Van ezekben a fiúkban valami bájos gyermetegség, valami örök játékosság, mintha soha nem lennének képesek kinőni a kiskamasz-állapotból.

Az Alkotmányvédelmi Hivatal Főigazgatójának, Göbölös Lászlónak leváltása kapcsán jutott ez eszembe.

Az eset szép példája annak, hogy a Farkincás Félgén és bandája nem képes ellenállni a késztetésnek, és állandóan piszkálja, izgatja a titkosszolgálatokat – most éppen az Alkotmányvédelmi Hivatalt. A Hivatal pedig a magyar abszurd megtestesülése: egy olyan intézmény, mely a nemlétező, így senki által nem támadott Alkotmányt védi azok irányításával, akik azt megsemmisítették.

Ha jól belegondolunk, lehet, hogy áldott emlékű Mattyasovszky Jenőnek köszönhetjük a buzgalmukat, – túl sok Hód könyvet olvastak, és mivel a valóság egy cseppet eltért attól, amit e könyvek alapján elképzeltek, hát elkezdték a valóságot alakítgatni, míg csak olyan nem lett, mint ők.

Lehangoló és szánalmas.

A magyar titkosszolgálatok ugyanis mára már annyit sem érnek, mint fületlen gomb egy hódprém sapkán.

De csoda is lenne, ha produkálni tudnának, hiszen állandóan belepiszkálnak a működésükbe, feltételezve, hogy sokkal jobban értenek hozzá, mint aki Moszkvában vagy Langley-ben szerezte meg az ismereteket.

Élen jár ebben a nagy bajszú házelnök, aki lelke mélyén talán maga a Hód – egy túlméretezett vizipatkány, aki a mellékelt képen éppen Gyurcsány felszólalását hallgatja a Parlamentben…
Mára teljesen fixálódott nála az üldözési mánia, szinte kényszeresen vívja titkosszolgálati harcát az ellenféllel, melyet el kell tiporni, meg kell semmisíteni, de legelőbb is minden lépéséről tudni kell.

És az ellenség – jó bolsevik szokás szerint – a sorainkban van, de mi ott vagyunk minden kilométerkőnél, sőt.

És bár az ellenség nem alszik, de mi még annyit sem.

Titkosszolgálatoknál dolgozni mindig veszélyes dolog volt, mióta a világ világ, de még Kim Philby kockázata sem érte el egy átlagos magyar titkosszolgálati vezető munkájának veszélyességi fokát.

Utóbbi ugyanis nagymértékben hasonlít a libára, mely hiába éber, mégis repül…

Most éppen Göbölös, akinek kinevezése után újjá kellett volna építeni a kinevezői által porig rombolt gazdaságbiztonsági, kémelhárítási területet és az elemző-értékelő munkát.

Göbölös március másodikai határidővel kérte felmentését, valószínűleg azért, mert nem sikerült ügynököt építeni a kormányba, és így nem tudta jelezni a Quaestor-ügyet.

De a döntéshozó nem ért rá, mert gatyát kellett váltania, aztán ki kellett találnia, hogy mit is kezdjen a nyakába szakadt trágyadombbal, de mostanra elért az Alkotmányvédelmi Hivatal Főigazgatójáig, aki majd jó lesz egynek a bűnbakok között.

A Főigazgató egyébként megérdemli a sorsát, aki elvállalja, hogy más muzsikájára táncol, az ne csodálkozzon, ha a lábára taposnak, főleg, ha a prímás ritmusérzéke már nem a régi, és a koreográfia is kidolgozatlan.

Mindenesetre a Vezér most elutazott, felejteni.

Vitt magával egy repülőgépre való barátot, akik mindaddig barátai lesznek, míg nála van a pénzes láda kulcsa.

A vendéglátója valódi aranyember, ő is lányos apa, talán még nála is gazdagabb és az ellenzéknek arrafelé kuss van – ott még rend van!

Mindenesetre maga mögött hagyott gondot, búbánatot, Quaestort, Paksot, ellenzéket, az óvatosan távolodó Ádert, a pávatánc nagy reménységét, Lázárt, a házatlancsiga Rogánt, az ostoba kereszténydemokratákat, az ökörképű Harrachot, a seggnyaló Semjént az áhítatos képével.
Hiába, nincs az a jólét, melyet ne árnyékolna be egy-két hétköznapi gond.

Reméljük, hazafelé a másodpilóta nem zárja magára az ajtót, vagy ha így is történik, lesz a hátán ejtőernyő.

Aztán ismét a mienk lesz, az Úr irgalmazzon szegény, szegény Magyarországnak…