A közvélemény-kutatások kapcsán sokszor vannak, és érthetően vannak fenntartások. Alighanem a TÁRKI, kis eltéréssel, mostanában kiadott adatait is fogják majd kritikával illetni. Vagy sem. Vagy mégis. A tendenciák azonban olyanok, amelyeket akár az utcán elcsípett beszélgetések, vagy hírmozaikok alapján is össze lehet rakni.

A két adat-tendenciát azért is érdemes talán egymás mellé tenni, mert mindkettő a magyarok és az idegenség viszonyát érinti. Nem okvetlenül az idegeneket, hiszen önmagában az „idegen” fogalma is elég rugalmas tudhat lenni. Egészen odáig is beskálázódva, hogy „mindenki idegen, aki nem én vagyok”. S mielőtt azt hinnénk, hogy ez valami speciális orvosi eset, elég a miniszterelnök idegengyűlöleti kérdőívére, illetve annak beharangozási „szövegkörnyezetére” gondolni. Sok szempontból pont ezt az attitűdöt képviseli, és pont azokat az egybites rasszistákat szólítja meg, akik szintén így működnek. Még akkor is, ha hallhatunk lózungokat az orbáni nemzeti demokrácia tárgyköréből, a magyarság összefogásáról, és hasonlókról. Holott egybiteséknél pontosan ezek azok a hívószavak, amikkel transzparenst képesek ragadni. Azt ugyanis pontosan tudja mindegyik, hogy ő magyar. Ha azt sem tudja, hogy az üknagyapja honnan jött, akkor is. Következésképpen mindenki más gyanús. Ha hasonló táblát szorongat, akkor kaphat némi engedményt, de azért gyanús. Lehet persze azt mondani, hogy ez mégis valami speciális orvosi állapothoz, egy beszűkülten paranoid állapothoz, és egy ezzel kapcsolt önmeghasonláshoz vezet. De az tegye ezt szóvá, aki látta a vezér közszemlére bocsátott leleteit.

Ellenben a TÁRKI egyik, közel egy hetes, adatsora, ami ezt a témát érinti, éppen arról tudósít, hogy Magyarország xenofóbiában is jobban teljesít. Azt mondják a közzétett adatok, hogy csúcson az idegenellenesség. Ez azonban kérdéses dolog. Alig valószínű, hogy az idegenellenesség az úgy támad, mint a fájdalom az ajtórésbe szorult kisujjban. Úgy, hogy az egyik pillanatban még nincs, a másikban pedig már idegenellenes a népesség zöme. Azt az idegenellenességet, amit ma mérnek, alighanem egy éve, de könnyen lehet, hogy egy évtizede is meg lehetett volna állapítani. Ahogy sokszor meg is állapították a látens xenofóbia nullától jelentősen eltérő meglétét. S ez az a pont ahol érdemes arra a bizonyos orbáni kinyilatkoztatás-kampányra asszociálni, amit az idegenekkel kapcsolatban tett a kormányfő. Az egyébként látens idegengyűlöletet a felszínre hozta, manifesztálta, és kinyilvánítását trendivé tette, a Fidesz, illetve a kormányzat melletti hűségeskü szintjére emelte.

Orbán Viktor tehát tulajdonképpen elérte azt, aminek szándék-előszele már jó ideje lengedezett. Azt, hogy aki Fidesz-hivő, az jó magyar, aki nem, az nem magyar. Nem kimondva, de a sorok közt pontosan megüzenve a híveknek, hogy mi az elvárt vélemény. Tulajdonképpen az említett közvéleménykutatás sok szempontból a hétköznapi fasiszta-képző első osztályának sikeres záróvizsgáját is jelenti. Amelynek a fényében nem igazán lehet csodálkozni a másik adatsoron. Azon, amely a kivándorlási hajlandóságot volt hivatott demonstrálni. S ami alapján a potenciális emigránsok számában is jól teljesít az ország. Függetlenül attól, hogy ennek kapcsán a DK mire szólítja fel, vagy mire nem a kormányt. A helyzet ugyanis az, hogy gyakorlatilag minden tizedik ember fontolgatja, illetve napirenden tartja a távozást. Ez pedig azt jelzi, hogy töretlenül tart a gazdasági exodus Magyarországról. Amit egy pillanatig sem kell csodálni annak fényében, hogy a kormányzat továbbra is hűbérbirtokként gondolja kezelni az országot és közmunkaprogramokkal kozmetikázni a statisztikákat.

Azonban a megugró kivándorlási hajlam mögött már valószínűleg megjelenik a politikai helyzetre adott személyes válaszok sora is. Az a válasz, amit a lakosság arra az említett, egységsugarú, megközelítésre ad, ami szerint „az a magyar, aki Fideszes”. Esetleg Jobbikos, hungarista, és hasonló. Mely megközelítés akkor is megjelenik a közbeszédben, és a köz beszédében, ha erre csak közvetett a kormányzati felhívás. Aztán, amikor ezt a tendenciát első körön sikerre sikerült vinni, akkor lehet megkeresni, hogy ki mindenki az, aki nem elég magyar. Aztán, egy idő után eltöprengeni azon, hogy miként tovább. Az ugyanis világos, hogy a legképzettebbek, a munkaerejükben bízók, a legalább nyelveket tanulni hajlandók, a legkevésbé korlátozottak (korlátoltak?) mozdulnak leginkább.

Azok, akik szellemi vagy fizikai munkájukkal segíthetnék ki az országot abból a gödörből, ahova a paranoid, ellenségkereső politika lökte. A gödör tehát viszonylag egyre mélyebb lesz. Amihez csak gratulálni lehet a kormányzatnak. Mert Magyarország árokmélyítésből és gödörásásból, és a társadalom szociális abortuszából is jól teljesít.