A tegnapi tüntetésről szerettem volna írni.

Minden tiszteletem és megbecsülésem azoké, akik részt vettek rajta, de meggondoltam magam.

Talán majd az önkormányzati választás után jöhet el annak az ideje, hogy beszélgessünk azokról a dolgokról, melyek oda vezettek, hogy egy kétmilliós városból kétezer embert lehetett odavinni egy demokrata rendezvényre.

Mindenesetre nem lehet mindent Orbánra fogni, vagy pedig be kell bizonyítani, hogy azok közül az emberek közül, akik az ellenzéket vezetik, kik Orbán emberei.

Nem, nem újabb összeesküvés-elméletekre van szükség, hanem konkrét tényekre, tényeken alapuló elemzésekre – kíváncsi vagyok, hogy lesz-e a demokratikus oldalnak ereje az önmagával való szembenézésre, vagy maszatol tovább.

Hát akkor beszélgessünk ma a kutyaütők helyett a kutyákról, akik a politikusoktól eltérően az ember legjobb barátai.

A kutya egy állat, ezt a politikusról a politikailag korrekt beszéd jegyében nem mondjuk ki, pedig némelyikükkel kapcsolatban Brehm igencsak nyalogatta volna a szája szélét, mikor megírta „Az állatok világa” című korszakos munkáját.

A kutyának négy lába van, ezekkel halad előre a terepen, és bár időnként barátkozási szándékkal oda- odakotor hozzánk is a mellső mancsaival, ezek nem specializálódtak semmiféle egyéb feladatra a baktatáson, futáson és ugrándozáson kívül, legfeljebb még kotor velük, mikor rókára akar vadászni.

A politikus alacsonyabb rendűségének bizonyítéka, hogy a mellső két lába elkorcsosult, nem tud rajtuk futni, habár egy bársonyosabb forradalom idején el lehetne végezni a kísérletet – mi van, ha kitépik a két hátsó lábát?

A két elkorcsosult politikusi végtag az idők folyamán specializálódott, ezekkel mindent ellop, amit elér, ellentétben a kutyával, amelyik ha lop is, csak a szájával teszi ezt, a lopott kolbászt pedig a lehető legsürgősebben megeszi.

Ez is ellentétes a politikusi viselkedéssel, a politikus a lopott holmit eleinte Nokiás-dobozokba rakta, ma már azonban minimálisan is kamionokban szállítja biztonságos helyekre.

Ami hasonlóság, az a tartalékok képzése, – a kutya a megmaradt csontot elássa, majd elfelejti, míg a politikus először megsétáltatja a lopott pénzt mindenféle bankszámlák között, majd különféle megbízható helyeken parkoltatja, esetleg vesz belőle ingatlant, gyémántot, Microsoft – részvényt – és sosem feledkezik meg róla.

Ezek a helyek olyanok a politikusnak, mint hajdan Amundsennek a Déli sarkról visszafelé vezető útr mentén elhelyezett raktárai – a túlélés biztosítékai.

A kutya időnként ugat, a politikus állandóan – ez a legalapvetőbb kommunikációs különbség kettejük között.
Tartalmilag a differencia nem egetverő, talán csak annyi, hogy a kutya, akkor ugat, ha valamit közölnie kell a falu másik végén lakó kutyával, a politikus meg ugat, ha kell, ha nem.

Mindketten egyszerű dolgokat kommunikálnak, egyik azt ugatja, hogy betörő jár a kert alján, a másik meg azt, hogy csak a Fidesz.

Ellenben mindkettőnek csorog a nyála, ha kilátásba helyeznek számára egy zsírosabb cubákot, mindketten, ha kell, pitiznek is érte, a politikus pedig, ha megkapja, még a farkát is csóválja.

A nőkhöz való viszonyuk sem hasonlít, a politikus egyszerűen keresztüllöki a kutyán a nőt, ellenben a kutya előbb gondosan és aprólékosan megszaglálja, és csak utána lökdösi a szukát, de eszébe sincs ezért azzal vádolni szegény gazdasszonyát, hogy vak, sőt, büszke is arra, hogy milyen sasszemmel választja ki számára a legfinomabb csontokat.

Keresztüllökésről kutya-politikus viszonylatban szó sem lehet.

Mindketten szeretnek ugyanis zabálni, a politikus kedvence a töltött libanyak szépasszony módra, míg a Bodri azt szereti, ha a libanyakban egészben totyog a liba, ami nem is csoda, mert míg a kutya maga készíti az eledelét, addig a politikus előbb ellopja a rávalót, majd másokkal készítteti el azt a lopott pénz ellenében, mert rongyrázás nélkül nem élet az élet.

A jobb pedigrével rendelkező politikusok meg sem elégednek a libával, mondván, proli állat, összecsinálja az udvart, mígellenben a fácán magasról szarik mindenki fejére, e tulajdonságával is hasonlítva a fideszes politikusra, mint arisztokratikus állatfajra.

A kutya néha elkóborol a háztól, főként, ha megérzi valahol egy csinos szuka csábító illatát – ilyenkor kerítéseken mászik keresztül és átrágja magát tíz centis tölgyfaajtókon is.

A politikus nem tesz ilyet, ő ha megérzi a nő illatát, akkor – ha nem akadályozza benne egy kutyán áteső asszony sivalkodása – pórázra veszi és magával viszi országmentő útjára akár a ködös Albionba is, ezzel is demonstrálva, hogy a föníciaiak találmánya milyen erős, de láthatatlan kapocs tud lenni férfi és nő között.

Mindkettőnek az kell, hogy érezzék az illatot – a politikus a nő illatát, a nő pedig a pénz szagát…

A kutya a gazdájához hűséges, míg a politikus az érdekeihez, melyek között a fent említett pénz előkelő helyet foglal el, de behelyettesíthető ez pénzre konvertálható hatalommal, esetleg mindenféle materiális javakkal, trafikkal, földdel, állami megrendelések értékesítésének jogkörével.
A kutya szereti a gazdáját, még akkor is, ha az esetleg politikus.

Elviseli annak gusztustalan bűzét, hatalmaskodását, elviseli a hálátlanságát, az önzését, még azt is, hogy ostobának nézze, pedig ő legalább egyedül is hazatalál, míg a politikust haza kell zavarni.

Úgyhogy, míg a kutya egy értelmes állat, addig a politikus nem annyira, ez abból is látszik, hogy ostoba Petőfi-versekkel vakítja a parasztot (Fázunk és éhezünk, s átlőve oldalunk, részünk minden nyomor, de szabadok vagyunk…) – mára már a fene se hisz neki, csak a mentalitását vette át a hazafi…

Hát akkor ennyit mára a kutyákról, meg a politikusokról.

Hogy melyikük tisztességesebb, percig sem lehet kétséges…