Határvidék (1): Indián rezervátum és kihaló vidéki városok Kanada és az USA határán (Képriport)
Sok szempontból csupán nemzeti mitósz, hogy Kanada „északi ország,” hiszen a kanadai lakosság 75 százaléka egy keskeny sávon belül él, kevesebb mint 160 kilométerre az USA határától. Fővárásunk – Ottawa – is alig 120 kilométerre fekszik az Egyesült Államoktól és most, hogy végre itt a tavasz, előszedtem útlevelemet, beültem a még mindig hűséges tíz éves Ford Focusomba és a vasárnap délutánt a határvidéken töltöttem. A Cornwall-Akwesasne-Massena útvonal különösen sokszínű, hiszen a térség a Mohawk indián nemzet, a lojalista angol kanadaiak, a kanadai franciák és észak-New York állam kisvárosi lakosságának találkozása.
A St. Andrews West nevű tizenkilencedik századbeli községben álltam meg először vasárnap dél körül. Igazán csak három helyen leltem bármilyen életet, nevezetesen: az éppen szentmiséről távozók körében, egy helyi Quinn’s Inn nevű kocsmában–ahol éppen kései reggelit szervíroztak a kuncsaftoknak–és egy lepusztult faépület előtt, ahol egy igencsak szegényes kirakodóvásárnak lehettem tanúja.
St. Andrews West község, délkelet Ontarióban. Ez lenne a 19. századbeli angol nyelvű település fő utcája. Fotó: Christopher Adam/KMH.
Az első római katolikus fatemplom helyszíne (circa 1784-ből) a délkelet-Ontario-i Saint Andrews West községben. Fotó: Christopher Adam/KMH
Vasárnapi yard sale St. Andrews Westben….egy kis retró feelinggel. Fotó: Christopher Adam/KMH.
Régi kút St. Andrews Westben. Fotó: Christopher Adam/KMH.
A helyi kocsma (Quinn’s Inn) St. Andrews Westben. Fotó: Christopher Adam/KMH.
Egy ház St. Andrews Westben, a fő út mentén. Christopher Adam/KMH.
St. Andrews West csupán 15 kilométerre van Kanada és az Egyesült Államok határától. És a határ mentén – mindkét oldalon – fekszik a Szent Lőrinc folyó és a nemzetközi határ által kettészakított Akwesasne indián rezervátum. A Mohawk nemzet rezervátuma összesen 86 négyzetkilométer nagyságú terület, melynek hivatalos nyelve az ősi Kanien’kéha. Jelenleg csupán 3 ezren beszélik anyanyelvi szinten a Kanien’kéha nyelvet, bár a rezervátum önkormányzata igyekszik ezt életben tartani, annak ellenére, hogy a mindennapi kommunikáció de facto nyelve mára mindenképpen az angol. De a terület hivatalos nyelvére akkor döbben rá először a látogató, amikor rá néz a stop táblákra.
A stop táblák az ősi Kanien’kéha nyelven az Akwesasne rezervátum kanadai oldalán. Fotó: Christopher Adam/KMH.
Az Akwesasne rezervátum határa, a kanadai oldalon. A háttérben látható híd vezet át az Egyesült Államokba. Fotó: Christopher Adam/KMH.
A stop táblákon kívül, különféle feliratok és molinók jelzik a helyi feszültségeket. Az egyik ilyen üzenet egy társadalmi tragédiára mutat rá. Sokkal nagyobb arányban lesznek gyilkosság áldozatai nők a kanadai őslakosságból, mint a tágabb többségi társadalomból és egyre nagyobb arányban tünnek el nők anélkül, hogy a rendőrség bármit is tenne érdekükben. Az Amnesty International emberi jogi krízisről beszél és szerintük az őslakosságban háromszor nagyobb a veszély, hogy egy nő az erőszak áldozata lesz, mint a többségi társadalomban.
