Hát bizony, öregedni nem túl jó dolog.

Ez is olyasmi, mint a betegség, ami mással természetes, hogy előfordulhat, nade velem?

A legszörnyűbb, hogy az áldozat nem is érzi a korát, valahogy a test és a lélek öregedése nemigen van szinkronban, sokszor döbbenten álmélkodunk saját magunkon, hogy egy huszonéves lelkével szemléljük a világot, miközben már a szemüvegünk megtalálásához is szemüveget kell feltennünk.

Első alkalommal akkor döbbentem rá erre, mikor a házba, ahol laktunk, egy fiatal csaj költözött – ahogy emlékszem, elég jól nézett ki -, és a lépcsőházban találkoztunk vele, feleségemmel mentünk éppen valahova.

Nagyon udvariasan köszöntem neki, mondtam, hogy szia, mire is ő is nagyon udvariasan visszaköszönt, hogy csókolom!

Aging face / lovethatface.com

Hogy ez a csalódás mérgezett tőrének megforgatását jelentette szívemben, az még hagyján, de közben el kellett viselnem két emeleten keresztül a házastársi, vihorászással és pikírt kommentekkel fűszerezett kárörvendezést, miközben magam is éreztem a helyzet humorát – talán ez segített át maradandó lelki károsodások nélkül a megrázkódtatáson.

Akkor megfogadtam, hogy megtanulok szépen öregedni.

A célkitűzés maradt, hogy a cél elérése sikerült-e, az kérdéses, de azt hiszem, száz százalékos eredmény e téren soha nincs.

Ha férfi vagy, könnyebb az öregedés, mert elég, ha gazdag, okos, tiszta, jólápolt és jólöltözött vagy, de nőként öregedni húzós lehet, mert a nőnek még szépnek is kell lenni, ami egy koron túl bizony komoly mutatvány.

Kencefice ide, kencefice oda, a bőr veszít víztartalmából, itt-ott megnyúlik, a test átalakul, a mellek veszítenek a gravitációval folytatott ádáz harcukban, a hajdan oly feszes popsi megereszkedik, a szőr nő, mint a dudva, lehet tépni, huzigálni, borotválni.
Az ember egyébként is éppen olyan, mint egy virág – a férfi mákvirág, a nő rózsa.

Hiába öntözöd, hiába cserélgeted a vízét, eljön az a perc, amikor elkezd fonnyadni, aztán kiszárad, hol a levele potyog, hol a virágszirom, nem tudsz ellene tenni semmit.

Talán nem is kell, én legalábbis azzal szoktam vigasztalni magam, hogy a szárazvirág-csokor is szép tud lenni a maga módján, arról nem is szólva, hogy már hány, régen szemétbe dobott tulipánt vagy nárciszt túlélt és még mindig mutatós és hasznos darab.

Szép az annak, aki szereti!

De azért tudom, hogy a szárazvirág sem örök darab, beporosodik, oszt megy a gerbera után, de hát ez a virág sorsa.

Tulajdonképpen egyetlen nagy baj van, az pedig az anyagi javak hiánya.

Ahogy múlik az idő, az ember egyre inkább érzi, hogy a világ jól elvan nélküle is.

Felnőnek a gyerekek, elvégzik az iskoláikat, elkezdenek dolgozni, megnősülnek, férjhez mennek, vagy csak összeköltöznek valakivel, és ez éppen arra az időszakra esik, amikor az idősödő ember munka-aktivitása is megszűnik, elveszíti a munkáját, a munkájával együtt azt az embercsoportot, melyben élt, a feladatát, mely miatt fontosnak gondolhatta magát, és bár úgy csinál, mint aki rettenetesen élvezi a pihenést, rohadtul rühelli a helyzetet.
A háziasszony, aki évtizedeken keresztül négy emberről gondoskodott, most ott marad a hasonló gondokkal küzdő társával, és még szerencsés, ha van társa, mert van kihez szólnia.

Ha nincs, jöhetnek a pót és álmegoldások, a kutyus, „aki” beszélgetőpartner lesz (legalább nem szól vissza…), a cicó, amelyik odatörleszkedik a gazdihoz, a szeretet illúzióját adva.

A férfiak helyzete itt is könnyebb, mert ritkán van bennük meg az a leküzdhetetlen beszélgetési vágy, mint a nőkben.

A pasi kimegy a tópartra, belelógatja a kukacát a vízbe, elnézegeti a libákat, ahogy ott úszkálnak előtte.

Ha szerencséje van, fog egy keszeget, mely aztán az eltelt napokkal egyenes arányban ponttyá nő, miközben felesége már régen megforgatta paprikás lisztben és kisütötte – hadd örüljön a vén bolond, egye, mintha hal lenne.

