Itt járt Barroso, és jó diplomatához méltó módon jópofizott egyet a Mi Boldogságunkkal, majd felkereste a halálraítélt Corvinus Egyetemet, a vörös métely fészkét, ahol díszdoktorrá avatták.

Ideje volt, hiszen akinek szeme van a látáshoz, az már akkor látta, mikor a repülőgépből kiszállt, hogy kínosan érzi magát, feszeng, mint akinek a gyík felszaladt a lábszárán a nadrágja alatt.

Kevesen tudtuk, hogy ez a vendéglátójával szemben érzett kisebbségi érzésből adódik, mégiscsak zsenánt, hogy egy valódi díszdoktor fogadja, neki meg eddig csak az jutott, ami a hetedik gyereknek.

De ennek hamar vége lett, hiszen az Egyetem megajándékozta vágyai tárgyával, a díszdoktori oklevéllel.

Neki még fizetnie sem volt szükséges érte, legfeljebb karcosabb mondatait kellett kihúzni a beszédéből, már ha lettek volna benne ilyenek egyáltalán, amit erősen kétlek.

Barroso szelíd volt, mint egy kangalamb, nem sok időt pazarolt Magyarország politikájára, ami nem is csoda, hiszen lakodalomban sem csinálunk oda az örömapa asztalára, meg aztán most éppen békésebb időszakát éli a mi kis bipoláris zavarodottunk, alig van a rovásán valami.

Az a néhány T-72 -es harckocsi, amit Ukrajnának küldött, az Európai Bíróság döntésének fikázása, az Uniós tánogatások haveri zsebekbe tolása, Paks Putyinizálása semmi ahhoz, hogy mind a mai napig nem üzent hadat az Egyesült Államoknak és akkor sem rúgta fenéken Barrosot, mikor az lehajolt az elejtett tolláért – meg kell a jószándékot becsülni.

Mindössze arra hívta fel a figyelmet, hogy az európai értékeket tisztelni kell, de ezzel amúgy sincs hiba, hiszen ha nem küldenék az értékeket, már régen kilovagoltunk volna az Unióból, nyergünk alatt az utolsó, tányéralapú támogatásként kapott bécsiszeletekkel. Hálistennek, ezt pontosan tudja Barroso is, és miután mi vagyunk az Unió koronáján a féltett fekete gyémánt, így hozta is magával a papírt, melyen fehéren feketével ott állt, hogy mennyi a zsozsó a következő hét évre.

Igaz, a repülőgépből csak úgy szállhatott ki, hogy előtte a pilótafülke ablakán keresztül bemutatta az okmányt, de végtére is valamit-valamiért – legyen rá büszke, hogy hazánk szent földjére léphetett.

Hiányoltam ugyan a kiscserkészek sorfalát a virágcsokrokkal, melyekből egy a vendéget, egy pedig Orbán pajtást illette volna – beleeshettem a telhetetlenség undorító bűnébe.

Ellenben az Egyetem előtt a Bizottság leköszönő elnökét baloldali tömeggyűlés várta, tele volt a járda egyik fele, voltak akár vagy harmincan is, akik lelkesen skandálták az adott helyzetben nehezen értelmezhető „Szabad ország, szabad egyetem” jelszavát.
Helyette talán találóbb lett volna a régi „Szabad országban, szabad emberek azt csinálnak, amit szabad” mondatot harsogni, de persze gyakorlatilag mindegy, Barroso azt sem értette volna.

A tolmácsnak meg mibe kerül úgy fordítani, hogy Barrosonak is kedves legyen az eredmény?

Harminc tüntető meg se kottyan neki, aki talán látta 2006 Budapestjét is, harminc tüntető látványa még az ingerküszöbét sem érte el.

Megették a díszebéden a töltött libanyakat, nagyokat nyalintottak egymás fenekébe, majd Barroso balra el, a Mi Büszkeségünk meg elégedetten mondhatta otthon Anikó asszonynak, hogy elhajtotta az ostoba gádzsót a malac farkára…

Ami ebből roppant tanulságos az, hogy végre illene leszámolni az illúziókkal.

Itt az Unió nem fog semmit tenni Orbán ellen, főként azért, mert jellegénél fogva nem is tud, hiszen valójában nem is Unió, jelenleg csak egy laza katyvasz, és Orbán ezt pontosan tudja.

Másrészt azért nem, mert kis ország vagyunk, még agyoncsapni sem érdemes bennünket, a mi súlyunk a tavaszi lepkeszellentés súlyával esik egy kategóriába.

Harmadrészt meg az Unió nem pelenkázásra szerződött bébiszitter – a nyugati demokráciák a saját politikai problémáikat önállóan szokták megoldani, nekünk is így kellene tenni, csak nehezen barátkozgatunk a gondolattal.

Hosszú és kínos lesz a tanulási folyamat, változásra majd akkor lesz esély, ha egy tüntetésen százezrek ordítják dühösen a követeléseiket, és a Pozsonyi Pikniken nem lesz több ember, mint a demokraták Egyetem téri nagygyűlésén.

Addig sajnos állandóan azzal a szomorú érzéssel kell szemlélni a világot, hogy esetleg Kertész Ákosnak igaza van.

Fáradt az ország, apatikus és kiégett, a nép elvesztette a hitét, a politikusok elvesztették a hitelüket, a Mi Hörcsögünk meg szorgalmasan hordja a magot a kamrájába, készülve a téli nehéz napokra…

Bajban van az elkötelezett blogger is, mert tudja, hogy ezen a választáson legalább Budapestet meg kellene nyerni, de kevésnek tűnik a lelkes ember.
Azért reménykedjünk, hátha összeszedik magukat a demokraták és elmennek a szavazóurnákhoz véleményt mondani – fontos lenne.

Talán még a gyerekeik is, velük mennek, ha szépen megkérik őket – mégiscsak közelebb vannak a szavazófülkék, mint London, és még csak mosogatni sem kell bennük – nem igaz?