Putyin jött, koszorúzott és megbeszélt. Az utóbbiak kapcsán leginkább az juthat az eszünkbe, hogy vajon milyen pózt kedvelhet. Már akkor, ha a gyakorlatba is implementálni akarná azt, amely korábbi megjegyzésről a vulgársajtó már elég sokat értekezett. A lényeget azonban aligha érinti.

Annyiban semmiképpen, hogy a megfogalmazástól függetlenül: Orbán Viktor és vele az ország letérdelt. S teljesen mindegy, hogy a keleti medve megelégszik-e a térdelő pozícióval, vagy elvárja ezt követően a kutyapozíciót is. Mely utóbbi esetben is szabad döntése a szerszám megválasztása. A napi gyakorlatban a pórázt az az energetikai és környezeti függés jelenti, amire csak komoly szemellenzőkkel nem lehet tekintettel lenni. Mert Paks, illetve az atomenergetika nem csak energetikailag tesz függővé, hanem környezetileg is. Nem vitatva, hogy az atomerőműre is igaz: nincs baj, amíg baj nincs. De ha van, akkor nagyon nem tesz jót az eljövendő generációknak. S nem mellesleg, baleset sem kell hozzá. Elég, ha a partner az elhasznált fűtőelemek át nem vételét valósítja meg. S máris a hajunkra kenhetjük a radioaktív hulladékot. Azonban Orbán Viktor erről, érthető módon, hallgat. Ahogy a közelmúltban kilapátolt, és azóta is a gerincét kereső, Illés Zoltán is mély kussban volt. Putyin meg bármit megígérhet. Őt elviszi a tuti repülő, nekünk meg itt marad a szmötyi.

Ugyanakkor tényleg olyasmiről folyt hosszasan a disputa, hogy milyen emlékművet koszorúzott meg, és ehhez Orbán Viktor milyen asszisztenciát biztosított. Nem vitatva persze, hogy a miniszterelnök annak idején éppen a Nagy Imre temetésén elmondott, különben kockázatmentes, beszédével tört be a köz tudatába. S azt sem vitatva, hogy az 1956-os eseményeket ellenforradalomként aposztrofáló emlékmű orosz koszorúzásához való asszisztencia az akkori Orbán Viktor mai szájba-köpése. De érdemes ennek kapcsán azért arról is megemlékezni, hogy hazánk nem véletlenül a következmények nélküliség hona. A népet csak fekete és fehér szlogenekkel etető hatalom ugyanis hozzászoktatta, kemény munkával, illetve generációkra visszamenőleg az embereket a „holnaptól minden másként volt, másként lehetett” szemléletéhez. Ez nem Orbán Viktor bűne, hanem tényleg generációs tradíció. A „hős felszabadítók vs. szemét németek”, illetve „hős megszállók vs. erőszaktevő szovjetek” ingahelyzetben való hivatalos értékelés már a világháborús részvételünk realitásától is megóvott mindenkit. A hatása a hétköznapi fasizálódásban naponta skálázható.

1956 megítélésében ugyanez a helyzet. Azzal, hogy a lincselőket is olykor hősként, a sorozott szovjet kiskatonát is gonosz megszállóként kezelik, semmivel nem jobb, mint az 1960-1970-es évek szintén sarkos szemlélete. Beleértve azt, hogy hol csak erről, hol csak arról hallhatunk. Elősegítve azt, hogy a politikai fogáskeresők valami bármikor kijátszható kártyaként kezeljék az ezzel kapcsolatos nézeteket. Ezért is vihette el a kommunikációt a putyini koszorúzás a valóságtól. Elfeledkezve arról, hogy 1956 sem volt egy steril helyzet. Az alapvetően baloldali, és egyáltalán nem kapitalizmus-párti Nagy Imrével, a nyugati határszélen előkeveredő kisnyilasokkal, a Lenint jobboldali elhajlónak látó ultrabalosokkal, és szovjeteket „csak” zsigerből utálókkal, és a tényleges polgári liberalizmusban hívőkkel. S mindenki mással. Tisztán szent felkelésnek beállítani és kategorikusan ellenforradalomnak címkézni egyaránt botorság lehet. Az évtizedes cetliragasztás eredményeként azonban a politikai hangoskodók egy rész úgy érzi, és joggal, hogy van mit keresni a másik félcédulái, koszorúi között. Ha annak idején nem vernek le zsigerből minden emlékművet és szobrot, nem írnak át tőből minden történelemkönyvet, akkor talán könnyebb lett volna szembenézni sok mindennel. S ma kevésbé lehetne manipulálni a tömegeket.

Ez mindannyiunk érdeke lenne. De nem a hatalomé. A hatalom, és különösen a diktatórikus hatalmak mindig is szerették az egyszerűséget. A kézivezérlés nem tűri a bonyolult gondolatokat, az átmeneti skálák kezelését. Minél több mindenbe ugat bele, annál kevésbé tűri, mert annál nehezebb kezelni. Amikor az ellenzék egy része leakad egy koszorún, akkor tulajdonképpen hallgatólagosan elfogadja ezt a leegyszerűsítő szemléletet. Valamint azt, hogy az ország ne akarjon a történelmével együtt élni. Takarjuk el, Vigyük odébb a nyomait. Mások se mutogassák. Mások se koszorúzzanak. Mindenki nézzen egy irányba. Semmivel nem jobb, mint a túloldal. A mindenkori túloldal. Holott talán egyszer meg kellene próbálni a lényegre koncentrálni olykor a szimbólumok mögött. Ellenkező esetben a történelem fogja a következő maflást adni.

A megbeszéletlen háborús szerepvállalások ma talajt adnak a hős antiszemiták dicsőítéséhez, és a féligazságok talaján burjánzó nácizmushoz. A Tanácsköztársaság feldolgozatlansága pedig jelszavakat a zászlójukra. ’56 sarkítottsága már ma látszó politikai fétiseket biztosít a holnapi zászlókhoz. S igen. Az EU-hoz való csatlakozás körülményei máig megbeszéletlen tüskéket hagytak maguk után. Táptalajt adva az EU-szkepticizmusra építő kóklereknek. S mielőtt bárki azt hinni, hogy itt élesek a határok, az téved. A világ szürke, és hibát követ el az a politikai erő, amelyik ezt nem veszi tudomásul.

Mert nyugodtan lehet valaki EU-szkeptikusan liberális, vagy a fasiszta nagy-Európa híve. Ahogy pártolhatja valaki a ma olcsó energiát, miközben nem szeretne betagozódni az orosz birodalomba. Vagy éppen ellenkezőleg: erőt akar maga mögött érezni az energiától függetlenül. Akár kutya-pozícióban is.