Megy a csendes örömködés – ellentétek a kormányzó pártban, Orbán nekiesett saját oligarcháinak, itt a győzelem már az ajtóban, itt kopogtat, már csak kis idő…

Hát lószart, Mama, hogy a klasszikust idézzem, nem más ez, mint wishful thinking. Hadd idézzem a wikipédiából az angol nyelven közismert fogalom meghatározását:
„A vágyvezérelt vagy vágyelvű gondolkodás az a logikai hiba, amikor az alany – anélkül, hogy a rendelkezésére álló tények ezt alátámasztanák – valóságként kezel olyasmit, melynek valóra válása számára pozitív kimenetellel járna. A vágyelvű gondolkodás tehát olyan érvelés, melynek premisszája a konklúzió igazságára irányuló vágyat fejezi ki.
Naivitás azt képzelni, hogy pusztán azért, mert szeretnénk, ha valami igaz vagy hamis lenne, az igazzá, vagy hamissá is válik.
A vágyvezérelt gondolkodás hibájába elsősorban azok esnek, akik képtelenek különválasztani a racionális véleményalkotást az emócióiktól.”

Na, nekünk nem kellene talán ilyennek lennünk, mégis, minden tapasztalatunk dacára ilyenek vagyunk. Most éppen azon örvendeznek a médiában és a blogvilágban néhányan, hogy végre, ez itt már a vég kezdete. Más nem is lehet, hiszen a reklámadót Orbán kivetette Simicskára is és a devizahitelesek problémája érzékenyen érintette Csányit, a takarékszövetkezetek államosítása pedig Demjánt – lám, kezdődik.

Az ilyen módon gondolkodókat nem igazán érdekli, hogy Simicska mekkora extraprofitra tett szert csak azáltal, hogy az állami hirdetések, vagy az állam által tulajdonolt cégek hirdetései szinte csak az ő cégein keresztül kerülnek a fogyasztó elé.
Azt sem nagyon szeretik észrevenni, hogy a reklámpiac tortájából nem egy nagy szelet az övé, hanem övé a torta. Aki részesülni szeretne belőle, annak az asztala alól, négykézláb csúszva kell összekapirgálnia a morzsákat, de még eközben is vigyáznia kell, mert ha nem kerülgeti ügyesen az asztalnál ülők lábát, hát igen könnyen begyűjthet egy két rúgást oda, ahol nem székel az agy.

A reklámpiac birtoklása remek üzlet a hatalmon levők számára, hiszen módot nyújt arra, hogy bármikor horribilis összegeket mozgassanak át az állami területekről a magánszférába, hiszen ez egy puha akció – ha pénz kell mondjuk a Békamenetre, hát lesz, a hirdetési lehetőség meg már csak bónusz a jól dolgozó oligarchának, akit mi, – az egyszerűség kedvéért – hívjunk bátran maffiózónak.

A séma egyszerű, az állami cég megrendeli a hirdetést, a hirdetőcég felkér kreatív munkára néhány Békamenetes aktivistát, akik nevüket adják a hirdető cég által felkért kreatívok hülye jelszavaihoz, majd az ezért felvett pénz egy részét átadják a nemes célra.
Okos maffiózó hagyja, hogy ők is megnedvesíthessék kicsit a csőrüket a korrupció és tolvajlás édesvizű tavacskájában, a tehetségesebbek még a tavon ringatózó libát is megkaphatják.

Orbán megadóztatta Simicskát?
Na és, kit érdekel, majd visszakapja reklám-megrendelések formájában, lehet, még kamatot is számolhat. Az asztalnak, ahol az áralku folyik, mindkét oldalán Orbán foglal helyet. Ez a skizofrén helyzet Vezérünk mentális állapotát tekintve nem is túl meglepő, a meglepő az lenne, ha ez nem így lenne. Ha a hazai strómanokat sorba állítanánk, mint a katonaságnál, akkor Simicska lenne a golyószórós, az első a hozzá hasonló magasságúak közül, aki nem a sor végén cipeli a céltáblákat.

Nem egyszerű a politikus dolga, nem elég ellopnia a kiszemelt szajrét, kell egy megbízható zseb is, melybe belepottyanthatja, Életünk Megédesítőjének több ilyen is rendelkezésére áll, sőt, a Főméltóságú Asszonynak külön szakemberei vannak a földmutyikra, a szőlő-mutyikra, de miután mindenből részesedést kap a Család, ezért hát kell egy Általános és Univerzális Mindent Elnyelő Zseb – ki képzelheti azt, hogy érdeksérelem érheti a tulajdonosát?
Marxot többek között azért utálják a kapitalisták, mert kimondott egy-két igazságot az emberről, a kapitalizmusról, ami szöges ellentétben áll a kapitalisták által kedvelt, néphülyítő, kenetes dumákkal. Így például kimondta, hogy a lét határozza meg a tudatot, tehát a Mi Igazmondónknak igaza volt akkor is, mikor felszólította az Uniót, hogy ne azt nézzék, hogy mit mond, hanem azt, hogy mit tesz.

Úgyhogy, aki azt képzeli, hogy itt majd véres bandaháború tör ki a Vezér és Árnyéka között, az téved, – te sem vernéd agyon azt, aki a te pénzedet dugdossa mások elől.
Szép példa erre Csányi esete is, akinek éppen most ajándékoztál – ha jól számolom – tizenötezer forintot, (nem jól számoltam, csak százötven/fő az ajándék…) ugyanis másfél milliárd állami támogatást kapott az a vágóhíd, mely tervezetten képes lesz Magyarország összes disznainak háromnegyedét levágni.
Ez állítólag négyszáz munkahelyet jelent majd, arról nincs hír, hogy hány kisebb vágóhíd megy majd tönkre, hányan kerülnek utcára – persze, csak az után, hogy ők is, családtagjaik is támogatták fejenként százötven forinttal a beruházást. Nemzeti ajándék ez Csányinak, akit mellesleg felettébb tisztelek, mert okos ember, aki képes kihasználni a kapcsolatrendszerét, és a cél érdekében képes nevére venni még azt a bánatos dilissel turbózott trágyadombot is, melyet magyar labdarúgásnak hívnak.

Szóval, ne éljünk álomvilágban, és ne akarjuk Orbán érdekeitől függetlenül értékelni a maffia legbefolyásosabb tagjaival való kapcsolatát, érdekekről és pénzről szól ez, mint minden – beleértve a pártokat is. Aki akarja, persze lengetheti a nemzetiszínű zászlót, csak nem árt, ha tudatában van annak, hogy a zászló varrásából is zsebreteszi a maga részét a Nemzet Esze/2, csakúgy, mint minden másból ebben az országban.

Van itt elég, három-négy család jól elél belőle, a többieknek meg marad a szociális temetés, a későbbiekben papírhengerekben, állva, hogy a drága fejlesztési területet a lehető legjobban használja ki az ingatlanfejlesztő cég, mely ugyancsak leadja a sápot.

Ne éljünk álomvilágban, ha javasolhatom!