Ha nem, tapogassuk meg magunkat, vagyunk még egyáltalán?

Az egyik legnagyobb gond az volt – és az ma is – hogy demokratáink a választók elé nem tudtak egy reálisan megvalósítható, vonzó, konkrét jövőképet vetíteni.

Természetesen, meg lehetne hallgatni, hogy már hogyne tudtak volna, hiszen komplett értelmiségi műhelyek hátáról szakadt a víz a nagy vizionálásban, és ez nem is lenne hazugság.

Csak az volt a baj, hogy ami az adott műhely okostojásainak vízióként volt értelmezhető, az a nép egyszerű választója számára maga volt a tohuvabohu, az érthetetlen katyvasz, a süket duma.

Ehhez képest az ellenfél egyszerű dolgokkal operált: a szoci lop, Gyurcsány hazudik, én még soha nem hazudtam, a bank kiszipolyoz, a devizahitelesek a szocik áldozatai, elmúltnyolcév, átkosnegyvenév, a haza nem lehet ellenzékben, Gyurcsányahibás, stb.

Lehet fanyalogni, hogy ez egy rakás marhaság, de ha mélyebben belegondolunk, akkor rá kell jönni, hogy a barlang elhagyása óta ilyenekre vevő az emberiség.

Nem változott semmi, csak a technika fejlődött, a sámánt médiának, a bunkósbotot ma Ügyészségnek hívjuk, az egyik nagyobbat szól, a másikkal viszont nagyobbat lehet ütni.

A világ már régen arról beszélt, hogy a klasszikus hatalmi ágak (a törvényhozói hatalom – a Parlament, a végrehajtó hatalom – a kormány, és a bírói hatalom) mellé napjainkra felzárkózott egy negyedik hatalmi ág is –  a média.

Ezt ugyan elméleti szakemberek még vitatják, de erről egyre kevesebben tudnak, bizonyítva ezzel is, hogy ami nincs a médiában, az nincs.

Gyurcsány történelmi bűne nem az, hogy hazudott – mindenki hazudik, napjában legalább hatszor – a tetejében ő még csak nem is hazudott, csak a politika klasszikus eljárásait követte, mint mindenki más is ezen a pályán.

Az ő történelmi bűne az, hogy nem tett az ellen semmit, hogy a magyar médiapiac felbillenjen, és minden médiafelület – újság televízió-csatorna, rádiócsatorna a jobboldal kezébe kerüljön, beleértve a közmédiát is.

Nem vigasz az, hogy az ostor rajta csattan, mert vele együtt mi is szívunk, mint a liba, amelyik a rókakotorék kijáratára építette a fészkét.

A média fontosságát a mi kőbölcsőben ringatott vezérünk is felismerte, ellenben a mainstream értelmiség – talán azért, mert csak a saját gondolatait szereti viszontlátni képernyőn és nyomtatásban, emellett el van foglalva azzal, hogy egymást körbedicsérgesse – nem törődött vele, nemigen hívták fel rá a figyelmet, így aztán mára el is fogyott a felület, ahol közkinccsé tehetnék magvas gondolataikat – pedig liba még van egy-kettő…

Itt egyetlen olyan megvalósíthatónak tűnő jövőkép még nem született, mely emberi nyelven is érthető lenne.
Például egy olyan, mely leírja, hogy mi, demokraták olyan társadalmat akarunk és fogunk felépíteni, mely minden szegény gyerek számára biztosítja, hogy kiemelkedhessen a nyomorból és akár az ország egyik vezetője is legyen.

Nem a Vezetője, hanem egy a vezetők közül.

Hogy olyan társadalmat akarunk és fogunk megvalósítani, melyben az idős embert erkölcsi és anyagi értelemben egyaránt megbecsülik, ahol senki nem gondolhatja azt, hogy ő tartja el a nyugdíjast, hiszen csak azt a kölcsönt fizeti köszönettel vissza, melyet tőlük kapott személyesen ő és a társadalom.

Hogy legnagyobb kincsünk a gyermek, merthogy ő a jövő, ezért nem lehet éheztetni, verni, nem lehet képzetlenül hagyni, hanem színvonalas oktatással elérjük, hogy mindenki, aki szellemileg alkalmas rá legalább érettségizzen és beszéljen egy idegen nyelven, lehetőleg angolul, hogy helyt tudjon állni az összezsugorodó és gyorsuló világban.

Hogy olyan egészségügyet fogunk megvalósítani, melyben mindenki magas színvonalú ellátást fog kapni, de ennek az lesz az ára, hogy megszűnik a szabad orvosválasztás, az alkalmazott eszközöket és eljárásokat nem a beteg fogja eldönteni, hanem az adott diagnózisra vonatkozó előírások, emellett nem lesz főorvosi ágy meg igazgatói ágy és befejeztetjük az állami költségen folytatott magánrendeléseket.