Kanadai vizsgálóbizottságot követelnek Akwesasne-ben a meggyilkolt és eltűnt nők érdekében. Fotó: Christopher Adam/KMH.
A másik társadalmi dilemma a rezervátumok körül az nem más mint a föld és a letelepedési jog kérdése. Egyre több a vegyes házasság a Mohawkok és a fehérek, vagy nem Mohawk kanadaiak között. Van olyan rezervátum, ahová nem telepedhet le egy fehér kanadai és ha egy helyi őslakos házasságot köt vele, akkor neki is költöznie kell az ősi területről. Egy ilyen esetről éppen tavaly írtunk a KMH-ban.
Felirat, illetve figyelmeztetés a rezervátum határánál (a kanadai oldalon). Fotó: Christopher Adam/KMH
Amiután kicsit körbe sétálam Akwesasne kanadai oldalát, beültem a Focusba és átmentem az Egyesült Államokba. Pillanatok alatt átestem az ellenőrzésen a határnál, ahol az amerikai határőr éppenhogy megnézte útlevelemet, megkérdezte, hogy mire vagyok kiváncsi Amerikában és jó útat kívánt.
A New York állambeli oldalon folytatódik Akwesasne, de érdekesség, hogy létezik egy kanadai exklávé körübelül 10 kilométerre a hivatalos kanadai/amerikai határátkelőtől. A 37-es útról kell letérni a St. Regis Roadra és onnan körülbelül 4 kilométert vezetni. Egyetlen tábla sem jelzi, hogy határ és vám vizsgálat nélkül ismét Kanadában vagyok, csak onnan lehet tudni, hogy hirtelen ismét kilométerben jelzik az út mentén a maximum sebességet, nem pedig mérföldben.
Kana:takon település az amerikai oldalon található, de hivatalosan egy kanadai exklávének minősül a terület. Fotó: Christopher Adam/KMH.
Kana:takon, egy kanadai exklávé észak New York államban. A háttérben a Szent Lőrinc folyó látható. Fotó: Christopher Adam.
Akwesasne rezervátum: amerikai oldal, de egy kanadai exklávének minősülő terület, amit Kana:takon-nak hívnak. Ez a település határán lévő kanadai szövetségi postahivatal épülete. Fotó: Christopher Adam/KMH.
Az exklávé olyan kicsi, hogy 20 perc alatt körbe lehet sétálni. Innen átmentem az Akwesasne casino és hotelbe ebédelni, mely a környék egyik legnagyobb munkáltatója és egyben talán az egyedüli valódi turista attrakció a térségben. A vasárnapi korlátlan fogyasztású brunch pedig olcsó ($14 USD) és ez a helyiek számára is megengedhető és népszerű étkezési opció.
Akwesasne Mohawk Casino Resort. Fotó: Christopher Adam.
Ebéd után átugrottam Massena városába, amelynek lakossága immár 11 ezer fő alá esett. Még a hetvenes években csaknem 15 ezren laktak az észak New York állambeli településen és volt egy kicsi, ám pezsgő belvárosa, valamint egy népszerű bevásárlóközpontja. Mára azonban a kiöregedés, a népesség csökkenés, a munkanélküliség és a kilátástalanság látható mindenhol. A város viszont aránylag hosszú múltra tekint vissza. 1802-ben alapították és André Masséna, Napoleon egyik marshallja után nevezték el. A város első lakói francia favágók voltak, ezért a település neve magával hordozza ezt az örökséget.
Először a St. Lawrence Centre nevű bevásárlóközpontban álltam meg. Amikor a kanadai dollár egyenértékű volt az amerikaival, tömegesen jöttek át kanadaiak vásárolni. Mára erősen lecsökkent a kanadai vásárlók száma és ennek drámai hatása van a bevásárlóközpontra nézve. Az üzletek körülbelül kétharmada üres és tavaly az egyik legjelentősebb nemzeti lánc – a Sears – is bezárt. Ezzel többtucat állás szűnt meg Massenában és a halál szélére került a St. Lawrence Centre.
