Újabb szorítót állítottak fel – most kivételesen és remélhetőleg nem a hatalom, hanem demokratikusnak tekinthető, jó szándékú, de politikában amatőr emberek, melyben a jelenlegi ringek lerongyolódása után buzgón püfölheti egymást tovább az, aki az ellenzékből még talpon van.

Az elképzelés szép, fogjon össze a társadalom, de ennek alapelveit a Nagy Összeborulás előtt vitassuk meg, mert megegyezni csak így lehet.

Vagy még így sem.

Először mindenki vívjon meg a hozzá közelállókkal, ezzel biztosítva, hogy akik eddig még beszéltek egymással, azok innentől kezdve ne beszéljenek, majd a győztesek egyenes kieséses rendszerben forduljanak egymás ellen, hiszen csupa-csupa toleráns értelmiségiről van szó, akik közül mindegyikük képes elviselni, hogy ne az ő igazsága legyen az egyetlen, a megfellebbezhetetlen igazság.

A szervezés úgy kezdődött, hogy a szorítót elneveztük társadalmi, szakpolitikai fórumnak, ez eléggé semleges ahhoz, hogy ne kelljen mindjárt a megnevezésen összevesznünk, másrészt meg tág teret enged annak a szép törekvésünknek, hogy belekezdhessünk a már régóta jólismert és hőn szeretett „alma játszik, körte nem” játékunkba, kirekesztve ezt-azt, vagy távolmaradásunkkal tüntetve.

Így leszünk mások, mint az eddigi ezer amatőr kezdeményezés, ezzel fogunk eredményt elérni – már látom is lelki szemeimmel, hogy Orbán vacogó foggal ül Felcsúton a füstölőben, s időnként le-letörve egy kis darab kolbászt, az evésbe menekül…

A résztvevők listája hosszú, mint a vonatfütty, ott van az első plenáris ülésen Arató András, Heller Ágnes, Herényi Károly, Bodnár Zoltán, Böjte József, Gréczy Zsolt, Kovács László, majtényi László Setét Jenő, Nagy Navarró Balázs, Tarr Béla, Misetics Bálint, Erőss Gábor, szóval mindenki, aki valaha volt valaki, vagy akart valaki lenni.

Tudnám, miért van nekem olyan Szomszédok-feelingem, hogy a szappanopera ezerötszáztizedik epizódjában a panel alagsorába Kutya úr összehívja a lakógyűlést, ahol azok, akiket már megvert, megvitatják, hogy hogyan lehetne megrendszabályozni vagy költözésre késztetni Orsós lakótársat, aki a liftbe hugyozik és aki ezt szóváteszi neki, azt megveri.

A helyzet az, hogy szerintem nincs öreg zenész meg fiatal zenész, hanem csak jó vagy rossz zenész van, de ha már ez a társaság ebben a felállásban évtizede lassan nem tud kiizzadni magából semmiféle demokratikus alternatívát, hát kicsi az esély, hogy most majd megtáltosodnak és létrehozzák a Tökéletes Együttműködést, mire fel majd dolgos népünk fejlődésnek indul és eléri a morális fejlődés csúcsait, de persze addigra már degeszre zabálja magát libatepertővel, piros hagyma és lágy kenyér kíséretében.

Álom ez, szép álom, de nem az a típusú álom, melyet angolul szoktunk idézni: „I have a dream…”
Az egy megvalósuló álom volt, ez meg itt egy álomvilág.

És ez itt a probléma.

Amit itt tanulmányozhatunk, az az elmélet és a gyakorlat viszonya, melyből rövid távon mindig a gyakorlat kerül ki győztesen, merthogy az tudja korlátozni az elmélet hatását, míg az elmélet önmagában kevés a gyakorlat megváltoztatásához.

Hát még, ha elmélet sincs, vagy ha van, akkor ezer, egymást kioltó elmélet hívei ütik egymást, vallásháborús elszántsággal.

Nem is lesz itt változás addig, míg meg nem jelenik egy erő, amely nem merül el az ideológiai mocsárban, hanem a maga szűk prakticizmusát kínálja a népnek.

Megmondja például. hogyha hatalomra kerül, mit akar kezdeni a családi pótlékkal, az adókedvezményekkel, a vasárnapi nyitva tartással, a segélyekkel, a közmunkával, a középiskolai oktatással, a nyelvtanulással, az egyetemekkel – a korrupció elleni harccal és a bűnözők felelősségre vonásával – és így tovább.

Ez a sok tiszteletreméltó ember az évek során többé-kevésbé már elfelejtette a hétköznapi magyar nyelvet is, és azt a szakzsargont használja, melyre Mai néni a piacon csak bólogat, mert érteni ugyan nem érti, de okos ember mondja, hát biztosan igaza van.

Pedig az is lehet, hogy nincs, hiszen a résztvevők között összesen nincs annyi, aki tisztában lenne az ország valóságos helyzetével, az irgalmatlan szegénységgel és kiszolgáltatottsággal, mint a szervezők között, így aztán beszélnek is néha összevissza, bár jószándékukhoz kétség se férhet.

Emellett a nép rohadtul unja már a terméketlen szócséplést, tetteket akar, akciókat, és ha nem kapja meg, akkor hátat fordít, álljon bár a szónoki pulpituson maga aranyszájú Szent János is.
Nem kell forradalmat szervezni, de egy ütős választási pártot éppen lehetne, mely egy minimálprogrammal indulhatna harcba.

Ez a program pedig a maffia felszámolása és a demokratikus államrend helyreállítása lehetne.
Konkrét dolgok megjelölésével, mint például az Alkotmány helyreállítása, a maffia által fertőzött testületek feloszlatása, a közmédia reformja, a puccsisták elszámoltatása, vagyonvizsgálati eljárások folytatása, új választások kiírása, alkotmányozó nemzetgyűlés összehívása és egy többéves az alkotmányozási folyamat elindítása.

Ez viszont csak a nép támogatásával fog menni és ehhez konkrét tervek kellenek, nem pedig szép elvek mantrázása.

Nem egy új vitafórum, hanem friss erőkkel dúsítva egy olyan testület, amelyik tudja is, hogy mit akar, mert a köldöknézegetésből elég volt.

És nem negyven tagú testület, hogy ne sértődjön meg egy haver se, hanem csak annyian, ahány minisztériumra szükség lesz az átmenethez – a hét főt meghaladó testületek ugyanis életképtelenek.

A népnek elege van az untig ismert közéleti arcokból, új arcokra van igény, akik a régiekkel együtt képesek megújítani Magyarországot.

És még egyet: Magyarországnak csak egyötöde Budapest, a négyötöd a falvakban nyomorog, vagy a kisvárosokban él a helytartók uralma alatt.

A vidékiek pedig gyakorlatias emberek, tudják, hogy hogyan kell a nyulat tarkón csapni, nem sokat tökölődnek, nem folytatnak végeláthatatlan ideológiai vitákat, ha az életükről van szó.
Ezt nem kihasználni – maga az amatörizmus.

Hol van a vidéki Magyarország?

Vagy azt ajándékba oda kell lökni a Jobbiknak?

El lehetne ezen is gondolkodni talán…