A keleti nyitás lehetett volna akár egy gazdasági stratégia progresszív eleme is. A nyugati kapcsolatok kiegészítése olyan, a földrajzi és történelmi múltunkból adódó helyzeti előnnyel, amely gazdagítja azt a kapcsolatrendszert, amelyhez húsz éve csatlakoztunk. De nem lehetett, mert az, amit ez a kormány keleti nyitásként igyekezett eladni a bel- és a szövetségesi politikában, az nem a gazdaság kiegészítő elemcsoportja lett volna, hanem a politikai hatalomgyakorlás egy kevéssé ellenőrzött modelljének importálása: a Tusnádon fölsorolt országok intézményi ellensúlyok nélküli hatalmi berendezkedése. Ez a keleti nyitás tartalma. Tudatos és módszeres elszakadás az atlantista hatalomgyakorlástól és politikai kultúrától, ezzel párhuzamosan valamiféle politikai-eszmei betagozódás a keleti országok kézi irányítású, ahogy a miniszterelnök azeri barátja fogadásán mondta, egyszerűbb országvezetési gyakorlatba. Ez pedig mi mást jelentene, mint a demokratikus intézmények megszüntetését vagy jogkörük jelentős szűkítését, az előzetes egyeztetések nélküli kormányzati döntések gyakorlatát, látszatparlament működtetését és a civil mozgalmak gyengítését.

Erre törekedett a kormányfő. Egy politikai macera nélküli kormányzásra, amire pontosan megfelelő volt az a kultúra, amely Oroszországban és a szovjet utódállamok ázsiai csoportjában ma is természetes. Amikor ünnepi alkalmakkor, hatalmas zászlóerdők tövében aggódva vonta össze szemöldökét, és az energiaforrások diverzifikálásának fontosságáról beszélt, abban természetesen volt igazság is, de nem az volt a lényeg: a lényeg olyan tartalmú keleti barátság , amely egyszerre hoz pénzt és olcsó energiát, de annyit, hogy az ezekkel érkező politikai járulékelemek – központosítás, államosítás, jól megfizetett lojális hivatalnoki apparátus – föl sem tűnnek. Az egykori fiatal demokrata úgy gondolta, mint eszmei elődje, Kádár János: ha van viszonylagos jólét, akkor az emberek befogják a szájukat. Ez csak kormányzásának második ciklusában derült ki tisztán, amikor már úgy érezte, hogy ez az állapot a világ végéig tart.

Hogy közben megromlottak a korábbi szövetségi kapcsolatok, és ezeket nem a diplomácia rendes, bevett szabályai szerint rendezte, hanem méltatlankodva és igen rossz modorban reagált félreérthetetlen jelzésekre, nem érdekelte. Sőt: úgy gondolta, a pökhendiség ebben az országban pozitív magatartás, az egyébként értelmetlen kuruckodásról pedig azt, hogy belpolitikailag hoz a konyhára.

Amikor pedig ilyenformán hátat fordított minden korábbi szövetségesnek, úton-útfélen hangoztatta, hogy Oroszország hosszú távú stratégiai partner, és már épp Putyin karjaiba omlott volna, az orosz elnök egy sajtótájékoztatón bejelentette, hogy nincs Déli Áramlat, mert a bolgár fél nem adott egyértelmű választ.

Európa erős embere (Heti Válasz) a médiából értesült, közelebbről egy ankarai sajtótájékoztatón történt bejelentésből, hogy a két ország hosszú távú kapcsolata Putyinnak ennyit ért. A legnagyobb magyar érdekeltségű projekt, amelyre ez a kormány stratégiát épített, Putyinnak egy sajtótájékoztatón sorrendben második bejelentése. Ez a Déli Áramlat megépítésére vonatkozik, de ezek után életszerűen vetődik fel, hogy maradt-e még szándék az oroszokban Paksra.

Orbán feszültségtűrő képessége mindig is rossz volt. Szájalni bármikor képes bármennyit, de szájalással nem születnek jó döntések. A politikai feszültség viszont – akár javul a párt népszerűsége, akár nem – időben, térben, szerkezetileg nagy kiterjedésű és mély. Nem biztos, hogy ezt Orbán kezelni tudja, ráadásul belekeveredett egy nemzetközileg is súlyos konfliktusba, mindezek tetejébe pillanatnyilag nincs működőképes magyar diplomácia. Orbán maga szüntette meg. Szijjártó Péter kisebb feladatok megoldására is alkalmatlan. Ha van kivezető út, akkor nem értelmetlen ellenkitiltáson kellene gondolkodni, hanem visszahozni a nemzetközileg még nem lejáratódott külpolitikai szakembereket, akár Martonyit.