A St. Lawrence Centre bevásárlóközpontban az üzletek korülbelül kétharmada tönkrement. Kongás és lepusztultság tapasztalható mindenhol. Fotó: Christopher Adam/KMH.
Az egyre inkább kiüresedett massena-i St. Lawrence Centre bevásárlóközpont bejárata. A város lakossága csökken, egyre inkább csak idősebb emberek maradnak. Fotó: Christopher Adam/KMH.
A bevásárlóközpontban egyedül egy asztrológusokat és önjelölt gyógyítókat tömörítő fesztiválon volt egy kisebb-nagyobb tömeg. Többen kártyaolvasásra, vagy éppen jóslásra vártak. Nekem is megfordult a fejembe, hogy netán ki kéne próbálni, de inkább beültem az autóba és elindultam Massena belvárosa felé.
Vagy helyesebben: ami megmaradt a belvárosból.
Massena, NY belvárosa. Lepusztult, elhagyatott épületek. Fotó: Christopher Adam/KMH.
Szakszervezeti emlékmű Massena belvásorában. Fotó: Christopher Adam/KMH.
Légiósok központja Massena belvárosában. Fotó: Christopher Adam/KMH.
Sör és katonák. Légiósok központja Massena belvárosában. Fotó: Christopher Adam/KMH.
Egy családi ház Massena városában. Fotó: Christopher Adam/KMH.
Massena városát jelenleg a közeli Alcoa alumínium gyár tartja életben, ahol több mint 1.100-an dolgoznak. De a város nem tudta kiheverni a General Motors gyár bezárását 2008-ban, amikor több mint ötszázan veszítették el állásukat. Jelenleg a massenai gyerekek negyede szegénységben él.
A belváros egyik lehangoló látványa a régen bezárt és többnyire elhagyatott színház. Az ablakban láttam egy megsárgult tervet, ami a színház restaurációjáról szólt. De látni lehetett azt, hogy már egy ideje ki van függesztve…és talán el is van felejtve. Még egy számomra döbbenetes információ: Massenában egyetlen könyvesbolt sem maradt életben.
Közben erősen lehűlt az idő, beborult az ég, otthon Kanadában pedig Rufus kutyám várta a vacsorát. Így tehát lassan búcsúztam a vidéki Amerikától és egy-pár szatyorni bevásárolt ruhával, cipővel és élelmiszerrel indultam haza.
Ahogy melegszik az idő és eljön a tavasz, folytatom a határvidéki barangolásaimat. Lapunk virtuális hasábjain olvashatnak róla és ismerhetnek meg egy kis szeletet ebből a térségből.
Author: Christopher Adam
A Kanadai Magyar Hírlap alapítója és főszerkesztője. A montreáli Concordia Egyetemen diplomázott történelemből. Master of Arts fokú képzését a Carleton Egyetemen, PhD-jét az Ottawai Egyetemen szerezte, szintén történelemből. A KMH-n kívül a Hungarian Free Press című angol nyelvű lap főszerkesztője. 2015-ben Szabad Sajtó díjjal tüntették ki a Kanadai Magyar Hírlapot. A díjat Christopher Adam vette át Budapesten a Szabad Sajtó Alapítványtól.
3:07 de.
Kedves Chris!
Köszönöm a felfedező-kirándulásról szóló értékes beszámolót. Szomorúság öntött el, olyan szellemvárossá lett ez a valaha élő település.
Nem mintha itthon, Magyarországon nem váltak volna ilyen üressé az életterek. Itt, ahol élek, itt is a fiatalok nagy része Német- vagy más országokban dolgozik, akik még itthon maradtak, ingáznak, vagy átköltöztek a Dunántúl frekventáltabb helyeire, oda, ahol van, némi munkalehetőség.
