„Ahol társadalom van, ott törvény kell, és ahol törvény van, ott feltámad az igazság… És ahol igazság van, ott megszületik az igazságtalanság is.”

– Mától ő nem Volpi A Dorong, hanem Fix A Rezsibiztos! Ő az, igen! Ezt jegyezzétek meg magatoknak! Olyan név, hogy első sorban ül a Tűznézésnél! – üvöltötte a Vezető, Aki Mindent Tud. A csontvázszerű alakok lesütött fejjel, némán hallgatták
– Ő egy Hiéna. És A Farkas, Akinek Órája van, ő is egy Hiéna. És A ®Rogán(s), Akinek Lakása Van, A Senki, Akinek Táskája Van, A Hülye, Akinek Gördülő Köve Van…, mind Hiéna. És a Hiénáknak engedelmeskedni kell!
– Tűznézés… súgta ámultan, mohó lihegéssel Max A Kereszt – őt a népszerű opera után nevezték el, mert álmában mindig szalonkavadászatról mesélt – és szemei kifényesedtek; úgy tett, mintha csokoládét majszolna és közben fanatikus rajongással bámulta Az Ajtót, Amelyik Nem Nyílik Sehová.
– Reggel Üvöltés van, hogy tudjátok, mi a Hang, mert jaj, annak, aki elfelejti! – ordította A Vivő, Akinek Szava Van, és amit mondott, azt elismételte a többiek kórusa, mintegy örülve a szónak, gépies fontoskodással. Rövid, éles vakkanásszerű hangokkal beszéltek, alig emlékeztettek emberre.
Esti még mindig azt várta, hogy felébred a szörnyűségből; miféle furcsa nyelv ez, primitív és jelképekben beszélő, mint a vadembereké? Torz, víziószerű figurák, akik sohasem szabadulhatnak innen, de az életüket görcsösen féltik és védik. Se cél, se jövő, csak semmi és kín.
– De miért hagytátok, hogy így legyen?! – kérdezte a mellette állót.
– Először volt a Kor, a bölcsek tanácsa. De a Kor gyenge lett, és jött a Győző, Akinek Labdája van, és elüldözte a bölcseket. Kiállt elénk és azt mondta: Én vagyok a Vezető, Aki Mindent Tud, mától az én szavam A Törvény! Azóta itt más az, hogy igaz, és más az, ami „nincs úgy”. Itt minden fontos, ami van valakinek. Mert akinek nincs semmije, az maga is semmi! Én senki vagyok. Nincs semmim, ami csak az enyém. És az egyetlen tartalom, a lehető legmagasabb fokú öröm, amit ez az élet nyújt, bámulni a tűzbe és hinni, Ami Nincs – motyogta Az Ember, Akinek Nincs Semmije.
– De valaminek kell lenni!
– Kell? Ezt a Hiénák kórusa üvölti, ha a Csontbrigád tudni akarja, hogy mi volt A Hang. De mi az A Valami? Az ember nem tudhatja, nem foghatja.
Többen körülállták őket. Izgatottak voltak, topogtak ide-oda.
– Mi van? – kérdezte az egyik.
– Vita – mondta A Fehérhajú, Akinek tükre van. Azelőtt hiéna volt, de időnként belenézett a tükrébe… Innen a neve: Fehérhajú, Akinek Tükre Van.
– Vita van… Vita! – A Csontbrigád elkeseredett Hiénái ott lappangtak körülöttük, de már nem volt mese: az igazság láthatatlan tankja nem ismer ellenállást, ha elindul, akkor robogásába belesiketül és belepusztul minden emberi igyekvés.
– Én nem engedelmeskedem senkinek! Engem arról neveztek el, hogy öklöm van! – kiáltotta Esti, Akinek Ökle Van. A Vak, Akinek Lámpása Van megzörgette Az Időt, a nyakában lógó bádogholmiban raboskodó kavicsok a lázadás indulóját kolompolták – a vak ember mindég tisztában van a pontos idővel, senki sem tudja, miért.
A Hiénák megrohanták Estit vad visongással… A harc rövid volt és kegyetlen.
– A Hiénákat ezennel feloszlatom! Nem akarok Hiéna lenni! A Vezető nem Győző többé! Emberek voltunk és újra azok leszünk! Hiénák takarodjatok! – kiabálta Esti Az Ököl.
– Nem óra, táska, stadion az igazi gazdagság! Az ember akkor igazán gazdag, ha barátja van!
– Hát… Embernek lenni nagy betegség… És sajnos gyógyíthatatlan is. – sipította Az Ember, Akinek Barátja Van.

vendégszöveg: Rejtő Jenő (P. Howard), Kosztolányi Dezső, Esterházy Péter