Valahogy olyan ez az egész, mintha valakit szomszéd családfő fejbevágna baseballütővel ma, majd az áldozat eltöprengve a dolgon elhatározná, hogy majd az eset után három héttel összeszedi a rokonságot, kapára-kaszára kapnak és felvonulnak megfenyegetni az elkövetőt: Irgum-burgum, többé ilyen elő ne forduljon!

Igen hatékony eljárás, a három hét alatt a púp lelappad, a düh elenyészik, a szomszéd közben körbejárja a környéket és mindenkinek elmondja, hogy a szegény áldozatot a saját unokaöccse verte fejbe, mert libát akart lopni az óljából, most meg éppen fel akarja borítani a környék nyugalmát, odacsődítve a liberális tuggyukkiket, meg a bankárokat és a brókereket, akik egyébként tuggyukkik.

De majd ő megvédi a lakótársakat, mert ő erre is fel van készülve, majd kártalanítja a károsultakat mind egy szálig!

Hogy én most vagyok dühös és most akarom kupán vágni az elkövetőket az éppen használton kívül helyezett hólapáttal, az itt senkit sem érdekel. A felháborodás óriási mozgósító erővel bír, de egy múló lelkiállapot – az idő múlásával egyre veszít az erejéből.

Egy idő után legyint egyet a magát személyesen érintettnek nem gondoló ember, hát hiszen nincs itt semmi szokatlan, nincs itt semmi néznivaló emberek, a szokásos üzletmenet, haladjunk tovább bátran.

Lopnak?

Hát persze, de hát itt a politikus mind lop, csak mindegyik más tarsolyból szedi ki a maga részét, egyforma ez mind. Ha pedig a kormány határozott pofákat vág és megmenti a károsultakat, azzal az egész lakosság csodálatát váltja ki – lám, nem hagyják cserben a keményen dolgozó kisembert.

Hogy hova lett a pénz, azt senki sem firtatja, ha megjelenik valahol,hogy egy valahova elutalt pénz útközben eltűnik, hát azon egy napig álmélkodik az újságolvasók azon tíz százaléka, aki egyáltalán elolvas egy ilyen hírt, aztán semmi sem történik, és senki sem hiányolja a választ a klasszikus kérdésre: Tolvajbanda, hol a lé?

Pedig a pénzügyeknek megvan az az előnyük, hogy nyomon követhetők a pénzmozgások, visszamenőleg is lehet tudni, milyen összegeket mely jogosultaknak utaltak, ki utalta, melyik bankszámláról -melyik bankszámlára, esetleg ki vitt el talicskában készpénzben néhány milliárdot.
Szombaton bevitték Tarsoly Csabát, nagy hírveréssel tudatták a Nagyérdeművel, hogy előzetesbe kerül, de majd csak vasárnap lesz ebben döntés, miközben a cég akár még működhet is, hiszen nincs ellene csődeljárás, felszámolás, semmi sincs.
Közben megy a cirkusz a NAV-nál is, Vida Ildikó alatt úgy mozog a szék, hogy más környezetben akár még fincsinek is találná, Polt Péter lánya pedig Tarsoly titkárának fiával jár, csak tudnám, hol ismerkedhettek meg?

Tarsoly tizenhét napig azt csinált a cégei pénzével, amit akart, jelzem, elméletileg ma is azt tesz, amihez kedve van.
Ami a keményen dolgozó kisemberek pénzének megmentését illeti, hát az sem olyan egyszerű ügy, ugyanis a keményen dolgozó kisemberek pénzét más, keményen dolgozó – vagy akár munkanélküli, nyugdíjas, közmunkás- pénzéből mentik meg, merthogy ebben az országban mi valamennyien adófizető polgárok vagyunk, akiktől az állam minden egyes kifli és virágpalánta árának huszonhét százalékát lenyúlja.

Ha ellopnak egy jelentősebb összeget és az állam „megment”, akkor azt ebből a pénzből teszi.
Az ellopott pénz baráti zsebekben landol, a lefoglalt vagyontárgyakat meg majd értékesíti a felszámoló, természetesen nyomott áron, majd az értéktárgyakat megvásárolja az, akinek pénze van, kétféle valutában fizetve: szarért-húgyért…

Tekintsük ezt főpróbának, most azt modellezik éppen, amit az országgal akarnak tenni nagyban: egy államcsőd után a felhalmozott pénzekből az érték töredékéért szeretnének felvásárolni mindent azok, akiket képvisel a Parlamentben – persze saját magát sem kifelejtve…

Tarsoly Csaba kapott tizenhét napot a pénzek kimentésére, mi meg kaptunk harmincat arra, hogy megszokjuk a szar édes ízét, meg lehiggadjunk, pedig ez már szinte túlbiztosítása a dolognak. Az emberek zöme nem érzi ebben érintettnek magát, akik érintettek, azok kevesen vannak, tehetősebbek és a gazdagokkal nem nagyon rokonszenveznek a bolti árufeltöltők, meg a műkörmösök.
Itt azt kellene bizonyítani meg bemutatni, hogy a lopott pénz hova vándorolt, meg, hogy kinek engedték kimenteni a pénzét és kiket hagytak nyakig a pácban.

A magát demokratikusnak nevező ellenzék szokás szerint töketlenkedik, és ebben az is nagy baj, hogy így aztán végképp nem lehet tudni, hogy ki csak a képességei miatt, ki meg az anyagi érdekek miatt ostoba. Hogy mi lesz ennek a vége – ki merné megjósolni? Hiszen a sárazsadányi szőlőügyben se hitte volna senki, hogy a jegyzőkönyvezett vallomás – a nemtaggyűlés taggyűlési jegyzőkönyve – ellenére megússza a hivatali hatalommal való visszaélés vádját…Kellene egy tisztességes főügyész, aki egy Ferenczi Krisztina elszántságával és szívós kitartásával rakná össze a mozaikot. De ilyen nincs, és nem is lesz, hiszen az ilyen emberek veszélyesek, mert becsületesek, és ezt semmiféle hatalom sem szereti.

Az április tizenegyedikei tüntetés pedig olyan lesz, mint libának a zsír, mellyel meglocsolják sütés közben.

A tüntetést meg akár meg se tartsák, ki lesz addigra felháborodott?

Majd úgy kilencedike tájt meghirdetik a teljes kártérítést a keményen dolgozó kisembereknek – aki utána kimegy az utcára tüntetés címén sétálni, azt még le is fogják hülyézni. A tüntetés attól tüntetés, ha dühös emberek számonkérnek valamit. Ha nem dühösek, ne is tüntessenek, mert a barátságos séták csak a hatalmat legalizálják. Az pedig tévedés lenne…

Hát, miként a vak is mondá: majd meglássuk! Vagy nem.

Mindenesetre figyeljünk, mint a sas, mert érdekes napokat élünk, a hatalom éppen nekikezdett önmaga fellegelésének, elég undorító takarmánya van, ami azt illeti…