A pávatánc nem egészen tudom, hogy milyen ritmusra táncolódik, és egyszerre hányan kellenek hozzá. Bár, mint azt a miniszterelnöktől tudjuk, ő ebben profi. Így igazán hagyatkozhatunk rá. Márpedig szerinte, és kedvenc Századvég-főnöke szerint láthatóan egy emberes tánc, de a tudathasadás elengedhetetlen kellék a profi műveléshez.

Narancs páva

G. Fodor Gábor esetében ez viszonylag egyszerűen tetten érhető, hiszen saját blog-bejegyzésében hívja fel táncra az olvasókat. Itt először a „baloldali sajtómunkások” kedvéért összeszedi mindazokat a sajtó-értékeléseket külföldről, amelyek Orbán pillanatnyi szerencséjét méltatják. A devizahitelek forintosításának ugyanis nagyjából szerencse-faktornyi köze lehet a svájci nemzeti banknak abbéli döntéséhez, amivel a lovak közé dobták a gyeplőt. Egy esetet leszámítva. Azt, hogy Orbán Viktornak a múltkori családlátogatás alkalmával valaki megsúgta Svájcban, hogy nagyjából milyen gazdasági döntések várhatóak. De, bizonyítékok híján, ezt hagyjuk ki a számításból. Maradjunk a szerencsénél. Kevésbé látszik sikamlósnak, s G. Fodor bejegyzése szempontjából nincs is jelentősége. Pávatáncilag nincs. Azt ugyanis senki nem vitatja, hogy az ott említett Financial Times, Economist és a többiek valóban közölték azokat a gondolatokat, amelyek idézésre kerültek. Az azonban egy érdekes állapot lehet, közel a manifeszt skizofréniához, hogy a most idézett források jó részét simán lesöpörték az asztalról, amikor a magyar kormányzat orbitális baromságairól írtak. Ahogy az is kevés visszhangot kapott a magyar sajtóban, hogy annak idején a The New York Times is megemlékezett a Kósa-Szijjártó páros forintingatási akciójáról.

G. Fodor költői felszólítására, miszerint „Van kérdés?”, valójában ez irányban lehetne tudakozódni. A saját blogján az említett úriember például kifejtős esszét írhatna arról, hogy milyen érzés lehet egyedül kettőst táncolni? Ugyanott kitérve arra, hogy mennyit kell keresni, és abból mennyit kell félretenni ehhez a tánchoz? No meg ahhoz, hogy eközben valaki teljesen hülyét, hiteltelen szakmai nullát csináljon magából. Mert azt nem vitatom, hogy minden diktátornak szüksége van talpnyalókra, de diktátori talpnyalónak lenni nem nyugdíjas állás. A történelem tanúsága szerint nem. Mert a gerinctelen lojalitás értékes, de egy idő után kellemetlen is lehet. Még akkor is, ha a jelen napok pillanatiban maga Orbán Viktor erősítette meg: a pávatánca valóban egyszemélyi kettős tánc. S nem azzal, hogy szerinte most olyan szerénynek kellene lennie, mint az ibolya. Ez ugyanis egyértelmű szóvirág. Még akkor is, ha feltételezem: ismeri az ibolyát. Mint olyan kis, liláskék virág izét, amit jól nevelt férfiak olykor csokrétában adnak a hölgyeknek. Szóval: elhiszem, hogy Orbán Viktor látott már ibolyát. Legalább fényképen. De a „szerénység” az ő esetében csak leírt karakterek halmaza, amit a nyilatkozat kedvéért kimondani is megtanult.

Az azonban már egy sokkal érdekesebb tünetegyüttes egyik részhalmaza lehet, amikor olyanokat fejteget az Európai Unión belüli migrációval kapcsolatban, hogy: „egy, közös akarattal létrehozott gazdasági téren belül mozgunk”. Tehát szó nincs szerinte arról, hogy az EU-n belül „A” országból „B” országba menetelők kivándorlók lennének. Így aztán meg is nyugodhatunk abban, hogy bár nagy baromságot mondott a bevándorlókkal kapcsolatban, a későn mozduló ellenzék a kormányfő fenséges árnyékára vetődött. Ha azonban komolyan venné bárki azt, ami Orbán Viktor magyarázkodásából, a korábbi kijelentések élének tompításából következne, akkor nyilvánvalóan nem csak a Londonba és máshova irányuló magyar gazdasági exodus, de az ide érkezők sem számítanak bevándorlóknak. Az EU-n kívüli országokból érkezők esetében pedig majd a nagybecsű vezár kegye fogja eldönteni, hogy ki a gazdasági menekült, és ki az, aki az életéért futott. Elvégre, mivel a megélhetéséért munkát fog keresni, az utóbbiakra is pillanatok alatt rásüthető, hogy tulajdonképpen gazdasági menekült.

A másik oldalon pedig ott sorakoznak a miniszterelnök azon megnyilvánulásai, amelyekkel a szélsőjobb előtt rángatja az EU-szkeptikus madzagot. Az ugyanis nem rémlik, hogy Orbán Viktor elítélte volna az EU-s zászlók kitiltását a Parlamentből. Ahogy Kövér másik megnyilatkozása, a világháborús víziók miatt sem szóltak szalagcímek a kormányfői tiltakozásról. Nemkülönben Szaniszló Ferencnek a szintén világháborút, és az egész EU-tól való elszakadást idéző kijelentései miatt. Amivel kapcsolatban az sem kifogás, hogy az egy TV-műsorban hangzott el. Azt követően, hogy Orbán Viktor szerkesztőségi eligazítást tartott, semmiképpen sem kifogás.

Nagyon úgy néz ki tehát, hogy a miniszterelnöknél is valami sajátos tudathasadás van. Amikor kritikát kap az EU-ból, akkor akár ultranacionalista, háborúhoz közeli retorikát is megenged magának, míg abban a pillanatban, amikor szájon csapják, akkor mindent másként kell nála érteni. Bátran megmagyarázva, hogy amit maga mondott, az sem úgy van: „Tecciktudni tanitónénik, bácsik, én nem úgy gondoltam, hogy mindenkinek ló..t hátulról, mert én csak lótenyésztés jelentőségére és az ahhoz szükségesekre akartam emlékeztetni”. Bátran kiállósan. Ahogy bátran bevállalja a kormányzati döntések következményét. Öt év kormányzás után is az elődjére mutogatva. Pávatáncosan. Egyedül is kettőst járva.