Ez még csak az első hullám, a java még hátravan.

Jönnek a koszovói albánok hosszú, tömött sorokban, jönnek az afgánok és jönni fognak még utánuk sokan mások is, mint ahogy elindultunk mi is nyugat felé.

Jelenleg még nem vagyunk célország, egyelőre csak tranzit-ország vagyunk, de könnyen válhatunk célországgá is, hiszen akik jönnek, azok olyan nyomorból érkeznek, ahol még a hazai nyomor is maga a jólét, és akkor még Fekete-Afrika el sem indult.

Nem könnyű a népek vándorlásának korában élni, különösen akkor, ha a vándorlás nem etnikai alapon történik.

Annak idején könnyebb volt a helyzet, egy komplett nép kerekedett fel, a hét vezér közül a fővezér – Orbán fia Álmos – kiadta a parancsot, erre mindenki szedte a jurtafáját, hóna alá csapta a libáját, felült a lovára és elindult, de vitte magával részben a hazáját is, hiszen a haza csak részben a föld, a táj – ennél talán többet jelent a nyelv, a szokások, a közös múlt, a közös hit, a közösség.

Aztán addig lovagoltak, míg egy erősebb nép orrba nem vágta őket, akkor megpróbáltak nyugton maradni, ami azóta sem sikerült.

Amiért vándorolni kellett, az általában egy erősebb nép baráti felszólítása volt, melynek következményeképpen a népvándorlók is felszólítottak egy szomszédos népet, hogy menjen odébb – ha nem voltak képes a konstruktív együttműködésre, hát a férfiakat nemes egyszerűséggel kiirtották, nőiket ágyasaikká tették, szentélyeiket lerombolták, papjaikat meggyilkolták.
Volt, hogy nyertek, volt, hogy vesztettek – az új világ tűzben, vérben és mocsokban született.
A magukat kulturáltnak tartó népek lettek az első áldozatok, mert nem volt meg bennük az a vadság és kegyetlenség, mely a harcot oly sikeressé teszi.

A kor véleményformálói hosszasan vitatkoztak azon, hogy szabad-e az elfogott barbárt fűtetlen cellában tartani, mígnem egyszer azt vették észre, hogy a város kapui előtt ülnek a réten és azt szemlélik, hogy az ellenség kissé büdös és koszos harcosai hogy állnak sorban feleségük és lányaik széttárt combjai között.

Aztán meghaltak, anélkül, hogy lelkiismereti dilemmájukat feloldották volna.

A mi korunk abban különbözik őseink korától, hogy a népvándorlásra többnyire gazdasági okokból kerül sor.

Persze ez sem új jelenség, mi is részt vettünk már ilyesmiben.

A Rákosi-kor kilátástalansága miatt – az ötvenhatos sajnálatos események adta lehetőséget kihasználva – kétszázezren kerekedtek fel, ezek kilencven százaléka gazdasági okokból – habár aztán új lakhelyükön közülük sokan már szabadságharcossá érettek.

Napjainkban – az Aranykor következményeként – ennek mindössze a háromszorosa vágott neki a világnak, mert úgy értékelte, hogy ezt az egyetlen életét nem szeretné Viktor falanszterében végignyomorogni.

A mi kivándorlóink máshol gazdasági bevándorlók, de ez persze csak a liberálbolsevisták szerint van így, merthogy – miként a Vezértől megtudtuk – amikor erről beszélünk, akkor az európai közösség, egy egységes gazdasági tér tagjai vagyunk, ahol nincs ki meg bevándorlás, csak az a baj, John Fletcher nottinghami öntőmunkás ezt másként tudja.

Nálunk is van bevándorlás, de ez többnyire korszerűen, virtuálisan történik.

Az állampolgárság megadásával nagyszámú új honfitársunk született, akiknek egy része költözött csak ide, egy része meg csak a nyugdíját veszi fel nálunk, míg a maradék mindössze arról szavaz, hogy ki vigyázzon a mi pénztárcánkra.

Aki ideköltözött, azok közül sokan már tovább is álltak a Csalagút irányába menetelve, mert nem szeretnek Ceausescura emlékezni, márpedig itt egyre több dolog emlékeztet a megboldogult Conducatorra.

A Mici ezt a helyzetet használja fel arra, hogy új ellenségeket találjon, merthogy ellenségek nélkül nem élet az élet, legalábbis az ő politikai élete ellenség hiányában fogy, mint a spinningező liba.

Az új ellenség a bevándorló, aki az ő földi paradicsomára feni a fogát, és aki ellen fel kell lépni, gyökerében fojtva el elburjánzását.

És fel kell venni a harcot a multikulturális világgal , általában az idegenekkel – Szent István meg le van szarva.

Tulajdonképpen érthető ez a dolog, hiszen annak aki lop, maga a rémálom, hogy elfogy a préda, márpedig a gazdasági népmozgások megállításához gazdasági módszerek kellenének.

Nevezetesen, biztosítani kellene a népek megélhetését saját szülőföldjükön.
Fegyverkezni, háborúzni egyszerűbb és kifizetődőbb.

A Vezér pedig imád háborúzni, eléggé gátlástalan és erőszakos is, úgyhogy most belevágott ebbe a saját kis kereszteshadjáratba.

Ennek során összemossa a bevándorlást – melynek célországa mi lennénk – a tranzit-szereppel, melynek során az afgán menekült átutazna az országon, ha lehetne.

Mivel Magyarország a schengeni megállapodás alapján az Unió külső határa is bizonyos viszonylatokban, ezért a mi feladatunk a menekültek, átutazók megállítása, ami rendben is van.
Nem egyszerű feladat, most derül csak ki, hogy mennyire rövidlátó lépés volt a Határőrség beolvasztása a Rendőrségbe, de ez már késő bánat.

Az tény, hogy a bevándorlást szabályozni kell, az illegális bevándorlókkal szemben is fel kell lépni, de az is tény, hogy ez ma még nem akut probléma, úgyhogy hisztériát, és olyan látszatot kelteni, hogy a határon elfogott menekülők potenciális bevándorlók – hazugság.

Ez csak arra kell, hogy lehessen valaki ellen védekezni, hogy a társadalomnak ne jusson eszébe se ellene védekezni, hogy legyen kire az elhatalmasodó betegség gyűlöletét fröcsögni.

Kellene valami jó ötlet, de nincs.

Míg Simicska szánkózik, addig matracra sem kell vonulni a katonáknak, hátha meggondolja magát, esetleg az Alpokban agyonveri magát hólánccal, vagy beleszánkózik egy szakadékba.

De ha ez a probléma meg is oldódna, még mindig itt van Vologya, és lehet, ő is egy kövér dossziéval érkezik, mint Lázár az RTL-hez.

Ez az Angéla sem megbízható, még a szókincse is hiányos, nem tud mit kezdeni az illiberális kifejezéssel – hát mit lehet várni az ilyentől?

Szegény, szegény Mici, csak bele ne bolonduljon a gondokba!