A férfi lassan merült fel a fájdalomcsillapítók okozta jótékony sötétségből a fény felé, a külvilág felé. Különösebben nem örült neki, már semmi nem tartotta ott, csak egy vékony fénysugár: tudta, hogy a felesége ott fogja várni, az ágya mellett, amikor a felszínre ér.  Ott volt minden felmerüléskor, és ott volt, amikor már könyörgött az újabb adagért – egyre rövidebb, és rövidebb időközökben. Tudta, hogy a szervezet hozzászokik, tudta, hogy mindig több és több kell belőle, de még nem akarta feladni. Még gyűjtötte az erejét – mihez is? Már nem is tudta. De azt igen, hogy van még valami mielőtt végképp rászáll a sötétség.

Versenytáncos volt. Különösen a latin-ameriakban volt kiemelkedő:  rumba, merenge, paso doble, csacsacsa, mindegy volt neki, de az argentin tangóban, na, abban volt igazán király! A parketten ismerte meg a feleségét is. Állandó partnere megbetegedett, és neki kellett egy „beugró” partner. Nem volt nagy kihívás, csak valami klubverseny, akárkivel meg tudta volna csinálni – fantasztikusan tudott vezetni, na és a koreográfia, a figurák, csak követni kellett, és ott volt a siker!

Szerelem volt az első pillantásra. A lány úgy simult a karjába, mintha évek óta együtt táncoltak volna. De hát, azért csak amatőr volt, és ő, hosszú távon, mégiscsak a világbajnokságra készült, így hát, amikor partnere felépült, vele táncolt tovább. Cserébe megmaradt a szerelem: feleségül vette a „beugrót”.

Szépen éltek. A férfi később kiöregedett a versenytáncból, mivel valamiből élni kellett –  a plakettek, serlegek szépen csillogtak, de belőlük a fűtésre, házrészletre nem igazán futotta – elment bértáncosnak egy luxushajóra. Nem volt különösebben nehéz munka, unatkozó – nem különösebben fiatal – gazdag hölgyeket kellett estéről estére „hangulatba” hozni.  Volt, aki többet is kívánt, de soha nem csábult el, pedig megkérhette volna az árát – és meg is adták volna. De ő a feleségét szerette, soha el nem múló szerelemmel.

A felesége meg soha nem féltékenykedett rá, pedig ismerte ezt a világot, ha máshonnan nem, de embere beszámolóiból.

Azután egyre nehezebben indult be, itt fájt, ott fájt, mire bemelegedett, már végig szenvedte a fél éjszakát. Gondolta, pihenés kell, meg jófajta varázskenőcsök, izomra, ízületre, ezért felmondott, és elszerződött egy bárba, ott kevesebb volt a meló, meg szünnapja is akadt. Csakhogy egyre jobban fájtak a csontjai, és már nem csak a parkettra vonulás előtt, de szinte folyamatosan.

Felesége unszolta, menjen el orvoshoz, de ő csak legyintett: majd elmúlik, ha kipihenem magam!

De nem múlt el, sőt, rosszabbodott. Végül elment egy specialistához. Az jó sok vizsgálatot megejtett, majd gondterhelten ráncolta össze a homlokát: hát, ez nem jó, nagyon nem jó! Micsoda nem jó? Hát, ami itt van. Ewin- szarkóma. Nem műthető, az áttételei miatt. Akkor? Kemoterápia, a sugárkezelés, sajnos, legtöbbször eredménytelen.

Meddig élhetek még? – akarta kérdezni, de hirtelen kiszáradt torkából csak egy recsegő „meddig” tört elő. Őszinte leszek magához: kemoterápiával még 4-5 hónap, maximum. De nem lesz vidám az sem. A kemonak elég durva melléhatásai vannak. És a nélkül? Nem vagyok jós – felelte a specialista – de úgy 2-3 hét, max. egy hónap.

A férfi döntött: nem kér kemoterápiát, csak gondoskodjanak róla, hogy tiszta tudattal mehessen el.

Külön szobát kapott, ahol egyre sűrűbben merült alá a jótékony tudatnélküliség mély tengerébe. Ezen a napon azonban úgy ébredt, hogy nem fájt semmije. Rámosolygott a feleségére, aki visszamosolygott rá. Kikászálódott az ágyból, és tett néhány tétova lépést, majd kihúzta magát, és enyhén meghajolt az asszony felé, mint régen, a parkett közepén. Az asszony felállt, és egy szó nélkül belesiklott a karjába.

Az ügyeletes nővér, aki kötelesség szerűen bekukkantott a szoba folyosói kirakatán, megdöbbenve állt meg. Az osztályos orvost kérdezte: doktor úr, ezek mit csinálnak? Táncolnak. De mit? Argentin tangót. De hiszen, zene se szól!

Nekik nem is kell. Az utolsó tangónak nincs zenéje, csak ritmusa…