(A boszorkány bukása, avagy a művészet szemiotikája a tudásalapú társadalomban)

A Zene (hang)szerszámokra és zongorára című táncdráma központi helyet foglal el a Zeneszerző életművében. Mérföldkő a XXI. század zenei fejlődésében, amely korunk emberének érzésvilágát a zenei forma legautentikusabb eszközeivel, a legegyetemesebb módon fejezi ki. Hangzási forma, költői élményanyag és zenei architektonika csak az élet legritkább pillanataiban egyesülhet ilyen ünnepi harmóniában.

A hangszerelés (hang)szerszámokból összeállított kettős ütős együttest foglalkoztat, közöttük helyezkedik el a zongorista. A hangszeres összeállítás tehát nem csak a hangzást polarizálja, zajtól melódiáig, hanem a bal és jobboldali ütősök térhatásaival a zene színpadát is – a közép-európai kultúra egyik jellegzetes művészi megnyilvánulásának, a stilizált kifejező gesztus zenei alapélményének akusztikus revelációja. A Zeneszerző a vizuális élmény döntő jelentőségét hangsúlyozza, érzékelteti, innen ered kompozíciós technikájának lenyűgöző szín- és ornamentumgazdagsága, amelyről ő maga így nyilatkozott a Kanadai Magyar Hírlapban: „Mint művészt, mindig elsősorban az elsöprő erejű tömegmozgalmakat kiváltó társadalmi hatások zenei megjelenítésének lehetősége ragadott meg. Különösen fontos ez számomra ma, amikor újra széles tömegmozgalmak bontakoznak ki világszerte az elnyomás minden formája ellen.”

A táncjáték meséje Esopus fabulájának parafrázisa: a hangya-munkás munkálkodik, a tücsök-művész művészkedik, a boszorkány-politikus politizál, ellentétet próbál szítani közöttük, de kudarcot vall. A munkaalapú társadalom falanszterében a fizikai munkát végző ostoba, iskolázatlan, sorsának jobbítása érdekében lázadni képtelen hangya (munkásosztály) kiszolgáltatottan robotol életszükségleteit kielégítendő, a zongorázó tücsök (értelmiség) pedig a kultúra, tudás, tanulás, művészet, ritka, gyönyörű és törékeny dolgok megszemélyesítője helyett, a léha, dekadens, romkocsmában merengők szerepébe kényszerül. Az elnyomó hatalom (boszorkány) alapvető érdeke a különböző társadalmi csoportok egymás ellen hangolása (Divide et impera!), de a rossz szándék megtörik a hangya és tücsök egymásrautaltságából eredő szolidaritásán, a szabadság, egyenlőség, testvériség szentháromságán.

A bevezető egyetlen crescendóra épül: a hangszerszámok (a dolgozó nép munkaeszközeinek: kalapács, fúró, reszelő, fűrész…) egyre erősödő zaját halljuk, ahogy a kakofón káoszból, a gonosz boszorkány elégedett, gúnyos kacaját elnyomva, fokozatosan megszületik a mű 7/8-os alaplüktetésének metruma – az együttműködésre képes ember összehangolt tevékenységének zenei formája [1-20 ütem, 0:01-0:38]. A kialakult ritmikát erősíti a belépő zongora motorikus szekvenciája, a szenvedélyes, e-tonalitású, kis tercekre épülő, magyaros dallam, mely a mű főtémája lesz [21-36 ütem, 0:39-1:10]

Az expozíció csupa gomolygás, belső izzás, tekergőzés az akusztikus érthetőség határán; erős színekkel festi a boszorkány (diktátor) gonosz, lelketlen támadását a hangya és tücsök (a szabadok, egyenlők, testvérek) kiegyezése, zavartalan együttélése ellen. A küzdelem egyre elkeseredettebbé válik, sűrűsödik a feszültség, hogy a középrészben a zene megtisztulhasson [37-52 ütem, 1:10-1:41].

A zártból a nyitott szférába való átlépést a főtéma is jelzi, a kidolgozási szakaszban önmagába visszatérő dallam körforgása kiegyenesedik, szinkópás táncritmusban szólal meg. A páratlan, aszimmetrikus ütembeosztást (7/8) váltó páros (4/4) metrum kiegyensúlyozottsága a jó szándékú többség győzelmét előlegezi meg [53-59 ütem 1:41-1:54].

Hirtelen, újra a boszorkány látszik erőre kapni, vérfagyasztó kacagása megdermeszti a zongorista lelkét (Aki nem dolgozik, ne is egyék! – énekelné a gonosz banya a lázári üzenetet egy operában, bár tisztázatlan a kérdés: a gazdagok dolgoznak?) [59-73 ütem, 1:54-2:17]. De a munkadal töretlen ritmusa új lendületet ad az ellenállásnak – nincs oly erő, mely legyőzné, ki a népért küzd! -, a repríz egy fokozattal magasabb érzelmi töltéssel ismétlődik [73-87 ütem, 2:17-2:46].

A tétel csúcspontja a „valcer”, a 3/4-es lüktetésű zongorakadencia – mágikus természetzene (finom utalással Bartók Mikrokozmoszának egy-egy momentumát is felidézi). Az akkordkezelés, a kísérőharmóniák (e-moll9, A9/6) összekapcsolódása a keringőmotívum domináns zenei törekvésének alátámasztását szolgálja: hidat építeni ritmus és dallam, zaj és zene – a táncjáték jóravaló szereplői – között [87-123 ütem, 2:46-3:46].

A finálé a mű költői megoldását hordozza magában. Milyen jellemző a Zeneszerző zsenialitására, s egyben művészi egyszerűségére, hogy ezen a magaslati ponton beéri a főtéma megismétlésével. A rekapituláció szinte eszköztelenül megy végbe. A főtéma, mely a bevezető zengő káoszából született, a természet igézetén át a beteljesülés metsző humorához érkezett: a diktátor-boszorkány eltűnik a történelem süllyesztőjében [123-156 ütem 3:46-4:56].

A záró ütemek diadalittas, szédítő száguldása, az ujjongó forgatag a Zeneszerző életművének talán leghumánusabb zenei képe.

[A zenei illusztráció a Zeneszerző per excellence interpretátora, Éry Balázs 2012-es koncertjének felvétele.]

vendégszöveg: Bartók Béla, Aram Iljics Hacsaturján, Lendvai Ernő, Ujfalussy József