Azt mondják az okos történészek, hogy a leghatékonyabb államforma a felvilágosult abszolutizmus, mert a döntések hamar születnek, a megvalósításukhoz szükséges hatalom egy kézben koncentrálódik, mely kezet egy olyan agy irányítja, mely nincs beleájulva saját mérhetetlen okosságába, mely a hatalmat nem célnak, hanem eszköznek tekinti.

Errefelé erre két példát lehet hozni, II. Józsefet, a kalapos királyt és Kádár Jánost, a sorsuk annyiban közös, hogy mindketten egy utópia megvalósításában serénykedtek és mindkettőjük munkája kudarcot vallott – tulajdonképpen nem kellettek senkinek.

Így aztán nagy művük rombadőlt – még életükben.

Igaz, csak percekre voltak a haláltól, mikor kénytelenek voltak tudomásul venni, hogy senkit nem lehet akarata ellenére boldoggá tenni, de annak azért örülnének, ha tudnák, hogy a történelem nem futott keresztül a fejük felett nyomtalanul.

A felvilágosult abszolutizmusban az a szép, hogy az egyeduralkodó saját elhatározásából, korának leghaladóbb társadalompolitikai irányzatait figyelembevéve kormányozza országát.

Eszébe sincs az avítt struktúrákat fenntartani, ezért aztán folyamatosan sérti azok érdekeit, akik koruk iszapfürdőjében remekül megtalálták saját kis gödröcskéjüket, melyben boldogan dagonyázhatnak, ezért aztán nem is nagyon szeretik a meggabalyodott szuverént.

Érdekes, de általában azok sem nagyon kedvelik, akik érdekében tevékenykedik, legfeljebb elismerik a munkáját, de azt se túl lelkesen.
A nép ugyanis szereti, ha hazudnak neki, és a nép által kedvelt hazugságok között előkelő helyen szerepel vezetőjének idealizált képe, országának felmagasztalása, a nemzeti tulajdonságok túlértékelése.

A választó szereti a méltóságteljes, Harrach-típusú pofákat, a pompázatos ünnepségeket, szívesen azonosul mindenféle sosemvolt viseletek alapján készített jelmezekkel, díszmagyarral, zászlóval, pitykével meg sarkantyúval, szereti, ha hízelegnek neki és különbnek nevezik őt másoknál.

Minden marhaságot elhisz, a történelmét, melyben Eisenach óta – ahol előzetes bosszút álltunk a Wartburgért – egyetlen győzelmet sem tud felmutatni, folyamatos diadalmenetként prezentálja, magát Európa védelmezőjeként tünteti fel, holott még saját magát sem védelmezte, mikor ehhez a katonai ereje meglett volna, mert akkor is torzsalkodott a többi magyarral.

Egy felvilágosult uralkodó persze a szigorú logika és a tiszta ész alapján állva ilyen attrakciókra nem hajlandó, nem is fogja meg mondókája Julcsa lelkét, akitől legtávolabb talán a logikus gondolkodás áll, de minél kevésbé tanult ember valaki, annál inkább gondolkodik a szívével, mint az eszével, és a szívet becsapni nem egy nagy kunszt.

Ha magyarember megtudná a libáról, hogy okos jószág, meglehet, kisebbségi érzetétől gyötörve, undorodva kiköpné még a libamájat is.

Így aztán elviseli – sőt, ünnepli – azt a diktátort, aki kifosztja, belerúg, senkinek nézi és megalázza, aki szolgává silányítja a gyermekét.
Mert az ilyen vezető erős, hiszen még azt is meg merte tenni, hogy elvette a pénztárcáját, a nyugdíját, az egészségügyi ellátását, a munkahelyét – tulajdonképpen ellopta az egész, egyszeri és megismételhetetlen életét.

