Mostanság úgy zajlanak az események, mint a globális felmelegedés előtt a Duna. Két eseményláncolat kétségtelenül feszültségben tarthatja a közvéleményt. Mármint akkor, ha leszámítjuk a karácsonyi készülődést. Az egyik különben ettől sem független, de majd kicsit később is lehet rajta dühöngeni. A vasárnapi záróra-kötelezettség helyett nézzük inkább a tüntetéseket.

Különösen azért, mert az utóbbi időben egy új árnyalattal is bővült a vonulásos paletta. Nem is okvetlenül a radikalizálódásra gondolok. Már csak azért sem, mert a karhatalmi iszapbirkózás egyelőre nem sok meglepetést tartogatott. Egy perc kétellyel sem élve, hogy az orvosi szénnel töltött használt harisnyát otthon felejtőknek kellemetlen meglepetésben is lehetett legutóbb része. Sokkal inkább látszott volna meglepőnek a szakszervezetek felzárkózása az internet-adóval indult tüntetési hullámhoz. Azonban nem a hazai szakszervezetekről lenne szó, ha nem igazi hungarikumként zárkóznak fel. Azaz úgy zárkóztak, hogy nem zárkóztak. Aztán nyugodtan tegye fel a kezét az, aki meglepődött. Aztán tegye le nyugodtan mindenki a kezét és tartsa fel az, aki hatalmas szolidaritási kényszert érez a városlassító tüntetések hallatán. Pedig akár szolidáris is lehetne bárki. A szakszervezetek azonban jól megdolgoztak azért, hogy erre ne nagyon kerüljön sor.

Ahogy azért is jelentősen megdolgoztak egyes szakszervezeti vezetők, hogy általában is idegzsábás tünetekkel kezdjen küzdeni az, aki a közszereplésükről tudomást szerez. Elegendő a pedagógusokat inkább eláruló, mintsem képviselő azon szakmai egyletre gondolni, amelynek vezetője a SZOT-egyenértékben is kifejezhető központilag szervezett kamara létrehozásakor, majd azt követően két vállvonással elintézhető reagálásra volt képes. Galló Istvánné azonban a helyén maradt, és végső soron egy szakmai szervezet élén állva képes a leghatékonyabban fékezni minden olyan tevékenységet, ami esetleg túl hatásosra sikerülne. Azért persze nehéz lenne vitatni, hogy védi az érdekeket. Legfeljebb hossza találgatással terhes társasjátékká válhat a válasz megtalálása arra, hogy kiét és mikor. Mert a ténykedés hatása nagyjából annyira mérhető, mint a kormánypárt klerikális tagozatának önálló támogatottsága.

Azonban kétségtelen, hogy a pedagógusok nincsenek egyedül. Ismerünk, mondhatnánk, hogy közismerünk olyan szakszervezeti vezetőt, akinek közös mozgalmi múltja van Orbán Viktorral. Gaskó István tehát tényleg az a szakszervezeti vezető, akiről első pillantásra elhihető a kérlelhetetlen antiorbanizmus. Különösen azért, mert a szakszervezetektől elvárható baloldalisággal állt ki a jobboldali ellenzék támogatása mellett. Nem most, hanem annak idején, még a második Orbán-kormány regnálása előtt. Amikor azért már bőven lehetett tudni, hogy az egykor liberálisnak maszatolt authoriter vezérke a demokratikus baloldaliságon kívül szinte bármit inkább hajlandó támogatni. A Gaskó által vezetett VDSZSZ pedig Orbánt. Miközben persze nem kell okvetlenül elfeledkeznünk azokról a kisebb súlyú, de legalább is halkabb tömörülésekről sem, amelyek hitelessége vetekszik az említettek által vezetettekével. Már csak azért is, mert még emlékezhetünk az áprilisi választások előtti történésekre.

Ja, hogy nem emlékezhetünk? Na ez az! Az előző négy éves ciklus során hol is voltak a hangos követelődzők? Azok, akik a civil mozgalmak hátán hullámlovagolva most hirtelen megmozdulni látszanak? Nem igazán emlékszem arra, hogy hangos tiltakozó nagygyűléseken szólítottak volna fel ellenzéket és választókat kormányzatot egyaránt. Az ellenzéket valami épeszűen kommunikálható program kimunkálására, a választókat pedig a vezérelvű jobboldalt leváltó szavazásra. Erre persze mondhatná bárki, hogy jobb későn, mint még később. Most bezzeg megtalálták a mikrofon, és újjé, ligulnak a ligetben. Meg hígulnak a tömegben. Ám, ha jól megfigyeljük, akkor nem. Holott, miközben a civil mozgalmakra ellenszenves lehet a pártok rárepülése, egy valós szakszervezet akár szervező is lehetne. Az esztergapadnak a legtöbb esetben nincs pártállása. A dolgozók érdekeinek, és nem ideológiájának képviselete optimális esetben pártsemleges is lehetne. Lehetne, de nem az.

Jól mutatja az, hogy legutóbb a szakszervezetek még véletlenül sem gondoltak vegyülni a tüntetéseken. Megszervezték tehát a maguk tüntetését. Aminek egy komoly eredménye biztosan volt. Nevezetesen az, hogy pár napos eltéréssel szervezett tüntetések kiválóan alkalmasak a kormány ellen fellépni szándékozók megosztására. Miközben a „többiekkel” együtt a szakszervezeti tüntetés erőt, bázist kölcsönözhetett volna a „civileknek”, az eltérő időpontra szervezett külön megmozdulás erőt vonhatott el. Gyengítve a „civilek” tüntetését, megosztva, szétforgácsolva a kormányt ellenzőket.

S akkor vegyük csak elő azt a nagyon régi kérdést, vizsgálati szempontot, hogy: kinek az érdeke lehet mindez. A kormányt ellenzőknek nem igazán. A kormányzati hatalomnak azonban igen. Nekik kellhet az erőket megosztó szakszervezeti rászervezés, mint egy falat kenyér. S akkor most emlékezzünk vissza a korábbiakra. Arra, hogy ezek a szakszervezetek és vezetőik milyen múltat, és milyen „ellenzékiséget”, harcostársakat tudhatnak magukénak. Aztán súlyozzuk azzal, hogy most ők kérnek szolidaritást. De vajon kinek a nevében? Csak nem Orbánéban?