Ezúttal Simicska Lajosnál, akiről írni már volt szerencsém.

Oka volt ennek, nevezetesen az, hogy vazallusait elszipkázta Viktor, merthogy elhatározta, hogy ő – egyéb cézárságain túl – médiacézár is lesz, nem teszi ki magát annak, hogy hajdani barátja mondja meg hű népének róla a frankót.

Így aztán eljött a hosszú kések éjszakája, Simicska alvezérei – főszerkesztők, elnökök, miegyebek – kaptak Orbántól egy olyan ajánlatot, melyet nem lehetett visszautasítani, és a kissé ingerlékeny médiacézár reggel érdekes helyzetre ébredt.

Hozzávetőleg úgy érezhette magát, mint Julcsa, aki hajnaltájt arra ébred, hogy az aratóünnepet az ő csupasz segge körül tartják a szérűn, és csak lassan rémlik fel neki, hogy éjjel – még a borozgatás előtt – Miska megígérte, hogy lehúzza róla a bugyit.

Mindenesetre, Simicska, mikor ráébredt a helyzetre, nem sokat tétovázott, lévén operatív természettel megáldva – melynek mellesleg igen sokat köszönhetett a Fidesz.

Nekilendült, és egy nekifutásból mindenkit kirúgott és leváltott, azokat is akik már lemondtak vagy felmondtak, emellett visszavette a strómantól a tulajdonát, és közben némi emocionális túlfűtöttségről tanúbizonyságot téve, de láthatólag nagy kedvvel nyilatkozgatott.

Olyan volt, mint a könyvelő, aki megnyerte a lottó ötöst, és most bemegy a munkahelyére és mosolyogva felajánlja osztályvezetőjének, hogy tehet neki egy szívességet, de akár kettőt is, mert igény esetén hajlandó megfordulni is.

Közben tájékoztatta a nagyérdeműt, hogy kik is tulajdonképpen volt beosztottai, és ha már így szóba került, kicsoda-micsoda is a Mi Vezérünk, minekutána csak az elhűlt újságírók visszakérdezéseit lehetett hallani: Mici?????

Nem hezitált, a nagy sikerre való tekintettel többször is elismételte, hogy hajdani barátja még a zigóta-állapotig sem jutott el, konkrétan egyelőre még csak csapkod a farkincájával, de reá találása egy életerős petesejtre még hátrébb van.

Futtában kinevezte az árulók utódait, rendelt néhánytíz méter zongorahúrt, megvásárolt egy mészárszéket a megfelelő számú húskampóval, majd átmenetileg visszavett a tempóból.

Az általa tulajdonolt médiumoknál az élet ment tovább, – mint tudvalevő, egy jó főnök elhunyta is csak hónapok múltán tűnik fel a beosztottaknak, jelen esetben a leselejtezettek hiánya, ha nem mondja meg nekik, talán soha fel nem tűnik nekik.

Szóval, történelmi napok jönnek a jobboldali magyar média történetében, merthogy Süsü az állami televízióra épít, melyet szeletelőkéssel szaporít, a szeletek tetejére pedig díszítésként oda fogja pottyantani a most átadólistára tett csapatot, arra gondolván, hogy hihetetlen tehetségükkel majd átveszik a közbeszéd irányítását, míg Simicska médiabirodalma az állami megrendelések híján hamarosan összeroppan.

Én nem lennék ebben ennyire biztos, a nyomtatott sajtó tekintetében biztosan nem, mert a homo újságolvasusz a tradíciók híve, ha rászokik egy lapra, akkor idő kell hozzá, mire rájön, hogy már régebb óta a zöldségtermelők lapját olvassa az Újkommunista Kiáltvány helyett.

A televíziók esetén is ez a helyzet, a Hírtelevízió nézője csak alkalmilag, borzongani kapcsol át az ATV-re de aztán szemlesütve odébb is áll, mint akit pornónézésen kaptak.

Mindenesetre ezzel ismét szaporodott azon televíziók száma, melyek műsorukban boldogan mondanak véleményt Vezérünk hozzáértő kormányzásáról, az ország kiemelkedően jó helyzetéről és népünk felhőtlen boldogságáról.

Hogy miért nem látom kilátástalannak Simicska harcát Orbán ellen?

Leginkább azért, mert a közmédia természetesen magán viseli az állami szervezetek összes szép jegyeit: nagy, tohonya, lassú alkalmazkodóképessége nem teszi alkalmassá a szép harctéri szereplésre, olyan, mint egy csatahajó, míg Simicska médiája olyan, mint egy rakétacirkáló, mire észlelik a jelenlétét, már bugyborékolnak is lefelé a Mariana-árok mélye felé.

Reggel történt a zendülés, de délre már fel is harsant a kiáltás Simicska hajóján: kapitány a hídon!

Orbán médiája jelenlegi állapotában nulla, a köztévé egy még mozgó hulla, és még jó darabig az is marad.

Lehet bele dönteni a pénzt, ez a média világában kevés, a sikeres tevékenységhez ott kell kreativitás és szorgalom is, ahol pedig a kreativitás csúcsa Habony Árpád feje tetején lelhető, hát, ott bizony nehéz napok is jöhetnek.

Természetesen hiba arra számítani, hogy ettől kezdve a Magyar Nemzet folytatásokban fogja közölni Zoja Kozmogyemjanszkaja titkos naplóját, de az nem elképzelhetetlen, hogy a hangvétel veszít szélsőségességéből, tárgyilagosabb és korrektebb lesz, miközben a média ekevasa úgy szántja Orbán hátát, mint hajdan a Rába-Steiger görgős ekéje a szent magyar anyaföldet.

Simicska természetesen megideologizálta szent felhorgadását, mondván, hogy a választások előtt már elfordult Orbán elképzeléseitől, merthogy ő minden ellenkező híresztelés dacára hajdan demokratikus országról álmodott.

Ne zárjuk ki ezt az opciót se, de azért, ami azt illeti, felijedhetett volna előbb is.
Mi meg ragaszkodjunk materialista gyökereinkhez és ne tévesszük szem elől azt, hogy a világot az érdekek mozgatják.

Jelen esetben is első a megszerezhető libacomb, utána jön csak az ideológiai szilárdság.
De ez esetben az érdekek egybeesnek, Orbánt el kell távolítani, és ennek érdekében igen jól jöhet ez a lépés, merthogy a demokratikus oldalnak legfeljebb iskolai füzetekről leáztatott vignetták állanak rendelkezésre nézetei terjesztése céljából – pragmatikusan kellene kezelni ezt a kérdést.

És várni, míg Orbánt maga alá nem temeti az a nagy kupac, melyet személyesen volt oly kedves idecsinálni az ország közepére.

Addig is nézzük bizakodva újabb és újabb mutatványait, figyeljük, hogy próbál kicsúszni minden szorult helyzetből és csóváljuk a fejünket: Mici, Mici, rossz vége lesz ennek.

Azért a Dunába ne dobjuk, hát hiányzik nekünk egy randa pofájú sellő?