Lehet tőle félni, és rettegni jó, hiszen a félelem az ember természetes állapota a kardfogú tigris óta, nem is lehet ezen változtatni.
Olyasmi ez, mint a béke, mely csak szünetet jelent két háború között, és melyet semmire sem becsül senki a hullajelöltek közül, hiszen béke idején nincs kit gyűlölni, nincs kire fenekedni, nincs kinek a kegyetlen elpusztítását tervezgetni bélkitépésig bezárólag, hát mit ér az ilyen élet?
Semmit, bátran állíthatjuk!

Úgyhogy a demokrácia csak a balfékeknek való, ide egy erőskezű, határozott, nemzetéért égő vezető kell, aki tudja, hogy mit akar.
Sokáig magam is úgy gondoltam, hogy nem minden társadalom érett a demokráciára és rengeteget röhögtem Amerikán, mely egyszerre gyűlölte Che Guevarát a forradalom exportja miatt, miközben vadul, de eredménytelenül exportálta az angolszász típusú parlamentáris demokráciát.
Aztán kiderült, hogy Churchillnek bizony igaza volt, ez egy ócska társadalmi berendezkedés, de jelenleg nincs jobb, és most tekintsünk el a szocializmusnak nevezett magyar kísérlettől, mely korai elhalálozása előtt felcsillantotta egy új modell kialakításának lehetőségét.
Maradjunk a realitásoknál.

Viszont ne feledjük azt, hogy demokráciának is vannak árnyoldalai, például Hitler óta tudjuk, hogy a szélsőség demokratikus úton is hatalomra kerülhet, és ebben a tapasztalatunkban Orbán egyeduralmi törekvései és Ózd csak megerősíthet bennünket.

Orbánról valaha azt gondoltam, hogy bolsevik típusú, kleptomániás népboldogító, ma már nem ezt hiszem, hanem inkább Al Caponéhoz hasonlítanám, útban az Alcatraz felé, ahonnan – már, ha egyáltalán ép ésszel kerül be, de ép ésszel már soha nem kerül ki.

Itt már régen nem társadalmi kérdésekről van szó, itt már csak a pőre vagyongyűjtésről szól a történet, melynek során elvesztett minden gátlást, a cselekedetei és megnyilatkozásai minden racionalitást nélkülöznek, elfogyott a kreativitás, elkoptak a sablonok, a módszerek.

A gyógyszervegyészet diadalának lassan vége, a természet legyőzi a tudományt.

A tét holnap az, hogy meddig engedi a nép elhomályosult diktátorát randalírozni?

Kiszámíthatatlan, mint ahogy az volt Caligula és Néró esetében is, de időben kellene lépni, mert Ózd figyelmeztető jel: a megoldás nem mindig a legésszerűbb eredményt hozza, van úgy, hogy több kárral jár, mint haszonnal.

De holnap a Kossuth téren még van esélyünk, még el tudjuk indítani a folyamatokat valami normális irányba.

Azt is el kell mondanom, hogy ez pártok nélkül nem fog menni, mert óbégatni lehet egyénileg, civilkedve is, de az érdekek megjelenítésére a pártokat találta ki a történelem.

Ezen is el kellene gondolkodni, mielőtt belelépünk valami olyan csapdába, melyből aztán nehéz lesz kiráncigálni a lábunkat.

Nem könnyű a helyzet, és nincs időnk illúziókat kergetni, abból a politikusi garnitúrából kell választanunk, aki rendelkezésünkre áll, és nem szabad abban reménykedni, hogy a mennyekből aláereszkedik egy optimális megváltó.

De szervezettnek kell lenni, mert ötszáz szervezett ember szét tud verni egy ötvenezres szervezetlen tüntetést, ezzel tisztában kell lenni.

Holnap nem lenne szabad hibázni, nem lenne szabad hülyeségeket követelni, nem lenne szabad a tüntetés után hazamenni és várni, hogy majd március tizenötödikén megint találkozhassunk.

Kíváncsi vagyok, hányan leszünk, kíváncsi vagyok, hogy kijöhet-e abból valami, hogy a téren tudjuk majd meg, hogy mit is akarunk.
Hát, majd kiderül…