Csak járunk-kelünk a világban, és sokszor észre sem vesszük, hogy a történelem szereplői lettünk – mégha nem is főszereplők.

Mi nem vagyunk a történelem alakítói – néhányan még azok sem, akik ezt képzelik magukról, velünk a dolgok általában csak megtörténnek.
Ráhatásunk nemigen van, de mégis, egyszer-egyszer belecsöppenünk olyan helyzetekbe, melyekről akkor nem is tudjuk, hogy belekerülnek a majdani történelemkönyvekbe.
Mai írásomban Irénke történetéről lesz szó, aki ezt annak kapcsán mesélte el nekem, hogy az interneten belebotlott a Ságvári Endre körül kialakult csetepatéba, és mivel neki erről személyes emlékei is vannak, úgy gondolta, elmeséli, mint érdekességet nekem.
Én meg megkértem, hogy hadd meséljem el nektek.

Irénke családunk tagja, hogy úgy mondjam nem egy mai csirke már – tiszteletreméltó korban levő hölgy, aki ennek dacára – vagy éppen ezért – nyitott a világra, nem idegenkedik az újtól, nyolcvanon felül sem lát semmi kivetnivalót az internet-használatban, időnként még kommentelget is itt-ott, emellett okos nő.
A történet, melyet elmesélt, meglehetősen régen esett meg vele, úgy hetven éve, mikor még a kislányság és a nagylányság amúgy is zűrzavaros határmezsgyéjén ismerkedett a világgal, konkrétan akkor, amikor kibombázták a családját Wekerle-telepi lakásukból.
A lakás lakhatatlanná vált, ezért ők átköltöztek Budára, a Pasaréti út egyik mellékutcájában a Trombitás úton lakó nagyszülőkhöz, ahol a „sok jó ember kis helyen is elfér” szép elvét iparkodtak a gyakorlattal összeegyeztetni.

Irénkét egyszer a nagymamája elküldte egy kabáttal a vegytisztítóhoz, a korabeli 5 á sec mindközönségesen a puceráj névre hallgatott.
A puceráj a zugligeti remiz – a villamos-szín – mellett volt, ő pedig éppen a puceráj ajtajához ért, amikor a szomszédos cukrászdában pisztolylövések dördültek, melyektől csak akkor ijedt meg, amikor a puceráj tulajdonosa egy gyors mozdulattal berántotta az üzletbe és belökte a pult alá, majd maga is odakuporodott az addigra már valóban ijedt kislány mellé.
Hallottak még néhány lövést, aztán csend lett, de nem mertek kibújni a pult alól, csak akkor amikor meghallották egy közeledő kocsi lovainak patkócsattogását – ez a lovaskocsi volt a korabeli hullaszállító, de azt, hogy kit szállítanak el, már nem tudták.
A helyszínen összecsődült bámészkodók azt mondták, hogy egy kémet lőttek le – legalábbis ezen szörnyülködtek a népek.
Aztán beadta a tisztítani valót, hazament és hamarosan a többi szörnyűség miatt a megrázó élmény feledésbe merült, – jött Budapest ostroma.

Amikor a nagymamához költöztek, azt hitték, végre nyugalmuk lesz, hiszen a Pasaréti út már akkor is jó környéknek számított, csak azt nem kalkulálták be, hogy Buda ostroma idején a hadak útja lesz az akkortájt még csendes városrész.
1944 szilveszterén megérkeztek az oroszok, az első hullám begyűjtötte az aranyat meg az órákat, de bemutatkozni elfelejtettek, így Irénke ma sem tudja, melyik lehetett a dalban megörökített Szása, és az óráikat sem keresték a későbbiekben.
A nagypapa praktikus ember volt, így az oroszok bevonulásának tiszteletére beágyazta a család fiatalabb nőtagjait a hitvesi ágy fejrészéhez, a párnák alá, és megtiltotta, hogy előjöjjenek, ameddig mozgás van a házban.

Márpedig mozgás volt, hiszen az oroszok híradóközpontot rendeztek be a villában, de pár nap után a helyzet megoldódott, mert a katonák között volt egy sebesült, aki hajat akart mosni, de a sérült keze miatt ott szerencsétlenkedett.
A nyolcvan éves nagymama megsajnálta, odament hozzá és kézzel-lábbal elmagyarázta, hogy majd ő segít – megmossa a haját.
Így is történt, és ezután semmi baja nem volt a ház lakóinak az oroszokkal, sőt – hoztak szögletes katonakenyeret, csokoládét.