Hogy minden gyerek jogosítvánnyal fogja elhagyni az iskoláját, hogy megszüntetjük a gyermekéhezést, de megszüntetjük a felnőttek éhezését is.

Hogy átalakítjuk az adórendszert, az alapvető élelmiszereket olcsóvá, a kaviárt,  meg a magas alkoholtartalmú italokat igen drágává tesszük.

Hogy az adójóváírások rendszerét megváltoztatjuk, az adózásban pedig bevezetjük azt az elvet, hogy a gazdagabbaknak nagyobb részt kell vállalniuk a társadalom fenntartásában.
A közmunkásoknak minimálbért adunk, a családoknak családi pótlékot, de ezt is a rászorultság mértékéhez kötjük, merthogy a magaskeresetűek el tudják tartani segítség nélkül is a gyerekeiket, de a közmunkásnak ez nehézséget okoz.

És így tovább, ennél persze rendszerezettebben, megvalósíthatósági tanulmányokkal és költségbecslésekkel alátámasztva –szociálisan érzékenyen, de nem ölve meg a vállalkozásokat sem.

Aztán itt volt a bukás másik oka, a baloldalt képviselő személyek hitelességének problémája.
Ez a kérdés szorosan kapcsolódik a média kérdéséhez, mert a Fidesz csinálhatott volna bármit, ha a média nem tálalja megfelelően a legnagyobb disznóságokat is a választóknak.

A szokásos eljárás az volt, hogy a kiválasztott áldozatot összekenték szarral, majd a média látványosan fintorgott a büdös közéleti szereplőn, továbbá gyanúba keverte az összes szocialista politikust.
Nehezítette a helyzetet a pártfinanszírozás helyzete, mely jól megfelelt a Fidesznek, hiszen ők nem ötfillérenként szedték össze a szükséges pénzeket, hanem néhány nagyvállalkozóval vásároltatták meg magukat, jó pénzért.

A lebukási veszélyt így minimalizálták, ehhez még hozzájött a rendőrség, az ügyészség és egyes bírók, bíróságok kézbentartása is, így aztán a szocialistáknak egy tolvajbanda képét sikerült felölteni, míg a jobboldal vígan tetszeleghetett a szeplőtelen szűz szerepében.

Ha fény derült egy disznóságra, azzal sem tudtak mit kezdeni, ennek egyik oka az volt, hogy a tisztázatlan és zavaros hátterű pénzügyi viszonyok következtében szinte valamennyi vezető politikus besározódott.

Mivel pedig minden szál a pártpénztárnok kezében futott össze, ő pedig hol ide, holoda csurgatott kis lóvét, így általa bármelyikük zsarolhatóvá vált.

Az bukott meg, akit ő meg akart buktatni, egy idő után pedig a pénzügyi és gazdasági érdek-összefonódások következményeként az, akit Orbán – Simicska közbeiktatásával – kiválasztott.

A nép még ma sem tudja, hogy például a sárazsadányi szőlőbányák felvirágoztatása ügyében Orbán – miniszterelnökként személyesen is – bizonyítható bűncselekményt követett el, mert az ügyészséget nem lehet utasítani, a bíróságon bele lehet kapaszkodni egy apró formai hibába, a média pedig egy ponton túl ejtette ezt az ügyet, márpedig ami nincs a médiában, az nincs.

Itt kellene szót ejteni a magyar közélet repedtsarkú kurváiról, a média megalkuvó szereplőiről, akik némi készpénzért úgy vetették széjjel a lábukat, hogy két nagyujjuk közé odafért akár a második ukrán front is.

Igaz, itt mindenki a közpénzekre ácsingózik, aki a médiába invesztál, az is, hiszen a médiának három bevételi forrása van: az állami vállalatok és az arra inspirált magánvállalkozások reklámbevételei, aztán amit azért kapnak, hogy írjanak meg valamit, és amit azért, hogy ne írjanak meg valamit.

Így kerülhetett a Népszavába a Közgép hirdetése, melynek politikai kártétele messze meghaladta a reklámbevétel nagyságát, hiszen azt üzente vele Orbán, hogy a baloldal évszázados múltra visszatekintő lapja is, lám, megvehető, mit ugrálsz hát kisember?

De Gaulle azért tudta leverni az algériai OAS-lázadást, mert az akció előtt kiszórt a csapatoknál pártízezer – akkor újdonságnak számító – tranzisztoros kisrádiót, és amikor a helyzet élessé vált a katonák azokon keresztül hallgathatták felhívását a hadsereghez.
A baloldal nem szórt ki semmit, legfeljebb apránként az elveit, a tartását, a szakértelmét, meglehetősen ostobán.

De van még más is a rovásán – talán majd holnap folytassuk…