Hanem a Munkásőrség.
Mai fiatal el sem bírja képzelni, mit jelentett ez a szervezet. Mondjuk az jellemző utólag is, hogy hatvanezer emberről van szó, akiket olcsó egyenruházattal, s persze fegyverrel is elláttak. Nem aprócska szervezet! Ha úgy tetszik, akár hatalmi tényező is lehet. Minden megyében parancsnokság, raktárakkal (persze a fegyverek), a fővárosban a legnagyobb. És hát a Gellért-hegybe bunkerszerűen megépített székház, az országos parancsnokság.  A Munkásőrséget a párt öklének nevezték. Hogy joggal-e, vagy sem, azt az utókor nemigen tudja eldönteni. Mindenesetre volt egy eset, amikor a föllépésük napirendre kerülhetett volna. A Nagy Imre temetés előtt Borbély Sándor, a Munkásőrség parancsnoka azt nyilatkozta, hogy munkásőrök nem lesznek az utcán, de provokáció esetén egy órán belül háromezer fegyverest képesek mozgósítani. Provokációra nem került sor, így lehet találgatni, valóságos volt-e a Borbély Sándor fenyegetése, vagy sem.

1989-ben már új helyzet alakult ki a magyar politikában. Németh Miklós kormánya deklarálta az MSZMP-től való elszakadását, hogy nem a párt által előterjesztett személyek lettek a miniszterek, hanem őket a kormányfő válogatta össze. A kormány – meg a parlament – nem az MSZMP Politikai Bizottságának döntéseit hajtja végre, s nem is a Központi Bizottságét, hanem saját politikai vonalát igyekszik megvalósítani. Ez pedig nem más, minthogy a létezett szocializmusnak nevezett akármiből békés úton egy demokratikus állammá fejlődhessen az ország.

Közben a szabaddemokraták már szeptember végétől aláírásokat gyűjtöttek, amelyben népszavazásra kívántak bocsátani négy kérdést. Ez lett később a „négyigenes” népszavazás. E kérdések egyike volt, hogy a lakosság egyetért-e a Munkásőrség feloszlatásával. A kormány ez idő tájt többször tanácskozott a kérdésről. Volt olyan vélemény, hogy katasztrófa elhárítással foglalkozhatna ez a népes szervezet, de végül olyan döntés született, hogy jogutód nélkül föl kell oszlatni. Ezt aztán a parlament is elfogadta. Valójában a népszavazási kérdés immár nyitott ajtón való dörömbölésnek számított.

Csak végre kellett hajtani a döntést. Csak? Hát igen. A Munkásőrség parancsnokságát 1989 október 23-án, szombatra hívták össze, Németh Miklós pedig csütörtökön megkérdezte a kormányülésen, hogy ki tart vele a Gellért-hegyre. Nagy tülekedésre nem került sor. Hallgatás. Egyedül Kárpáti Ferenc honvédelmi miniszter jelentkezett kísérőnek.

A lépcsőkön fölfelé tartó miniszterelnök látta, hogy a civilben lévő Kárpáti Ferenc olykor bólint egy-egy ismerősnek, nyilván a saját embereinek. A helyzet igencsak veszélyesnek hatott, Németh Miklós felesége például aggódott a nap reggelén, hogy látja-e még életben a férjét. A gyűlés azonban meglepően simán lezajlott. A parancsnokok egy része nyugdíjba mehetett, más részüket átvette a hadsereg, s a fegyverraktárakat is. A Munkásőrség e napon megszűnt. A gyűlés után Kárpáti Ferenc megjegyezte a kormányfőnek: „Persze téged meg engem lelőhettek volna, de utána mind otthagyták volna a fogukat.” Nyilván a miniszter emberei nem véletlenül tekeregtek a Gellért-hegyen. (Oplatka András: Németh Miklós – „Mert ez az ország érdeke”, Helikon, 2014. 271 oldal.)
x
A hatvanas évek elején olykor – főként a napokig tartó ribizli szüret idején – elsétáltam anyáméknak a kőszegi Kálvária hegy tetején lévő szőlőjük mezsgyéjére, és nézegettem alant a vasfüggönyt. Vagy amelyet így hívtak. Drótkerítést láttam, és fölgereblyézett sávot előtte. A helyiek mesélték, hogy van aknazár is, de azt ők sem tudták pontosan, hogy hol fektették le azokat az aknákat. Ettől függetlenül akadtak, akik olykor átrándultak osztrák területre, rokonlátogatásra, bevásárlásra, névnapokra. Persze ők ismerhették, hogy hol nem veszélyes az átkelés, és a határőröket sem hagyták ki: vagy az itt termő, jóféle kékfrankos bort ajándékoztak nekik, vagy az odaátról hozott snapszot.

