Az írást bevezető egyszerű kérdésem az, hogy hogyan lehet egy idegen országban egy újságcikken keresztül a magyar lakosság elszegényedett részét ilyen álságos és félremagyarázható módon bemutatni? Ez szerintem szégyen, egy súlyos erkölcsi vétség, szarvashiba. Lehet, hogy a cikkírónak nem ez volt a szándéka, de erősen félreérthető, annál kevésbé érthető félre Kósa Lajos idézett szövege.

A hvg.hu munkatársának, Stiller Ákosnak az Orbán-kormány közmunkaprogramjáról az amerikai New York Times-ban megjelent cikkéről beszélek.

 „A lap újságírója a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Cserehátban lévő Halmajon járt, itt mutatja be a bezárt Blackberry-összeszerelő üzem után közmunkássá vált Baba Jenőt és a polgármester Tóth Józsefet. Mindenki tudja, hogy ha nem dolgozik, nem kap pénzt – mondja el a cikkben a közmunkarendszer legfontosabb alapszabályát Baba Jenő.

A cikkben leírják, hogyan vezette be az Orbán-kormány a közmunkaprogramot, hogy a minimumsegélynél több pénzt kapjon, ezért több százezer magyarnak a program keretében van munkája. Idézik Kósa Lajos Fidesz-elnökhelyettest, aki elmondja, hogy 3-500 ezer munkaképes ember van az országban, akiket szocializálni kel arra, hogy dolgozni kezdjenek, mert az alapvető készségeik is hiányoznak, például az, hogy időben beérjenek a munkába, és hogy ne hagyják félbe, amit elkezdtek.

Azt is leírják, hogy Halmaj község jól mutatja azokat az erőfeszítéseket, amelyeket az elszegényedett magyar vidék tesz: az agonizáló gazdaság és a helyi munkanélküliség ellen a kormány úgy küzd, hogy közmunkaprogramokat indít, és megkísérli a szegény falusi népességet hozzászoktatni ahhoz, amikor valaki a fizetéséért dolgozik.”

Az, hogy a közmunka programmal a kormány segíteni próbál a munkanélküliség felszámolásában akár még érthető is lehet. Az viszont már nehezen, pedig egyértelmű, hogy aki egyszer közmunkás lesz – az elképzeléssel ellentétben – nem vagy csak nagyon nehezen fog visszatérni a munka világába, hiszen a 22.800 Ft reményében kötve van a közmunkához, (nem tud a közmunkából állásinterjúkra járni) és nem tud valódi munkát keresni, mert ideje és módja nincs rá.

A munkanélkülivé vált, munkát kereső, dolgozni óhajtó embereket egy idegen országban úgy bemutatni, hogy először munkára kell szocializálni őket, hogy még munkába bejárni se képesek ez nagyon aljas és hazug megállapítás, rágalom. Aki ezt mondja az ország munkanélküliségtől szenvedő lakosságáról, az fordítva ül a lovon, vagy nem lát a szemétől, és nem hallja meg a panaszt.

Voltam éppen eleget munkanélküli, találkoztam és beszélgettem sok munkanélkülivel. Mindenki minden erejét és találékonyságát latba vetve, foggal – körömmel mást se csinál, mint munkát keres, hiszen meg kell élnie a családjával együtt. Aki meg munkát talál, bármilyen munkát, az időt, fáradtságot nem kímélve, (órákon át tartó utazás, stb.) akár erőn felüli erőfeszítéssel megy és csinálja. Akkor is becsületesen helyt áll, ha nagyon távol áll tőle a nehezen talált új munka. Kósa Lajos mélységesen szégyellje magát, hogy ilyeneket mond a már amúgy is többszörösen megalázott munkanélküliekről.

A magyar munkanélküli nem azért nem dolgozik, mert nem tud dolgozni, hanem azért nem dolgozik, mert nincs hol dolgoznia, nincsenek munkahelyek és nincs munka. A közmunka túlnyomó részt (kevés kivételtől eltekintve) erőltetett, mondvacsinált cselekvésekből áll. Szakképzett embereknek, akár diplomásoknak elvesztett munkájuk helyett a lombsöprögetés, az árokpucolás, a bozótirtás nem rendes munka.

A „szegény falusi népesség”- ről  meg főleg ne állítsa senki, hogy hozzá kell szoktatni őket az olyan munkához, amiért fizetség jár. A falusi népesség nagyon is tud dolgozni! Évszázadokon át mi volt a városok éléskamrája? A falu. Kik termelték meg az ország élelmiszerét? A dolgos falusi népesség, akik a földet művelték és az állatokkal foglalkoztak. Ja, nem ők tehetnek róla, hogy mára már nincs mezőgazdaság.

Szégyenteljes dolognak tartom, hogy a képzeletbeli New York Times olvasó kinyitja az újságot és némi megütközéssel vegyes kíváncsisággal olvassa, hogy a távoli Magyarországon, – nahát micsoda dolog –  dolgozni kell tanítani a szerencsétlen munkanélkülieket.

Ez gyalázat és aljas hazugság! Még akkor is, ha tudjuk, hogy mindig is voltak, mindig is lesznek olyan emberek, akik nem szeretnek dolgozni, kerülik a munkát, léha életet élnek, de ők az elenyésző kivétel, és nem lehet a többi embert sérteni, ilyen olcsó, demagóg módon általánosítva.