Van a pofátlanságnak egy olyan szintje, amely már szinte gyönyörű. Csak a mai nap három ilyenbe szaladtam bele, és láss csodát, mindhárom a kormányzati oldalhoz kötődik. Nem csoda, hiszen nagy gyakorlatuk van a pofátlankodásban, melyek közül is kiemelkedik az „aztán az ügyvédek majd megvédenek, oszt jónapot” című örökbecsű, meg a „ne mi nyerjük a legtöbbet” utasításának magánjellegű megnyilatkozássá konvertálása, a magyar jogállam büszkesége. Nem taglalnám azt, hogy a magyar miniszterelnök gatya nélkül is miniszterelnök, sőt, a budin ülve is az – ez szinte tradicionális, ugyanis Horthy is ebben a pozícióban írta alá Szálasi hatalomra jutását eredményező lemondó nyilatkozatát – meg azt sem, hogy a történések azért azt igazolták, hogy a dolgok a miniszterelnök instrukciója alapján realizálódtak.
Nekem ebből csak az a végtelen pofátlanság tetszik, ahogy ezek a bűnözők odaszarnak az orrodra, te meg tűröd.

Most éppen Lázár pofátlankodik a civil szervezetekkel, követeli, hogy a civilek számoljanak el a kormánynak a külföldről kapott támogatásokkal, továbbá – ha már benne vannak az elszámolásokban – a magánvagyonukkal is.
Ne merüljünk bele abba az igen nehéz kérdésbe, hogy mi tartozik az államra, mi meg nem, de jusson eszünkbe a kolontári vörösiszap-katasztrófa után állampolgárként felajánlott pénzünk, melyeket az állam megvédett a károsultaktól, és amelyik azt eredményezte, hogy én már többet ebben a büdös életben nem fogok adakozni, csak úgy, ha látom, hogy mikor, kihez került az adományom. A libát, ha gágog is, a hónom alatt viszem.
Mert azt ugyan láttam, hogy most például építettek belőle egy égig érő gátat Kolontár közepén a csak csákánnyal bontható vörösiszap áradása ellen, azt is tudom, hogy a gáthoz a követ honnan szállították – Simicska unokatestvéreinek bányáiból (akkor még bariztak egymással a Vezér meg az esze…) de valahogy ez nem vágott egybe az én elképzeléseimmel a segítségről…
A hatalom mai képviselői szinte kivétel nélkül bajban vannak a vagyonbevallásaikkal, a strómanjaiknak számát se tudni, Lázár nagybátyjának cégébe százmilliókat tolnak, Rogánnak, ha a feje nőne úgy, mint a lakása alapterülete, már nem tudna bemenni a Parlament főkapuján sem…
És akkor Lázár elszámoltat, Rogán kontrázik hozzá, Orbán pedig rosszallóan csóválja a fejét – hogy a farkincájával csapdos-e, azt nem lehet látni, eltakarja a szónoki pulpitus.

A másik szuperpofátlanság, hogy jogerős magyar bírói ítélet szerint 131 millió forint késedelmi kötbért kell fizetnie Ronald S. Lauder cégének, mert cége ötszázvalahány napot késett azzal, hogy beszámoljon a sukorói King’s City beruházásának állapotáról, jóllehet ezt félévente kellett volna megtennie – a késedelmi kötbér megfizetéséért magánvagyonával kell felelnie.
Mint tudjuk, az élménypark és kaszinó beruházást Orbán és bandája lehetetlenítette el, ezzel kapcsolatban van egy kártérítési per is folyamatban, csodálnám, ha nem Lauder nyerné meg.
A pofátlanság itt abban áll, hogy a magyar bíróságok hitelét teszik kockára azért, hogy győzzenek, merthogy nekik mindig és mindenben győzniük kell.

Azt mondta Viktor, hogy egyszer kell győzni, de nagyon, én meg azt gondolom, hogy egyszer fognak veszteni, de nagyon, és örülhetnek majd, ha a veszteséglistán nem szerepel majd az életük.
Lauder tőkét fektetett volna be nálunk, teremtett volna kétezer körüli valóságos munkahelyet büszkeségeink, az árokkotrók helyett, ezt lehetetlenítették el azért, hogy a dagadt producer és a Vezér személyes érdekeit ne veszélyeztessék.

Aztán itt van ez a Dopeman-ügy, a rendszerváltás óta az első felségsértési per.
Készült egy karikatúra-szobor hungarocellből a kis miciről, melyet a tüntetők szimbolikusan ledöntöttek, csak a csizmája maradt a talapzaton, ahogy Sztáliné ötvenhatban.
Ne merüljünk bele, hogy hogyan aránylik Orbán Sztálinhoz (mint segglyuk a Vezúvhoz…) de azt azért már ne hagyjuk szó nélkül, hogy elérkeztünk Horthy korába.
Még a Rákosi-korban sem volt szokásban, hogy valakit egy Rákosi viccért pereljenek – legfeljebb bevitték és megpofozták a delikvenst, de a kormányzó-sértés bírói szankcionálása a Horthy rendszerben volt divat.
Dopeman belerúgott a szoborról leesett gyönyörű fejbe, ez pedig a televízió-nézőkben riadalmat és megbotránkozást keltett.
Néhányan ma is azt gondolják, hogy a Vezér orra ettől a rúgástól lett csámpás, de ez tévedés, az valószínűleg akkor csámpult el, amikor apukája hülyére verte.
Hogy ki riadozott, meg ki botránkozott, ez még kérdéses, de arra pontosan emlékszem, mikor Fábry leköpte Gyurcsány képét én bizony megbotránkoztam, de az állam erőszakszervezetei a fülük botját se mozdították – mellesleg helyesen.
Vicc volt, megengedem – rosszízű vicc mindkettő, de vicc, és ezt egy politikusnak tűrnie kell, az államnak meg méginkább.
A jogot már megint bunkósbotként használják – ez esetben a kis zacskószökevény hiúságának kiszolgálásra.
A Fidesz vezetői közül néhányan jogvégzett emberek, habár túl sok vizet nem zavartak a jogi területeken, mindenesetre a felelősségre vonásuknál ezt majd súlyosító körülményként kell értékelni, hiszen ezer és ezer esetben úgy éltek vissza a joggal, hogy tudatában kellett lenniük, hogy ennek segítségével bűncselekményeket követtek el.

Viszont meglett Habony érettségije, kiderült, hogy kőfaragó, habár a bizonyítványát látni még nem lehetett.
Lehet, még nem száradt meg rajta a tinta.
Drága, szép Magyarországom, kiknek a kezébe kerültél!