Mert, az van neki. Mármint, kert. Ugyan annyit ért a kertműveléshez és fához-bokorhoz, mint Fazekas államminiszter a Nemzeti Parkokhoz, de őt se azért szeretik. Maradjunk annyiban, hogy Stefan Stefanovics nem egy Micsurin típus, vagy Bálintgazda-féle, nomegasztán, a kerthez ott van neki Doremi, aki katalizátor. Mint tudjuk, a katalizátor nem vesz részt a folyamatokban, csak beindítja, szabályozza azokat. Pont úgy, mint Doremi. Nem mondom, nagyon kecsesen javít egy kicsit a levendula, meg mentamező kinézésén, lecsippent a rózsából itt meg ott, visszavágja a barkát, de azután csak végignéz a kerten, és konstatál: nagy a fű! Nagy, wazze, nagy, de 10 napja vágtam, akkor még nem volt nagy! Ki kellene ültetni azt az izét, ami ott figyel a rézsűben a kecskerágó tövében. Ja. Mi az akadálya? Ott az ásó, nem? Megsemmisítő nézés és mutatja, neki ilyen apró lába van, az ásó meg mekkora marha nagyfejű! Tkp. Igaza van.

A „tó”

A kerti tóra megjegyzi: egész jó lett, ami azért barokkos túlzás. Történt ugyanis, hogy Stefan Stefanovics benne felejtett a vizet (halastól), a jég meg megrepesztette a formaöntött műanyag tavat. Nosza, kicibálta – naná, hogy beomlott a gödör oldala. Kiásta. Gyakorlatilag annyi földet ásott ki, amivel megtelt a tóforma. Terítünk bele fóliát – gondolta. Terítettünk. Egy baj volt csak vele, valami bahnvég volt, ezért ugyan a hossza megvolt, de a szélte nem (olcsó tófóliának fogyik a szélte) – és ezt Stefan Stefanovics csak itthon vette észre. Sebaj, majd felezünk, és akkor keresztbe-hosszába terítjük! Aha. Csakhogy, így meg vagy 15 cm. lemaradt a vízszintből. Legfeljebb nem lesznek benne halak, vagy csak nagyon kicsik. Egyszer majd kicseréli a fóliát. Egyszer. Majd.  Ahhoz képest tényleg egész jól néz ki. A csobogónak van rendes szórófeje, de most még folyton eldugul az isten bizony hat év alatt nagyra növő libanoni izéről belepergő virágszirmoktól, úgyhogy, egy vízköpő oxidúsítja a vizet. Nademajdkésőbb. Amúgy is szükséges lesz cserélni, mert momentán úgy csobog, hogy Stefan Stefanovics amúgy is túlterhelt vízháztartása ugyancsak sűrű hűtővíz cserére kényszerül általa.

Szóval, Doremi és Stefan Stefanovics megbeszéli, hogy akkor most mi a nosza tárgya. Ténylegesen az úgy történik, hogy a katalizátor beindítja a folyamatokat, ami, lássuk be, nem annyira megbeszélés tárgya.

Kezdjük a lombritkítással, ugyanis az akácfa benőtte a Digi műholdvevő rálátását, így a TV közli, hogy nincs jel, vagy a jel gyenge, és szakadozni kezd, amit Doremi rosszul visel, mert ő még szent Heverdel napját tartja. Ugyan Stefan Stefanovics nem érti, mi a gondja, amikor 2 percnél tovább nem időzik egy csatornán, és csak 3-4 a töredezett, de hát Stefan Stefanovicsnak nem kell mindent értenie, úgy jobban jár.

Tehát Stefan Stefanovics veszi a kétágú létrát, meg a 2 m-es nyelű gallyvágót, és nekikezd a rálátás biztosításának. Csakhogy, a létra harmadik foka halk reccsenéssel megadja magát, és Stefan Stefanovics, engedve a gravitációnak, tompa puffanással landol a földön – hanyatt! Ugyanis bal lába belül maradt a létrán. A puffanásra kijön a szomszédasszony, és azt látja, hogy Stefan Stefanovics fekszik a porban és röhög. Hát persze, mert a Hallgatag Drugics jutott az eszébe, és az, hogy Melanie biztosan nem babrált volna ki a Drugiccsal!

A seregletre Doremi is kidugja a fejét a konyhából – ahol éppen fánkot készült sütni – és érdeklődik, hogy nem történt e valami baja Stefan Stefanovicsnak. Komolyabb nem, csak hülyén érzi magát. Erre Doremi azt találja mondani, hogy ehhez azért nem kell bevernie a fejét, mert hát, ugyebár, a nélkül, máskor is. Stefan Stefanovics rövid ideig mérlegeli, hogy esetleg hozzá vág valamit, de a létra túl nagy darab, különben is, momentán fáj a nyaka, a feje búbja – mondjuk, ezen csodálkozik egy kicsit – valamint a dereka és a válla, mert hát, mégiscsak működtek a régi kapusreflexek, és az esését csak tompította egy kicsit egy kifordulással, csak hát…

Battyog befele, hát nem rálép egy faágra, amiből a tüske simán átmegy a klumpája talpán, és megszúrja az övét! Doremi, persze, korántsem sajnálja, csak javasolja, hogy aznapra tán abba kellene hagynia a fanyűvést, mert láthatóan árt az egészségének. Mellesleg javasolja, hogy azt az egész ágat, ott, a tövében kellene levágni, és akkor szabad lenne a rálátás.

Stefan Stefanovics igazat ad neki – tudja ő, hogy így jobban jár – majd előhozza az ágvágó fűrészt. Az egy olyan jószág, ami úgy harap, hogy még a nyers akácot is simán átvágja. Na ja. De nem Stefan Stefanovicsé! A fémkeret ugyanis – valamiért, talán napot kapott, vagy mi – nem teljesen feszíti ki a pengét, amitől az nyeklik-nyaklik, ráadásul egy csomó más ág is útban van. Sebaj, itt a kisbalta! Adj neki! Stefan Stefanovics ad neki, csak gyorsan rájön, hogy nincs a baltának húzása – pedig úgy emlékszik, két évvel ezelőtt megköszörülte – mivel az ág a levegőben van. Így hát Stefan Stefanovics keményen odasújt körül – ha nem is a sorshoz, de – ahhoz a rohadt ághoz, majd, amikor faragott rajta egy kicsit, visszatér a fűrészhez, majd megint sújt, majd megint fűrészel, míg végül az ág megadja magát. Stefan Stefanovics nem is szisszent minden kis szilánkhoz, ámbár vagy hat akáctüske ejtett rajta vérző sebet a küzdelem során, viszont a széles fejsze nem mosolygott, de harsányan röhögött Sefan Stefanovicson.

Stefan Stefanovics fáradt, de győztes mosollyal jelenteti Doreminek: szabad az út! Doremi ránéz, felméri állapotát, és lágyan felkérdezi: apácska, ugye, ma már nem akarsz csinálni semmit? Én nem viselek el további feszültséget!

Stefan Stefanovics végig gondolja, mit kellene még megtennie, és mivel úgy véli, nem egy sziszifuszi alkat, ezzel megadja magát a sorsának: ha úgy gondolod, szívem, nem erőltetem…De csak miattad!