Az úgy volt, hogy 2012 dec. 27-én megláttam ezt a kínai oroszlánkutyát (valamiért tibeti spániel) – komolyan ez a hivatalos neve, csak akkor még nem mutatkozott be – a Mázsa-tér magasságában, amint öntudatosan feltartott farokkal poroszkált a járdán a faluközpont felé. Namármost: Mogyoródon a kutyákat csengő helyett tartják, ami azt jelenti, hogy jó hangos legyen, és lehetőleg tépje rongyosra a kerítést, bárki is megy a járdán. Na, ez a büszke kis teremtés magasról lesz@rta a kerítés mögött hisztizőket, és blazírtan aprózta lépteit tovább.

A Fő téren – mert Mogyoródnak olyan is van – a Pogi vegyesbolt előtt – ami kedvenc hírközpontom, ha itt nem tudom meg, hogy ki, kivel, hányszor és milyen pózban, valamint sőt, és ellenkezőleg, meg különben is, akkor az meg se történt – összetalálkoztunk, én felkérdeztem, hogy: hát te? Ő válaszul felkapaszkodott a térdemig, és már kész is volt a szerelem, első látásra.

Akkor ilyen volt, ráadásul egy rettenthetetlen, torokra menő véreb. A tél során bevállalta a házőrzést – belülről, persze – és a nagyok megrendszabályozását. Rumli, Kefir és Bejgli (akkor még ez a két beagle volt, azóta az égi mezőkön portyáznak) úgy táncolnak, ahogy ő fütyül! Azon kívül, Kefirt, az ivartalanított beagle fiút, kitüntette különös figyelmével, mivel rendszeresen meg kívánta … khm …hágni. Hiába, no, még nem lehet egy éves, a többinek kanszaga van, Kefirnek, szegénynek meg semmilyen, hát gondolta, kizárásos alapon, akkor biztos csaj. Van ilyen.

Valami különleges fazon lehet, mert mikor elvittem Doremihez bemutatni – kicsit azért be voltam tojva, hogy mit fog szólni hozzá – a lépcsőt úgy vitte, mint aki mindig azon járt, a liftet simán abszolválta, sőt, Doreminél, az első nagy fürdetést a kádban még élvezte is, a hajszárítónak meg direkt oda tartotta a pofácskáját, szóval, kultúrkutyát fogtam ki, nem kérdés!

Persze, ahogy kell, meghirdettem, hátha keresi valaki, de nem. Igaz, nem is adtam volna vissza, de ez más lapra tartozik. Elmúlt a tél, leesett a márciusi hó, Fifi – mert ez lett a neve – járatokat ásott a hóba, úgy élvezte, na, mondom magamban, ez se öleb!

Aha, ahogy azt a kis Móritz elképzeli! Nem korábban, nem későbben, mint éjjel kettő, megunja a sivár alvóhelyét – legalább hatrét hajtogatott kaszárnyai pokróc az olajradiátor mögött – és minden előjel nélkül felugrik az ágyra. Nincs különösebb gátlása, mert ezt Doreminél is elköveti. Befészkeli magát a hátam mögé, a térdhajlatomba – Doreminél értelem szerűen kettőnk közé, amit Doremi először meglehetősen kikért magának, de mára már rezignáltan tűri (áh, dehogy, nem öleb) – majd, mint aki jól végezte dolgát, öt perc után katonás léptekkel átmasírozik rajtam, és visszatér a vackára. Még szerencse, hogy ebben az időben a berlini öreg rokonom, a porosz tatám késztetésére amúgy is fel kellene kelnem.

Reggel hatkor – +/- öt perc -, visszatér, és vagy valamelyik kilógó testrészemet harapdálva, vagy a takarót lehúzva közli, hogy bizony, megvirradt, ergo tessem őt kiengedni a szabadba, mert dolog van! Megjegyzem, az első pillanattól kezdve, hogy betanyázott hozzám, szobatiszta volt.

Kefirrel – gondolom, a plátói szerelem okán – szimbiózisban vannak. Kieresztem a falkát, Fifi tuti, hogy Kefirrel lóg meg. Rumli és Bejgli rövid kört mennek, kb. 10 perc múlva bekéredzkednek. Kefirnek hosszabb köre van, 30-40 perc, de tuti, hogy Fifi visszajön vele. Sőt, volt olyan is, hogy Fifi önállóan megpattant – akadt egy rés a kerítésen, amit kihasznált – , de elég volt Kefirt kiküldenem, szépen utána kocogva hazajött, ahogy kell.

Eljőve a jó idő, gondoltam, adjuk kézre ezt a kis oroszlánt. Chipet már kapott, oltásai rendben vannak, hát, irány a fodrász.

 Na, ez lett belőle. A nagy szőr alatt ez a kis kutya rejtekezett. A szomszéd meg se  ismerte, aztán meg halálra röhögte magát, ami könnyelmű dolog volt, mivel Fifi  megérezte a csúfondárosságot, és olyan mindjárt-elharapom-a-torkod lendülettel  ugrott neki, hogy elöntött a büszkeség: íme, egy igazi őrző-védő kutya!

Ha valaki emlékszik az „Istenek fejükre estek” első részében a jelenetre, amikor az  ausztrál sivatagban egy szkunk beleragad az egyik főszereplő bakancsának szárába, és  az a fél sivatagon magával hurcolja, na, ez Fifi kedvenc játéka. Nem nagyon zavarja,  hogy csak zokni van rajtam, és így leginkább az achilles-inamat kóstolja, vagy klumpa,  esetleg sportcipő. A lényeg az, hogy ő rátapadt, én meg vonulok vele kifelé.

Lényeg, hogy Fifi van nekem, kölcsönös megelégedésünkre. Nem éppen egy  terepkutya, de az enyém! Persze, az is lehet, hogy én vagyok Fifinek. Nézőpont  kérdése.