A magyar lakosság hatvan százaléka támogatná, ha Budapest megpályázná a nyári olimpiai és paralimpiai játékok megrendezésének jogát – derült ki a BOM a Magyar Sportért Alapítvány (Budapesti Olimpiai Mozgalom) megbízásából az Ipsos által egy hónapja elkészített, 1000 fős reprezentatív felmérésből.
Ha tőlem rendelték volna a felmérést, hatvanöt százalék lett volna az ötlet pártolóinak aránya – féláron!
Így viszont a válaszadók negyven százaléka meg nem támogatja, sőt, egyenesen sík hülyeségnek tartja még az ötletet is, melyhez természetesen megvan a politikai hátszél, hiszen ember nincs ebben az országban, aki el tudná képzelni, hogy a Mi Vezérünk az ő csapkodó farkincájával ellent tudna mondani egy sporttal kapcsolatos gigantomán ötletnek.

Ennek sem fog ellentmondani, így aztán már csak arra is, hogy bejelentkezzünk rendezőnek, százmilliókat kell költenünk, ami már a jelentkezés pillanatában ablakon kihajigált pénz lesz.
Ez nem is lenne baj, csak az ablak alatt már megint nem mi, egyszerű halandók, hanem az új haverok fognak állni, akik szorgosan kapkodják majd a lehulló bankjegyeket.

Pedig lehetne éppen tanulni, hiszen itt van előttünk Görögország példája.
Azé a Görögországé, mely lehetőségeit meghaladó költséggel rendezett már olimpiát.
Azé a Görögországé, amely – részben ennek következtében – éppen a lét és nemlét határán lebeg, útban a múlt dicsősége felé, amikor a harcias kecskepásztorok egymást vagdalták a földhöz, hogy aztán hatékonyabban tudjanak verekedni a szomszéd város kecskepásztoraival a kocsmában.
Nem, nem a spártai hősök korába, nem a görög filozófusok idejébe masíroznak vissza, hanem a nyomorba, melyből éppen fél lábbal már kint voltak, de nem tetszett nekik.

Nekünk még a fél lábunk sincs kint a nyomorból, de nem bírunk magunkkal.
A világ nálunk lényegesen gazdagabb országai sem tudnak mit kezdeni a játékok után visszamaradt létesítményeikkel, ezek fenntartása folyamatosan viszi a pénzt és hozzávetőleg úgy járnak vele, mint mi a Népstadionnal, melyet elbontani drágább lenne, mint egy új stadiont felépíteni.
Nem mintha a Népstadiont mindenáron le kellene bontani, ez az ötlet is csak ennek a gigantomániás kis Micinek a bomlott agyában születhetett meg, mint ahogy a Fradi-pálya eltakarítása is, melynek színvonala még kissé lerozzant állapotában is túlzás volt a magyar labdarúgás számára.

És akkor most olimpia.
Természetesen Nemzeti Olimpia, háromszínű karikákkal…
Tulajdonképpen nem lenne szabad dühöngeni, merthogy ez csak egy betegség tünete, nem tehet róla a szerencsétlen, hiszen ha valakit hülyére vernek gyerekkorában, azon később már nehéz segíteni – sajnos, adja tovább a leszármazottainak is a mintát, szegényeknek.
Mit hozna ez az országnak?
Hát először is dicsőséget a Vezérnek, aki elmondhatná élete legrövidebb, ám legkártékonyabb beszédét, – „A franctuggyahányadik nyári olimpiai játékokat megnyitom!” Pedig mondott már egy-két beszédet, amelyikkel vígan pályázhatna a Guinness-book kártékonysági oldalaira, mégis ez a beszéd – ha addigra még nem ért volna el ide – elhozná hozzánk az afrikai nyomort.
Lenne egyéb negatívuma is – tovább rongálná az ország gazdasági helyzetét, a javak és eszközök torz és igazságtalan területi és személyi eloszlását.
A lemaradó térségek helyzete csak tovább rosszabbodna, a gazdaság számára  néhány térségben egyszeri fellendülést hozna, mi másból – hitelből, melynek árát aztán évtizedekig fizethetné a fővárosi és a vidéki magyar mindenhol az országban, merthogy a hasznát a szokásos banda aratná le.

Persze, szívmelengető érzés lenne egy ilyen rendezvény házigazdájának lenni, királyokkal parolázni, valakinek lenni – még az egyszerű ember szeme is könnybe lábadna a megnyitón bemutatott fehérló-áldozat füstjétől, a sámándobok hangjától, a látványtól, ahogy csüngőhasú elvégzi a kezdőrúgást a kakasütő-versenyen, ha meg a mi fiaink nyernék a lepényevést vagy a kardnyelést, hát szem nem maradna szárazon.
De hát annyi minden dolog lenne jó, például jó lenne minden este libamájat vacsizni, de ha csak zsíros kenyérre telik lilahagymával, akkor annak is tud örülni az ember, a libamájevést meg megnézi majd a televízióban, mikor Lázár Jankó a nép nevében tolja a fejébe belefele.
Közben meg családok élnek annyiból egy hónapig, mint amennyibe Rogán pasa hátizsákjának egyharmada került.
Ha Bunkó Jóska Bivalytosznádon lelkesen támogatja az ötletet, hát ebből ne vonjunk le messzemenő következtetéseket, Jóskánk ugyanis képzetlen, praktikusan analfabéta, számára a kocsma a facebook, és ha lájkolja az olimpiát, az hozzávetőleg annyit ér, mintha a túlképzett honleány a facebookon lájkol egy csipás macskakölyköt, mert szépnek találja.

Na, az olimpia is szép, habár az eszme már a múlt ködébe vész, napjainkra a sok felfújt vegyszeres zacskó versenye váltotta fel a daliás idők sportolóit, akik pedig a fotelekből nézik őket sörrel a kezükben, szinte már maguk is sportolnak…
De mindegy, így is meghatódhatunk, amikor valamelyik honfitársunk tiszteletére felcsendül majd a kétharmaddal elfogadott új Nemzeti Himnusz, zeneszerző Ókovács Szilveszter:

Isten óvja Mihájunk,
A legnagyobb kirájunk,
Aki hős és nagyszerű,
Habár kicsit egyszerű,
Ő nekünk a prémium,
A legnagyobb spermium!…

Szemünket elfutja a könny, torkunk összeszorul, karjainkon és hátunkon feláll a szőr, a pillanat nagysága szívünkbe markoland.

Egyelőre csak kinyílik a zsebünkben a bicska…