A miniszterelnök szokásához híven, mint minden kritikus helyzetben, most is hallgat. Ez nem a tiszai árvíz meg a kolontári zagy, amikor elég egy látványos gumicsizmába bújás. Ez itt most kevés. Belevitte az országot egy kérdéses nemzetközi helyzetbe, mindeközben leépítette a demokratikus intézményeket. Végletesen megosztotta az országot, elszegényedett a lakosság egyharmada, és a baj nem jár egyedül: emberei újabban urizálnak. Egyik vadászbeavatási szertartáson dzsentrizik, a másik Ausztráliában csápolva keresi egykori fiatalságát, a harmadik több tízmilliós jachton közlekedik. Miközben ezt a sajtó szóvá teszi, az államtitkárrá avanzsált becsvágy, L. Simon László arról beszél, hogy a politikus azt tesz szabadidejében, amit akar. Ami egyébként egyáltalán nem igaz, és ebbe sokan belebuktak már. Ugyanez az ember a Giró-Szász András rövid idő alatti brutális meggazdagodásával kapcsolatos kérdésre úgy reagált: nincs azzal gond, ha vagyonosak a politikusok, mert így arra tudják fordítani az idejüket, hogy a közjót szolgálják, de ettől még Giró-Szász meggazdagodása körül súlyos kérdőjelek vannak, ilyenformán nem az a kérdés, hogy a közjót ki tudja szolgálni hatékonyan, hanem hogy honnét van a lé. Először ezt kellene tisztázni.

Egyelőre csakis a hazudozás a biztos. Miközben az ország elmerül az állami korrupcióban, a magyar adóhatóság elnöke az Egyesült Államok nagykövetsége előtt ődöng, hogy adatokat tudjon meg magáról. Közben kiderül róla, hogy nem kell olyan sokat ődöngeni, egy saját korábbi cégében sem volt rendben az adózás. Kültag volt a Casus Bt.-ben, amely soha semmiféle adó- és egyéb közkötelezettségének nem tett eleget, egyetlen adóbevallást nem nyújtott be, és adót sem fizetett. Ezen a ponton beszáll Varga Mihály, Vida felettese, és így nyilatkozik: „ha jól olvastam a cikket, ez a cég nem működött, tehát nem azért nem fizetett adót, mert nem akart adót fizetni, hanem mert se bevételei, se kiadásai nem voltak. A cikk után felhívtam Vida Ildikót és megkérdeztem, hogy pontosan mi történt. Ő elmondta, hogy valóban kültag volt egy ilyen cégnél, amely körülbelül egy évet működött, azt követően nem működött, se bevétele, se kiadása nem volt, semmiféle adózási kötelezettsége így nem keletkezett, ezért is kellett aztán a céget megszüntetni.” Nem vagyok adószakértő, de azt tudom, hogy Az adózás rendjéről szóló törvényben (Art) az adókötelezettség nem azonos az adófizetési kötelezettséggel, hanem bevallási, adatszolgáltatási, könyvvezetési stb. kötelezettségek gyűjtőfogalma. Attól, hogy ténylegesen nem volt Vida cégének bevétele, és nem kellett adót fizetniük, a többi adókötelezettséget még feltehetően megszegték. Másokat ilyen mulasztásokért halálra bírságolnak.

A hazugság egy másik, speciális formája kereszténydemokrata eredetű: a szupermarketek vasárnapi zárva tartásáról van szó, ami a családi ebéd közös elfogyasztásának magasztos igényével fogant, távlatosan azonban ostoba multiellenes akcióról van szó, ami egyszer majd ezeknek az üzleteknek az elértéktelenedéséhez vezet, legvégül pedig valamelyik hazai oligarcha meggazdagodásába torkollik (lásd ez ügyben a Takarékszövetkezetek esetét). Elméleti alapvetésben most éppen a vasárnapi munka tilalmánál tartunk, ami ennek a kormánynak a szájából különösen nyálas hazugságként buggyan ki.

De bárhogy is, három nappal Putyin bejelentése után Orbán még meg sem szólalt az ügyben. Valószínű, hogy a kormány szűkebb környezetében ő az egyetlen, aki hajszálpontosan tudja, miről van szó, és látja a jövőt is, alighanem későn.

Kovács Zoltán (ÉS)