Sok az idős ember, s ami a legszomorúbb, a műveletlen, gyomirtóval „lekezelt” talajú kertek, ahol, még a fű sem nő, de a gyom sem. Szomorú, de nagyon.
Az eladó házakat valaha sok pénzért építették fel, most ár alatt kínálják.
Igaz, már elég koros vagyok, de még élénken él bennem annak a régi, élettől lüktető falunak a látványa, ahol Dédanyám is élt. Ott ma már, abban a házban unokahúgom él a családjával, Ő is panaszkodik. A valaha virágzó, emberektől, munkától nyüzsgő falu – elnéptelenedett. Ő még rosszabb helyzetben van, mert kevesebb a bolt, rossz az ellátás.
Nekem erre nem lehet panaszom, itt nagyon jó az ellátás, de tény, hogy az utcán alig láthatóak emberek. Ami a rossz, hogy az orvosi rendelőt felépítették, csili is meg vili is. Csak éppen a körzeti orvosokon kívül, a laboratórium és a gyermekrendelés, no meg a fogászat működik. Minden más gonddal, bajjal, panasszal Ceglédre vagy Budapestre kell vándorolni. Az a szerencsénk, hogy orvosi ügyelet (éjszakára, ünnepnapra még van).
Régen, mennyire más volt!
Amikor ide leköltöztünk, itt is még nyüzsgő, szép élet volt. Úgy értem, a kerteket művelték, a temetőkbe vitték a virágot, hétköznap is, de hétvégén mindig. A kocsmák, vendéglők is tele voltak, a fagyizók is. Ma már?
Az idősek kihaltak, a fiatalok elköltöztek, idejük de kedvük sincs arra, hogy szomszédoljanak, vagy a temetőbe vigyék az emlékezet virágait. Remélem Anyák napján, lesz némi forgalom. Legalábbis évekkel ezelőtt még volt, de egyre kevesebben érkeznek, az el nem múló szeretettel hozott virágokkal.
El vagyok nagyon keseredve, miért van ez így?
Tudom, mindenféle gazdasági bajokra hivatkozhatunk, de nekem ez nem tetszik. Nem mintha ezzel bármi is változna, sajnos. Sejtem, hogy ezzel a negatív érzéssel, nemcsak én vagyok egyedül.
*
Valaha?
Lovasszekereken vitték a szalmát, a környező nagyobb településekre a terményt, a budapesti piacokra a zöldséget, gyümölcsöt.
Ma már? A nagybani piacra viszik.
Az üzletközpontokba pedig külföldről hozzák be a paprikát, paradicsomot, no meg a többféle egzotikus gyümölcsöt. Régen nem így volt.
Valaha megélhetést adott a föld.
Ma már a vegyszerek is sokba kerülnek. A munkáról nem is beszélek. A fiatalok nagy része nem érez sem szeretetet, sem elhivatottságot arra, hogy még bejárás/munka után kapirgáljon a kertjében. Aztán jön egy fagy, egy esős idő, amitől minden elpusztul, s oda a sok-sok munka, a vesződség.
*
Nyüzsgő életetet, vidám arcokat, sok-sok árut, utcán járó embereket, kertekben dolgozókat, beszélgetős néniket szeretnék látni, kispadon ülőket is. Ebben sincs szerencsém. Az utcák napközben szinte néptelenek, ünnepeken még jobban.
Ma már?
Az idősebbek is, kiguvadt szemmel bámulják az idétlen mexikói tévésorozatokat, amelyeket csak addig nézek, amíg átkapcsolom. Az itt (még) élő idős asszonyok, az életüket igazítják ezekhez a nívótlan sorozatokhoz. Nem is olyan régen egy nyolcvanon túli bácsikával beszéltem, rákérdeztem, hogy ő miért nézi ezeket a folytatásos mexikói „rémálmokat”? A válasza egyszerű volt: – Kedvesem, ma már nem nagyon látni olyan szépséges fehérnépeket, amelyeket ott, a tévében megmutogatnak. Azt, hogy miről szól, már nem is értem, a jányokban gyönyörködöm.
