Manapság minden megvásárolható. Minden pusztán csak pénz kérdése. Így van ez a médiákkal is. Ám vannak dolgok, amikről hiába tudjuk, hogy szemenszedett hazugság, az igazságot mégsem lehet megírni. Nem csak a cenzúra miatt, hanem mert bizonyos politikai érdekeket sértene, illetve olyan koszos dolgokról szerezhetne információkat az olvasó, melyek a mai akciófilmekben sem igen illeszthetők bele. Nemrégen került a könyvüzletek polcaira egy német újságíró riportkönyve, aki anno ott járt az iráni- iraki háborúban. Udo Ulfkotte a Frankfurter Algemeine Zeitung (vagy röviden FAZ) tudósítója. 1988-ban maga is tanúja volt, sőt szenvedő alanya, amikor az irakiak mérges gázt vetettek be a harctéren. 1988-ban ő volt az első olyan újságíró a világon, aki képriportot és cikket küldött a FAZ szerkesztőségének. Ám ne ugorjuk át az eseményeket.

Ulfkotte előzőleg Ománban járt mint tudósító. Egyenesen az ománi uralkodótól kapta a meghívást. Végig az ő vendége volt. Mint a mesékben, minden kívánságát azonnal teljesítették. Pazar kényelemben volt része. Ötcsillagos szálloda, előkelő éttermek, bárok, légkondicionált limuzin sofőrrel és tolmáccsal. A tolmács természetesen az ománi hírszerzés kirendelt embere volt, aki folyamatosan tájékoztatta feletteseit arról, hogy hol jártak, mit mutatott meg neki, és ami a legfontosabb, ő volt az aki első kézből olvashatta a tudósítást, és ha abban valami olyan volt közölve, ami nem tetszett, azt azonnal javíttatta.

Magyarán kellett egy olyan megvesztegethető újságíró, aki a világ egyik jelentős sajtóorgánumának a tudósítója, aki hajlandó propaganda anyagot közölni az újságjukban. Udo Ulfkotte persze tisztában volt ezzel, és azokat az anyagokat, amiket maga készített, és terhelőek voltak Oman számára, gondosan elrejtette. 1988-ban végül kénytelen volt tudomásul venni, ha el meri adni az ománi, és a későbbi, iraki gáztámadásról szerzett bizonyítékait, nem pusztán az állásával játszik, hanem az életével is. Ám nem volt képes hosszú ideig hallgatásba burkolózni. Több ok is közrejátszott ebben. Az iraki gáztámadás után – miután kezdett felépülni a szervezetét ért károsodásokból -, Németországban kezdett nyomozásba. Kiderítette, hogy a mérges gázok, amiket Irak bevetett, német gyárak termékei. Mint növényvédő szer került exportálásra Irakba. Mint ahogy azokat a gránáthüvelyeket is német cégek exportálták, amikbe később beépítették. Természetes, hogy ezek után egyre jobban furdalta a lelkiismerete és a kíváncsisága, hogy az a Németország, amelyik először használt mérges gázt emberek megsemmisítésére szinte iparszerűen, ugyan az a Németország-e, amelyik sok évvel később, ha nem is közvetlen, de közvetve ismét részt vállalt egy nagyfokú emberirtásban.

A teljes anyagot átadta a FAZ-nak. Egy egészen kis cikk látott csak napvilágot az újságban. „Zubaidatban eltakarítják az összecsapás nyomait” címmel. Ebben a cikkben egy szóval sem írták meg, hogy a Schwefellost nevű mustárgáz ellen nem nyújtott védelmet semmiféle gázmaszk. 25 évvel az eset után a CIA archívumából is előkerültek bizonyítékok ezzel kapcsolatban. Épp ésszel azt gondolná az ember, ha valahol a második világháború után jó pár évvel, német gyártmányú mérges gázt vetnek be emberek elpusztítására, akkor az a világ vezető újságjainak szalagcímeiben lesz közölve. Ám ez sehol sem történt meg. Csak a fentebb írt címen közöltek le néhány soros tudósítást, mélyen hallgatva arról, amiket német ipari cégek követtek el.

Ulfkotte a FAZ külpolitikai szerkesztőjétől Fritz Ulrich Facktól kért magyarázatot. Fack közölte vele, hogy felsőbb utasításra nem adhatott közzé többet. Az anyag jelentős részét elküldte Fack a Német Vegyiparosok Szakmai Szövetségének. Eredménye persze semmi sem volt. Még vizsgálatot sem indítottak senki ellen sem, holott napnál világosabban kitűnt, kik is állnak az ügy hátterében. Az egyik legnagyobb német képes magazin jelentős összeget ajánlott fel Ulfkotte-nak az anyagért. Ám közvetlen az ajánlattevés után telefonos fenyegetések sorozatát kapta. Kénytelen volt félretenni az egész ügyet. 1990-ben, két évvel a FAZ-ban megjelent rövid cikk után, a Wikileaks és más szervezetek nyilvánosan közzétett adatai alapján, letartóztatták Németországban azokat a „háttér-embereket” akik segítettek Irakba juttatni a mérges gázokat.

Német kancellárok sora kért bocsánatot Izraeltől a második világháborúban elkövetett gyilkosságokért. Hány és hány német politikus zarándokolt el Auswitzba, hogy lerója kegyeletét és bocsánatot kérjen a világ zsidóságától. Azóta hallott is valaha valaki olyan német politikusról, vagy államférfiről, aki bocsánatot kért volna a kurdoktól, akiket ugyanazzal a mérges gázzal akartak kiirtani, mint a zsidókat? Jó pár év telt el azóta. Ismételten a kurdok kerültek a világ újságjainak szalagcímeire. És tesznek értük valamit? Sőt, ugyanez a Németország, akikről kiderült ez a piszkos ügy, próbálja vezetni az Európai Uniót.

Magyarországon persze már eleve csak a kozmetikázott hírek láthatnak napvilágot, akárcsak az átkosban. Manapság már észre sem veszik az olvasók, hogy egy-egy cikk erősen átírva került közlésre. Mink már az Európai Unio tagjai vagyunk. Ám nekünk magyaroknak sok dolgot nem kellett megtanulnunk. A nyugatnak viszont nem kellett volna pont ezt „eltanulnia”.