A minap az egyik ismeretterjesztő csatornán egy kellemes rövidfilmet néztem, ami egy népszerű színész életéről szólt. Mondanivalóm lényegét tekintve egyáltalán nem fontos, hogy kiről volt szó.

Az életpálya egyik leghíresebb filmjének lélektanilag fontos jelenete adta az alapötletet és a hangulatot az írásomhoz.

Érdekes dolog az asszociáció, álmomban nem gondoltam volna, hogy erről a nagyszerű témáról, a táncról fogok most írni, hiszen nem értek hozzá, csak egyszerűen elragadott a rövid jelenet varázsa és azonnal előjöttek emlékezetemből a saját életemből vett képek, táncos élményeim, emlékeim.

A patinás film jellemző részletében egy fényárban úszó, feldíszített bálteremben, a keringő ritmusára suhogó selyemben pompázó hölgyek és elegáns ünnepi öltözékben feszítő urak lágyan siklottak körbe – körbe a parketten. A kamera természetesen szép lassan a központi szerepet játszó párra fókuszált. Szépek voltak, fiatalok, kecsesek, repültek, suhantak a többi pár között és közben érezni lehetett, hogy fontosak egymás számára. Olyan élethű volt! Érzékelhetően szorította magához a  hölgy karcsú derekát a férfi, amennyire a tánc engedte és a hölgy időnként egy – egy röpke pillanatra a férfi vállára hajtotta a fejét. Arcuk a tánctól kipirult, testük felhevült, kicsit kimelegedtek, és lázas, szerelmes pillantásokkal merültek egymás szemébe. Nem is tudtak igazán róla, de már  –  igaz, egyelőre csak szelíd villámcsapásként – ott sistergett közöttük a vágy, az erotika. Az ember viszonylag ritkán gondol rá, mennyi különös érzés, szerelem, erotika, szexualitás rejlik a táncban.

Bármilyen régi is a film, jó volt nézni és azonnal eszembe is jutott mennyire szerettem táncolni, és mi mindent jelenthet a tánc.

Volt idő a távoli múltban, de még nagyanyáink idejében is, mikor a fiatalok, a fiúk és lányok számára a közös szórakozást, az ismerkedés egyetlen lehetőségét a bálok, táncmulatságok nyújtották. A fiatal lányok kísérővel vagy családdal érkeztek, de mikor a figyelő szemek lankadtak, hiszen ők is szórakoztak, találtak módot, hogy hogyan üzenjenek a számukra kedves fiatalembernek. Az illedelmes tánc közben azért sikerült kicserélni a szívbéli titkokat és megbeszélni a remélt találkozókat. Hallottam különböző rafinált üzenet küldési lehetőségekről is, amivel beszéd nélkül lehetett tudatni a kérést és a választ az éberen figyelő fiúval, pl. legyezővel, zsebkendővel, vagy egyszerűen röpke szemérmes mosollyal.

Mit is jelentett nekem a tánc? Sokat! Szerettem táncolni, azt nem tudom mennyire tudtam, de nagyon szerettem. Valahogy, ha jött értem a fiú és az volt a cél, hogy táncolni megyünk, sokkal könnyebben elengedtek a szüleim, mint bármilyen más programra. Az én fiatalságomban divatos táncoknál annyi variáció, egyéni stílus, játékos improvizálás létezhetett, hogy az volt a legjobb, ha az embernek volt állandó táncosa. Két évig tartott az időszak az életemben, amikor akkori udvarlómmal minden szombaton táncolni mentünk. Annyira ismertük egymást és a közös tánclépéseket, hogy mikor már nagyon jó kedvünk volt, egyszer csak valamelyikünk nevetve így szólt, „akkor most” , erre aztán elkezdtünk improvizálni, csak egymás mozdulatait figyeltük és tudtuk melyik variációt járjuk. Nagyon élveztük, soha nem untuk meg és nagyon jól szórakoztunk. Egy kis belvárosi pinceklubba jártunk, a szünetekben zsíros kenyeret majszolhattunk és limonádét ihattunk. Nem kellett ital, egy csepp se, nem is volt, a fiúk sem ittak, pedig a többség már inkább huszonéves volt (én 17) és mégis jól szórakoztunk. A dohányfüst se igen lepte be vastagon a termet, néha a nagy dohányosok kimentek egy cigire, de inkább csak táncoltunk.