Így nézett ki a vasfüggönynek nevezett határ. Ezt számolták föl 1989 nyarán. (Borzasztó sokba került volna felújítani, és az idő tájt annak értelme sem volt már.) Érdekes módon elterjedt a hír. A nyáron itt nyaraló NDK-s polgárok rendszerint a Balatonnál találkoztak nyugat-német rokonaikkal vagy barátaikkal, mert ide jöhettek, nyugatra viszont nem. Volt is a tónál német invázió évtizedeken keresztül! A vasfüggöny felszámolásának hírére azonban a keletiek jókora része nem ment vissza, abban reménykedett, hogy az akciót újabb lépések követik. A Dunántúlon sok ezren táboroztak – és táboroztak még NDK-turisták Romániában és Bulgáriában is -, s megtöltötték a nyugat-német nagykövetség kertjét is, lehetetlenné téve az ottani munkát. Vártak valamiféle csodára. Jól számítottak.

Augusztus 19-én a helyi ellenzéki pártok Sopron közelében rendeztek egy Páneurópai Piknik névre keresztelt összejövetelt, sok osztrák vendéggel, és – minő meglepetés! – NDK-s polgárokkal. A piknik végén pár száz kelet-német átlépett az immár akadálymentes határon, és ezzel elérte a célját: nem akart többé az NDK-ban élni.

Augusztus 22-én a kormányfő szobájában négyfős kabinet tárgyalta meg a határnyitás lehetőségeit, és az egyhangú döntést Németh Miklós mondta ki: az NDK-val fennálló szerződés egyes tételeit felfüggesztik, azt is, amelyik a magyar felet kötelezi az NDK-s polgárok harmadik országba történő távozásának megakadályozására. Az ülés arról is döntött, hogy a nyugat-német nagykövetségre bezsúfolódó kelet-németeket a vöröskereszt segítségével Bécsbe röpítik. Németh Miklós pedig sürgős találkozót kért Helmut Kohl kancellártól.

Erre augusztus 25-én került sor. A kormányfő és Horn Gyula külügyminiszter a Bonn mellett lévő Gymnich kastélyban informálta a németeket a döntésről. „A menekültek visszatoloncolása az NDK-ba szóba sem jöhet. Kinyitjuk a határt. Ha kívülről jövő katonai vagy politikai erő nem kényszerít más magatartásra, nyitva fogjuk tartani a határt az NDK-polgárok számára” – mondta Németh Miklós. „Könnyek szöktek a szemembe, mikor ezt Németh kimondta – írta a kancellár később. – Többször megkérdeztem Németh Miklóst, hogy a magyarok nem várnak-e ellenszolgáltatást és minden alkalommal leintett ezekkel a szavakkal: Magyarország nem ad el embereket.” (Im. 253. oldal) (Micsoda tapasztalatai lehettek Kohl kancellárnak! Hát igen. Ceausescu rendszere a szász polgárait fejpénzért engedte áttelepülni az NSZK-ba.)

A határt végül a magyar kormány szeptember 11-én nulla órától nyitotta meg. Ezrek és ezrek utaztak ekkor Ausztrián keresztül az NSZK-ba, a berlini fal leomlásáig kereken ötvenezren. Ám a határnyitásnak ennél a kiengedett hatalmas tömegnél volt nagyobb jelentősége is. Ez pedig nem más, minthogy a határnyitás ütötte ki az első követ a berlini falból. A többi már történelem.
x
És még volt valami.
2013 májusában a Zsidó Világkongresszus (World Jewish Congress) Budapesten tartotta közgyűlését. Ezen Ronald Lauder elnök átadta Németh Miklósnak a Nahum Goldmann érmet. a szervezet legmagasabb kitüntetését. Annak az elismerése volt ez, hogy a Németh-kormány lehetővé tette Budapesten keresztül a szovjet zsidók kivándorlását Izraelbe. Ez 1988-ban kezdődött. Lauder emlékeztetett rá, hogy a nyugati határnyitás nyomán mintegy ötvenezer NDK-polgár hagyta el Magyarországot, ám ez eltörpül amellett, hogy összesen 432 000 szovjet zsidó utazott Budapesten át Izraelbe.