Nem, nem szeretném a tévét kárhoztatni, de a fiatalokat pedig ezekkel a gusztustalan másféle sorozatokkal támadják le. Azokban mindenki-mindenkivel. Veszekednek, bezártan élnek, vagy partnereket úgy váltogatnak, mint normális ember a fehérneműjét. Igazi „húspiac”, érzelmek nélkül. No ezekbe is csak belenéztem, csakis azért, hogy el tudjam dönteni, miért nem nézem. Kimondom, le is írom, hogy okkal.
Nem, nem vagyok, nem is voltam soha prűd. Sőt apáca sem, de bizonyos dolgokról tudom, hogy a szerelem nélküli szex (főként) a férfiak privilégiuma. A nők szerelemből/szeretetből ölelnek, mert úgy az igazi, mert úgy a jó.
Hű, de elszaladtam az eredeti szövegemtől?
Nem vagyok boldog, amikor azt látom, hogy üzleteket zárnak be, munkahelyek nem szerveződnek, sőt meg is szűnnek, az emberek elvándorolnak a jobbat keresve, s végül nem is találnak arra, amit csak „álmaikban” kergetnek: egy jobb, egy sokkal élhetőbb, boldogabb életre.
(( 🙁 ))
*
Várom, nagyon várom a további tudósításokat, szeretettel.
Jó volna látni egy nyüzsgő, mosolygó emberektől, sok-sok gyerektől „gazdag” várost, működő üzletekkel, sok sok örömmel, színes forgataggal.
Ott, Canada közelében és Canadában.
G.B.
7:55 de.
Kedves Georgina,
Köszönöm szépen kommentedet! Azért igyekszem a térséget és Kanadát kicsit pozitívabb szemszögből is bemutatni…hiszen a nagy városok általában színesek, dinamikusan fejlődnek és pezsgők.
Ilyen pl. Montreál Plateau nevű kerülete. Erről tavaly írtam:
http://kanadaihirlap.com/2014/09/28/fuvezik-a-szabadkomuves-vilagosszeeskuves-montrealban-kepriport/
10:53 de.
Kedves Chris!
Azt hiszem, ez a beszámoló hitelesebben ír a valóságról mint a „csindarattás” tanulmányok!
Köszönöm!
10:56 de.
valóban lehangoló…
11:37 de.
Kedves Christ!
Amikor végigmegyek a nagykörúton, vagy a kiskörúton, de mondhatnám a régi Kossuth Lajos utcát, a belváros szívét, a leragasztott kirakatok miatt sírni tudnék.
Valamikor szó szerint „hömpölygött” a tömeg az Astóriától – az Erzsébet-hídig. Ott voltak a legszebb kirakatok, de ezt elmondhatnám a Rákóczi útról is, no meg visszatérek a nagykörútra…
Fel nem fogom ésszel, miért nem adják ki a helyiségeket minimális bérletre, csak azért, hogy ÉLET legyen ott, ahol manapság nincs.
Sikerült taccsra vágniuk nemcsak az országot, a fővárost is.
Ezért IS szomorú vagyok.
*
Nem ismételem magam, olyan idióta rendelkezéseket hoznak, amitől elüldözik a turistákat. Közben verik a mellüket, hogy „dübörög a gazdaság”, csak belé ne siketüljünk… :O
G.B.
G.B.
1:24 du.
Kiváló és egyben szomorú bemutatása az életnek azon oldaláról, amiről nem harsognak az újságok, nem nyilatkoznak „lánglelkű” politikusok, nem elemzik csekély tudású de magabiztos szakértők.
Éppen csak magukra hagytak embereket, városokat és az enyészetre bízták a jövőt.
Szervusztok, jó estét !