A gyors, pergő ritmusú táncok közé időnként került egy lassú is, amikor andalogva összebújtunk. Számomra a két nagy kedvenc a twist és a rock and roll volt. Ha twisteltünk, lelkesen riszáltunk, tekertük, csavartuk minden tagunkat, szinte lementünk hídba és meg nem álltunk egy pillanatra sem a hosszú blokkok alatt. A rock and roll már kicsit több változatot kínált, de a ritmus ott is magával ragadott, hol összekapaszkodtunk, hol szétváltunk, szaporán szökdeltünk, elképesztő hogy hogyan, de ki nem zökkentünk a ritmusból és szinte bármilyen hosszú ideig tartottuk a tempót.  A fiúk pörgettek bennünket és néha – az ügyesebbek – felpattantak a fiú derekára, ezt a figurát is igazán jól, csak a megszokott partnerrel lehetett csinálni.

A tánc felhőtlen szórakozást nyújtott, igazán kikapcsolt és később olvastam, hogy nagyon egészséges  is, mert minden izmot észrevétlenül, erőltetés nélkül megmozgat és az általa nyújtott öröm még „boldogság hormont” is felszabadít a szervezetünkben. Hát, csak sokkal jobb, mint a csokoládé!

Volt egy másik korszak is táncolási szokásaim között, a házibuli korszak. Akkor nem jártunk klubba vagy szórakozó helyre, hanem házaknál, valakinek az otthonában tartottuk a bulikat. Ilyenkor többnyire átrendeztük az arra alkalmas szobát, hogy táncolni lehessen és magnóról szólt a zene. A konyhában szendvicsek, ropi, pogácsák, sütemények, italok és üdítők voltak. Ekkor sem a piálásról szólt az egész buli, hanem a táncról. Ebben a körben már házaspárok is voltak, mi is rendeztünk a férjemmel az új lakásunkban házibulit. Ezekben a bulikban az állandó társaságon kívül az volt a legjobb, hogy fura módon – a lassút kivéve – közösen táncoltunk. Bekapcsolta valaki a magnót, a hangulatvilágítást, nagyjából körben álltunk, vagy összevissza és csak úgy táncoltunk. Arra emlékszem csak, hogy a közös tánc számai általában maratoni hosszúságú számok voltak. Ebben az volt a jó, hogy ha a sportoló férjem, aki nem szeretett táncolni, nem táncolt, hanem beszélgetett vagy evett, én akkor is táncolhattam.

Aztán jöttek a kisgyerek nevelés és a dolgos hétköznapok hosszú évei, évtizedei, ebben az időben már viszonylag ritkán jártunk szórakozni és akkor sem biztos, hogy táncolni, de azért még előfordult, de már nem a régi kifulladásig tempóban.

Utolsó, de a legszebb és inkább szívet melengető, mint a nagyszabású táncmulatságról szóló táncélményemet a férjemmel éltem át, az 50. évemen túl, itt a faluban az egyik szokásos szilveszteri bálon. Műsor, vacsora, társaság, tombola, minden volt, ahogy kell. Nem sokat, de azért táncoltunk. A helybéliek által nagyon kedvelt úgynevezett svábtánc és a hozzá való zene nem igazán a kedvencünk, de azért akadt olyan blokk is, amire tudtunk táncolni. Ma is, ha erre gondolok, hajszálpontosan át tudom élni az akkori érzéseket és mozdulatokat, a tánc és a szerelem együttes élményét. Érzem, ahogy a tenyerével finoman, de mégis határozottan egyre szorosabbra fogja a derekamat, ahogy a combja egy  – egy pillanatra a tánc ritmusától az enyémhez ér, és minden kedves, apró mozdulattól a pillantásunk pont úgy összeér, ahogy a bevezetőben  leírt filmbéli  táncospár esetében.

Utoljára a tavalyi Duna ünnepen, az utcabálon jártunk el egy rövidke twistet és néha itthon, ha jó zene szól, teszünk néhány taktus, nevetős táncmozdulatot. (hát, az a tavaly már nem a múlt évet jelenti, van egy rossz szokásom, amiről illene leszokni, nem írok dátumot az írásaimhoz)