Felülök a repülőre. Úgy elszállok mint a fecske, Odafenn a levegőbe’…

Ezt a nótát közvetlenül a „Jó estét kívánok, megjöttek a fehérvári huszárok” című örökbecsű előtt énekelgette a Mi Megbolondult Kompaszunk, majd felült a repülőre és elrepült Párizsba.
A repülő természetesen nem a nemzeti légitársaság menetrend szerinti járata volt, de persze az is ott volt vele, vitte magával a zsebében, számlakivonaton, visszaúton meg is látogatta Zürichben, mit neki az a kétmillió forintos óradíj, melyet a kis kiruccanásért felszámítanak neki.

Így legalább nem láthatta senki, hogy mit visz, mit hoz, melyik bankba megy és kivel tárgyal államköltségen.

Urizálnak a büdöstalpúak.

Orbán számára a magánrepülőgép státusz-szimbólum, már az volt akkor is, mikor még nem a sajátjában nyaralt az Adrián, a nyaralás végén a család – akkor még kis „cs”-vel – a Honvédség AN-26-osával tért haza, nagyon vicces volt, amikor Vityka vitéz peckesen lesétált a repülőgép rakodórámpáján: látod Anyukám, vagyunk mi itt valakik!

Felvitte Isten a sorom a faluszéli kétszobás házból, melyben az egyik szobát konyhának hívták, a padlót meg vödörből fényeztük!

Az út magánjellegű volt, az erre költött pénz pedig közpénz.

Aztán amikor megvette a bostoni Tufts Egyetemen Tesco-gazdaságos díszdoktori címét, oda már színvonalasabb géppel repült, addigra már felbátorodott, harminckét millióba került az útja 2002-ben.

Azt gondolta, ez jó alkalom arra, hogy fogadja őt a Fehér Ház, mint ahogy Londonban is úgy akarta kikényszeríteni, hogy fogadja a brit kormányfő, hogy hóna alatt egy Márai kötettel bekopogott a Downing Street 10. ajtaján, ahonnan kiszóltak, hogy nem veszünk semmit, rongyszőnyeget sem cserélünk és különben is, a házalás és kintornázás tilos!

A bostoni út amellett, hogy felesleges, magánjellegű is volt, az erre költött pénz viszont közpénz.

Párizsban ma Magyarországot képviselte, vitte magával a testőreit is, nehogy még a végén őt is megmerényeljék – a Világ Urának lenni nem egy kényelmes állapot, állandóan résen kell lenni.
Megint bérelt repülőgépen utazott.

Óránként kétmillió körül bérelhető a gép és nem vagyok biztos benne, hogy Csányi kedvezményt adott volna neki az OTP magángépére ezekben a nehéz időkben, mikor a banknak sincs már pénze.
Az út Párizsba és vissza állami feladat volt, de a kis kiruccanás Zürichbe már nem, az bizony magánprogram a javából – természetesen közpénzből.

Még akkor is, ha valóban a Puskás-díj átadására iparkodik, hiszen az nem állami díj, ha meg az, akkor adják át Budapesten.

A csüngőhasú egyébként Puskás reinkarnációjának tekinti magát, jóllehet csak a pocakjuk hasonlít.

De az is lehet, hogy csak rokonlátogatásra megy.

Hogy vagy Számlácska nénje? – kérdezi a kedves rokont, eltölt vele néhány órát – kétmillióért darabját plusz hotelszámla – majd hazarepül, legfeljebb ha két nyugger hűl ki a lakásában ez alatt az idő alatt.

Közben itthon folyik a politikai élet, melyben a legnagyobb habverő most éppen Rogán Tonya kezében van, aki úgy döntött, hogy zavaros pénzügyek tekintetében neki kell a névsort olvasni, Rejtő Jenő receptje szerint.

Ezért aztán inkább ő kérdezte meg, hogy miből tüntetnek a civilek, mint, hogy őt kérdezgessék folyvást a Pasa Parkról meg a belvárosi ingatlan-bizniszekről, melyekről mára már mindenkinek kimerítő ismeretei vannak, az ügyészség kivételével.

Ami a civileket illeti, a kérdés amúgy jogos, jómagam azt tartom, ha önmagam a higiénia bajnokának hirdetem, akkor ha kérik, felemelem a karom, hadd szagolgassa a hónaljam, aki kíváncsi rá.

A transzparenciát nem csak követelni és hirdetni kell, hanem gyakorolni is, méghozzá külön kérés nélkül is, hiszen ez mutatja be a tömegeknek, hogy milyen működést várunk el az államtól, ha egyszer végre ezeket a maffiózókat elkergetjük.

Ehelyett sértett ábrázatú tüntetésszervezőket és felháborodott tüntetőket látunk, akik Rogán viselt dolgairól beszélnek, ahelyett, hogy azt mondanák: tessék barátaim, itt a pontos elszámolás a bevételek igazolásával együtt.

Merthogy az nem elszámolás, ha bemondunk egy bevételt, aztán abból elszámolunk, bemondásra legfeljebb negyven-száz ultit csinálunk, de ott is hamar kiderül, ha nincs kézben a negyven, ugye.

Rogán Tóni mindezzel együtt egy pofátlan féreg, ezt el lehet és el is kell mondani a szónoki emelvényekről, de a dolgokat nem kell összekeverni – én is szeretem tudni, hogy éppen kinek a szekerét tolom, mikor akármelyik rendezvény szervezőjének éppen politikai súlyt adok a jelenlétemmel.

Ami pedig a mi dzsentriskedő újgazdagainkat illeti, elképesztő a veszélyérzetük hiánya.
A nép amúgy sem szereti a vagyont, azt tartja, hogy tisztességes munkával nem lehet vagyont gyűjteni, ami igaz is, ha azt feltételezzük, hogy dolgozni csak két szorgos kézzel és valamiféle szerszámot szorongatva lehet.Ez persze így erősen leegyszerűsített marxizmus, mégis mélyen beleivódott a nép lelkébe, és az igazságérzetét bántja már az is, ha valaki relatíve becsületesen, de adásvétellel, a száját jártatva, vagy egyéb úri huncutsággal foglalkozva gazdagodott meg.

Ha meg azt hallja, hogy valaki tőle lopja a pénzt, a tetejében a tőle lopott pénzből vásárolt eredeti Louis Vuitton hátizsákban hordja haza a lopott pénzt, akkor igen meg tudja mérgelni magát, és ha eldől benne a borjú, akkor úgy fogja kitépdesni Tóni kezét-lábát, mint hajdan Kövér Lacika a légy lábait és szárnyait tépte ki az iskolapadban..

Hogy mi lesz ennek a vége?

Isten tudja, – habár szerinte meg minden rendben van, legalábbis ezt állította legutóbbi rádiónyilatkozatában.

Olyan állapotok uralkodnak, mint amikor a liba éppen fő a fazékban, már nem liba és még nem ludaskása, és főleg nem tudható, hogy mire megfő, ehető lesz-e, vagy a szakács elfelejtette kibelezni, oszt adhatjuk a Bodrinak.

Szegény Magyarország, ennél azért jobb csőcseléket érdemeltél volna…