Kedves Madddim!

Mindig is így neveztelek, de ezt a levelet viszont hozzád, kedves Olvasóm, Neked is írtam, aki e sorokat olvasod.

Megcímezhettem volna más névre is, mert minden olyan EMBERNEK írom, aki bármi okból azt érzi, – nem a saját hibájából -, de a padlóra került. Itthon Magyarországon, vagy bárhol e világon.

Egyre többen és többször azt tapasztaltuk/tapasztaljuk, nem jól mennek a dolgaink, a dolgok. A különféle új és még újabb rendeletek, §-sok, mintha nem is védenének minket, sőt ellenünk fordulnak, mert ellenünk fordítják.

„Értő kezek” ezekkel bántanak, kisemmiznek, megaláznak és porba taszítanak, – minket, a „többeket”.

Mi pedig?

Egyre jobban elkeseredünk és a kiutat keressük.

Jobb esetben.

Rosszabb esetben kétségbe esünk, elesettnek érezzük magunkat.

Falakba, rosszindulatba, hazugságba, tagadásba, harácsolásba, árulásba ütközünk. Erőnket ezért egyre inkább elveszítjük.

Ezért kívánkozik ide Bródy János dala:

E sorokat célzottan írtam, méghozzá azért, hogy a kérdéseinkre a választ/válaszokat nekünk kell megkeresnünk, sőt „átélnünk”, s talán meg is találnunk. Néhány felsőbb vezető, miniszter, dolgainkat kezeléssel megbízottak, önös érdekből, de ködösítenek és titkosítanak. Ezért egyre többször/többen kiszolgáltatottnak, tehetetlennek érezzük magunkat.

Nemcsak Te, én, mi és egyre többen tesszük fel, a kérdéseinket, hiába:

Nagy megpróbáltatás részünkről, a szemünkbe mondott, sőt leírt hazugságok sőt a csalódások elviselése.

Aki erre, vállát rándítva azt mondja, hogy őt nem érdekli a politika, az, hogy mi folyik körülötte és vele/velünk, az hazudik.

Mindnyájan érintettek vagyunk.

Mégis, kérlek kedves Olvasóm, gondolj arra, hogy rosszabb is lehetne.

Közelünkben és a világ több táján feleslegesen, háborúban vesznek el egészséges, fiatal életek.
A háborúk többnyire a hatalomról és a pénzről szólnak.

A különféle vallási fanatizmusok előtt pedig mindig is értetlenül, végtelen szomorúsággal állok.
Megérteni, sőt elfogadni sem tudom, hogy bármi okból emberek tömegét, fosztják meg az életüktől.

Gyűlölöm a félelmet és azt, ha bárkit szabadságában korlátoznak.

Ezek a hírek végtelen szomorúságot okoznak és az ilyen hírek hallatán tehetetlennek érzem magam.

Itt van a csavar: félelemben és tehetetlenségbe dönteni emberek százezreit…

Ez megy a földkerekség nagy részén.

Egy gyermek, aki idővel felnőtté cseperedik, szabadnak született és annak is kell(ene) megmaradnia.

Döntéseiben, munkájában, választásaiban, életében.

Többnyire nem így van.

Azt mondják, hogy még a pápának is van főnöke.

Igen, de egyáltalán nem mindegy, hogy akik itt, ezen a földgolyón vezetői állásban vannak, ők hogyan, miként kormányoznak? Tudással, hittel, becsülettel, vagy nem… Önös érdekből fosztogatnak és osztogatnak, vagy esküjüket betartva ők vannak értünk és nem mi értük alapon vezetnek. Jó útra és nem a nyomorba, a reménytelenségbe.

Gróf Széchenyi István mindig is példaképem volt. Hol vannak, hol maradnak a Széchenyi Istvánok? Akik szívvel-lélekkel a nép érdekeit szolgálták. Tudással, ha kellett hatalommal, sőt pénzzel, bátorsággal, hittel.

Reménykedem, igen reménykedem, hogy lesz, talán lesznek újból Széchenyi Istvánok.

Téma vált: a szabadság ellenkezője a rabság.

A hirdetések mire ösztönöznek? Vásárolj hitelre, vegyél fel kölcsönt…

A gond itt rejtőzik. Amikor a kölcsönünk papírjait aláírásunkkal hitelesítjük, eladjuk magunkat, feladjuk saját véleményünket, sőt „szabadságunkat” is. Tesszük ezt kényszerből, nem jókedvünkből. Lakást, autót csak hitelre tudtak vásárolni, kölcsönből javíttatták meg a hajlékukat, s most kegyetlenül megcincáltatnak.