A nő viszont verbális lény, nincs mese, dumálnia kell, ahhoz pedig partner kellene, de az idős ember már nehezen tesz szert új barátokra, gyanakodva nézegeti maga körül a világot, hiszen annyian hagyták cserben, vagy egyszerűen csak faképnél már olyanok, akiket szeretett, és akikről azt hitte, hogy szeretik – miért gyűjtse a csalódásokat?

Persze nincs igaza, de ezek a dolgok nem a racionalitás keretei között dőlnek el.

Ha lenne pénze, akkor azért könnyebb lenne a dolog, be lehetne fizetni egy –egy kirándulásra, el lehetne menni negyedévente két-három napra gyógyfürdőbe, de erre nemigen van mód, és akkor a jövőről még nem is beszéltünk.

Az ország lakossága öregszik, az aktív dolgozók száma nemigen nő, a nyugdíj már ennek a generációnak is bizonytalanná vált, mint a kutya vacsorája.
Nem egy ismerősöm azon töri a fejét, hogy mit fog kezdeni akkor, ha a nyugdíjat megadóztatják, vagy ha az özvegyi nyugdíjat megszüntetik, az ingyenes utazást megvonják, hiszen már így is rengeteg sérelem érte ezt a korosztályt.

Elnézegetve azt, ahogy a munkanélküliekkel bánnak, ettől a rezsimtől túl sok jót várni nem lehet, ezek még a gyerekekre sincsenek tekintettel, és a nyuggerekre is csak azért, mert még nem tudták elvenni a választójogukat, de ami késik, nem múlik, szokták mondani…

Ami pedig a jövő nyugdíjasaira vár, az maga a rémálom.

A rengeteg munkanélküli létéből következik, hogy rengeteg lesz a nyugellátás nélküli, vagy az igen alacsony nyugdíjból élő idős ember, akiket nagy valószínűséggel az egészségügy tervezett átalakítása sem fog a kedvezményezettek körébe emelni, a szép tervek szerint lesz egy orvos a faluban, és ha vállalkozó szellemű, ő fogja Józsi bácsit operálni a két bakra fektetett ólajtón, igaz, előtte tisztára sikáltatja.

A falu öregjei ott maradnak jövedelem nélkül, a semmire sem becsült és az első adandó alkalommal szétvert termelőszövetkezet hiányában senki sem fogja fizetni a nyugdíjjárulékot, és nem sok idő kell, míg visszaáll a régi rend, a haszontalan szülő állva eheti a tányér levest, melyet a menye lök neki, ha jókedve van, – nade annak is mitől lenne?

Városban sem lesz jobb a helyzet, csak ott nem annyira szembetűnő a nyomor, bár mostanában már egész szép sor áll a Rókus fala mellett ételosztás idején

A probléma közismert, mégsem tesz érte senki semmit.

A kormány, akit Orbánnak hívnak továbbra is a szegényeket nyomorgatja, közülük is elsősorban az öregeket – igencsak útban vannak neki.

Merthogy ő nem tud szépen öregedni, megaztán őt a szegénység nem érinti, már az ükunokájának is megvan, amiből urasan megélhet.
Pedig kellene ezzel a dologgal foglalkozni, mert nem biztos, hogy csak elméleti síkon kell megfagyott, éhenveszett embereket kerülgetni az utcán.
Orbán valakitől szép meséket hallott arról, hogy régen milyen gyönyörű volt a falusi élet, én meg emlékszem még arra a nagyonidős rokonra, akinek az unokája rávert a kezére, mikor a kanálért nyúlt.

Persze azért lehet értelmesen és értékesen öregedni, lehet társaságot keresni, meghívni az ismerőst egy krumplileves-krumplifánk partira, be lehet kapcsolódni a közéletbe, a fiatalok úgyis elkerülik, mert ciki, meg, mert tartanak a retorzióktól, meg aztán élettapasztalatuk is kevesebb van.
Nem tudják, hogy a politika az ő sorsukra is hatással van, egy idióta a Parlamentben kiemelheti a pénzt a zsebükből úgy, hogy észre sem veszik.
Az idős ember hajlamos arra, hogy leértékelje magát.

Én meg tudom, hogy egy olyan társadalomban, ahol az idősek adják a társadalom egyharmadát, nem kell az időseknek összehúzniuk magukat, van gazdasági súlyuk és van politikai érdekérvényesítő képességük, csak meg kell szerveződniük.

Orbán addig nyugodt, míg Schmuck Andor bohóckodik meg negédeskedik az öregekkel, ha itt egy épkézláb ember venné kezébe a szervezést, a Vezér taknya-nyála összefolyna a sírástól.

Talán egyszer megérjük…