Irénke édesanyja várandós volt, őt is az orosz katonák vitték át hordágyon a János Kórházba, mikor eljött az ideje.
Azt hitte, soha nem látja viszont, ezért egy-két nap múlva ellopta a nagymama fekete berliner kendőjét és nekiindult megkeresni.
Amikor kilépett a kapun meglátta a szomszéd ház drótkerítésén lógó hullákat – oroszt, németet vegyesen, majd az akkori Olasz Fasoron – ma Szilágyi Erzsébet fasornak hívják – az úton a harckocsik által laposra taposott halottakat – sírva rohant a kórházig, ahova alig akarták beengedni, és ahol végülis megtalálta az édesanyját.
Az utat visszafelé is sírva tette meg, miután a kórházban nem engedték, hogy édesanyja mellett maradjon, haza kellett mennie.

Ostrom után

Aztán tizenkettedikén – úgy emlékszik – a németek kitörtek a Budai Várból, és azt a házat is megszállták, amelyikben ők laktak.
Rengetegen voltak. Rengeteg lőszeresládát cipeltek oda, tüzeltek az ablakokból, majd egy tiszt felmászott a lőszeresládák tetejére és – mint ez a nagypapa fordításából kiderült – az utolsó töltényig tartó hősies ellenállást hirdette meg, de nagy sikere nem volt vele, mert egy német katona pisztolyaggyal fejbe verte, a többiek nagy megelégedésére.
Nagymamától kértek lepedőt és partvisnyelet, és a rögtönzött fehér zászló remekül bevált.
Az oroszok a házból kihajtották a németeket és átmenetileg csend lett – ellenben ott volt a rengeteg lőszer meg fegyver.
Nagypapáját a szívbaj kerülgette, mikor Irénke és unokanővére elkezdték lehordani az udvarra a gazdátlan holmit, páncélöklöt, kézigránátot, miegymást – még aranyat és pénzt is hagytak ott a pincében a németek.
Aztán visszajöttek az oroszok és elhordták az összegyűjtött fegyvereket és a lőszert, és Irénke számára véget ért a háború.

Az édesanyja közben megszülte a kistestvérét.

Novemberre édesapja is előkerült, ő a Posta nyomdájában dolgozott, amit egy vonatra telepítettek – így esett amerikai fogságba, ahonnan kalandos úton haza tudott jönni.
A család visszaköltözött a Wekerle telepre, ahol egy szobát lakhatóvá tudtak tenni, és az élet ismét elindult.
Aztán sok minden történt, Irénke kapott állást a Weiss Manfréd csepeli gyárában, ahonnan a Csepeli Nyomdába került, ahol is egyszer megjelentek a Kommunista Párt aktivistái azzal, hogy amelyik fiatal akar, az velük mehet egy kommunista mártír emlékünnepségére.
Hát jelentkezett ő is – szép idő volt, dolgozni se kellett – felmászott hát a teherautóra.
A teherautó pedig meg sem állt a Zugligeti útig, ahol döbbenten ismerte fel, hogy ez az a hely, ahol ő a pult alatt várta ki a lövöldözés végét.
És itt tudta meg, hogy a „kémnek”, akit itt lelőttek a harminckét neve közül az egyik Ságvári Endre volt.

Irénkének szép élete van, sok érdekes dolog esett még meg vele, egzotikus tájakon járt, gyerekeket szült, unokái, sőt dédunokája is van már, de azt az időt nem homályosítja el semmi.
Ha valamikor is megkérdezték volna, hogy látta-e közelnézetből a történelmet, elnézően mosolygott volna, hiszen ő csak élt, tette a dolgát, méghogy történelem…
És lám, mégis, olyan események részese lett, melyek a mai emberek többségének már csak a történelemkönyvekből lehetnek ismerősek

Ezért hát, kedves olvasó figyeld árgus szemmel a dolgokat magad körül, hiszen részese lehetsz a történelemnek, ha már alakítanod nehézkes is lenne.
És talán azt jegyezd meg belőle, hogy a háború kegyetlen, sok szenvedéssel jár és nem válogat, úgyhogy tartózkodj a fegyverek és mindenféle zászlók lengetésétől, és ha a hazára hivatkoznak, kezdj el gyanakodni.

Irénkének pedig kívánjunk jó egészséget, és szép emlékezést a múltra, amikor fiatal lányként borzalmakkal, de a szerelemmel is találkozott…