Egy eladósodott munkavállaló hogyan is merne munkaadójával bármi módon szembeszegülni? Hogyan is merné véleményét felvállalni? Azonnal utcára kerülhet(ne). No és kerül is. Sokan kerülnek így kényszerpihenőre, vagy mondhatnám azt is mellékvágányra. „Pihibe”. Aztán „dobra kerül” a lakás, elvész az autó, ami többször a megélhetést és nem a luxust szolgálná.

A munkavállaló hallgat és bólogat. Arra bólint, amiről tudja, nem szabadna, nem az a helyes, amit vezetőink mondanak, írnak, sőt törvényeket változtatnak meg.

Nélkülünk, a megkérdezésünk, népszavazás nélkül.

Ezt én a hatalommal való visszaélésnek mondanám/írnám.

Kedves Olvasóm, ugye Te is így és ezt gondolod?

A nadrágszíjunkat egyre beljebb húzzuk és nem érezzük jól és szociálisan biztonságban magunkat.

Szociológia-kedvelő klub

Mindezek ellenére értékeljük át az életünket.

„Elkopott” közhely, de igaz, hogy az egészségünknél nagyobb értékünk nincs. Bármi elvehető, de el is veszíthető.

Semmi nem ér fabatkát sem, ha a betegség gyötör, vagy szeretet nélkül élünk.

Egyetlen mondatom van, amibe még eddig mindig sikerrel kapaszkodtam: rosszabb is lehetne.

Igen, lehetne, de pillanatnyilag csak a rossz van. Ebben is, meg abban is.

Amondó vagyok, hogy a reményeinket azért sem, soha ne adjuk fel, álljunk a talpunkra, sarkunkra megerősödött akarattal. Olyan nincs, hogy minden veszve van.

Minden nagyobb ajtó mellett, van egy kisebb. Ha kell, magunkat azon tuszakoljuk át.

Sorsunkat ne engedjük át mások kezébe, ha kell harcoljunk ésszel, tudással és segítséggel, a ránk vonatkozó törvények megismerésével, tudásával.

A rossz gondolatainktól beteggé válhatunk!

Sziszifuszi módon, de erőnek-erejével kobakunkból seperjük ki azokat. Tanuljunk meg örülni annak, amink van.

Becsüljük meg a szeretteinket, barátainkat, hogy velünk élnek és minket ölelnek át.
Tanuljuk meg azt, amit Cipő (Bódi László) és Koncz Zsuzsa nekünk énekel:

Kedves Madddim és bárki, aki e sorokat olvasod, biztosan feltetted magadban a kérdést, mit is akartam ezzel az írással elmondani?

Kaparjuk össze – gondolatban – egy batyuba mindazt, amink van. Meglepően nagyobb batyut sikerül összegereblyéznünk, mint amire számítottunk. Tegyük e viszonylag magas „batyunk” mellé, a jelenlegi csalódottságainkat.

Megdöbbenünk.

A jelenlegi, meglévő örömeink, boldogságunk „batyuját” bármennyire is, elenyészőnek kicsinek tartottuk, mégis sokkal hatalmasabb a szomorúságainknál, leírom: kétségbeeséseinknél.

Nézzünk körül és álljunk talpra. Önmagunkban higgyünk. Az erőnkben, abban, hogy oly sok mindent le tudunk győzni.

A reménytelenséget is.

Azt is mondták, hogy minden elvehető tőlünk, a tudásunk soha.

Tanuljunk meg okosan, erőnket is jól beosztva élni, az idők végezetéig.

A jó és hasznos gondolatainkat osszuk meg másokkal is. Segítsük kikászálódni mindazokat, akik szinte a padló réseiben botorkálnak. S, teszik ezt nem jókedvükben, de mérhetetlen elkeseredésükben és kétségbeesésükben.

Hajoljunk le, emeljük fel őket és ha kell, ordítsuk a fülükbe: azért sem, soha, de soha ne add fel!

Mit is?

Önmagad, az életed, a terveidet, a családodat. A munkanélküliségbe ne süppedj bele, hiszen vannak országok, ahol – országhatáron belül! – emberek tucatjai a munka után mennek. Sok száz kilométerrel odább költöznek, a megélhetésük után mennek. Képezik magukat. Jól tudom, ezek kemény dolgok. Ha kell, akkor erős akarattal de törjenek ki a reménytelenségből. Nem szabad soha a kudarcokba belesüppedni!

(Zárójelben jegyzem meg, hogy országunkból nagyon sokan megélhetésük, hiteleik visszafizetése miatt kényszerültek elmenni, külföldön munkát vállalni. Ha azért utaznának, hogy szakmailag fejlődjenek, s majd vissza, hogy tudásukat itthon kamatoztassák, akkor még örülnék is ennek. Ezeknek a kitelepüléseknek, amelyek határainkon túl kivezetik a jól képzett orvosokat, szakmunkásokat, bizony nem lehet örömködni. Itthon kellene megteremtetni, a biztonságos mai életünket, sőt a jövőnket is).

Georgina Bojana