Németh Miklós ezt nem tartotta reálisnak. Úgy számolt, hogy még akkor sem lehetett ennyi, ha naponta tíz charterjárat indult volna. Kételyeit közölte Lauderral. A világkongresszus elnöke azonban megismételte: ők jól számoltak. A történet persze nem a kitüntetéssel kezdődött. A WJC tisztségviselői már korábban is jártak Moszkvában, és találkoztak Gorbacsov főtitkárral. Moszkva azonban nem egyezett bele a zsidók kimentésébe. (Lényegében arról volt szó.) Valami okból a világkongresszus képviselői Németh Miklóshoz fordultak, aki akkor még KB-titkárként dolgozott. Ő sem hitt a sikerben, de kétszer fölhívta Gorbacsovot. Több tárgyalás után Németh Miklós azzal érvelt Gorbacsov merev álláspontjával szemben, hogy neki is hasznos lehet, ha a rendszer ellenzői elhagyják az országot. Az érv hatott.

A Szovjetunió nem tartott fönn diplomáciai kapcsolatokat Izraellel. (Hazánk ekkor már tárgyalt, és a Németh-kormány idején föl is vette a diplomáciai kapcsolatot Izraellel, sőt Dél-Koreával, Chilével és a Vatikánnal is. Mindegyik eretnek megoldásnak tűnt.) Így lett a Ferihegy átszállóhely Moszkvából Tel-Avivba.
x
Németh Miklóst 1988 november 24-én iktatták be miniszterelnökként. Kormányfőként a szabadon választott országgyűlés első napjáig, 1990 május 2-ig munkálkodott (utána már csak megbízottként, Antall József kormányának megalakulásáig dolgozott). Ez bő tizenhét hónap. Mit lehet ennyi idő alatt elvégezni? Valójában nem sokat. Történelmileg másodpercnyi idő ez. De nézzük csak!

1989-ben kihirdették az 1949-es alkotmány módosítását, amely csak a nevében viselte a régit: döntő többségében a politikai rendszerváltás alkotmányává lett. És az év október 23-án kikiáltották a Magyar Köztársaságot. A Németh-kormány indította a szovjet csapatok teljes kivonásáról szóló tárgyalásokat, és erre meg is kötötte az egyezményt, megalapozva ezzel az ország szuverenitását. Sarkalatos törvények sokaságát alkotta meg, természetesen az ellenzék egyetértésével. Így született az egyesülésről, a gyülekezésről, a sztrájkjogról, a népszavazásról, a szabad választásról, a pártok működéséről, az Alkotmánybíróság megalapításáról, az Állami Számvevőszékről, , a vallás- és lelkiismereti szabadságról, az egyházakról, és a sajtószabadságról… Hogy csak a rendszerváltozás gócpontjaiból válogassak. Sokkal több volt. És mindezt úgy, hogy a Parlamentben valójában a régi káderek ültek és szavaztak többségben, noha egyre népesebb lett a reformkommunisták tábora, és az ellenzékieké is.

Egyet nem sikerült a kormányfőnek elérnie, azt, hogy a kerekasztal tárgyaljon a jövendő gazdaságról is. Hogy mit s hogyan. Az ellenzék úgy vélte, hogy az ország állapota, a gazdaság csődje a kommunisták vétke, és azt ők nem vehetik magukra. De – fájdalom – tévedtek. És a kialakult viszonyokkal immár kormányon kellett (volna) megbirkózniuk. Nem sikerült. Németh Miklós: „Tudomásul vettem, hogy rosszul fekszem a magyar sajtónál. A sajtó velem szemben már 1989-ben is megosztott volt. A Magyar Nemzet egyre erőteljesebben szorgalmazta a rendszerváltást, a Népszabadság szerkesztősége viszont tartotta magát Lakatos Ernő vagy Grósz Károly vonalához. A párt lapja hűen alkalmazkodott a tulajdonoshoz. Igaz, a pártlaptól is meg tudok nevezni néhány újságírót, akik támogatták a kormányt: Hovanyecz László, Szigethy András. Ha valamit a sajtó révén akartam elérni, akkor például kettőjükhöz fordultam, és nem Rényi Péter köréhez.” (Im. 391-392.oldal).

Olyan nagyon ez a helyzet a rendszerváltozás után sem változott. Kitüntetéseit, díszdoktorrá avatásait a baloldali lapok is elhallgatták, vagy mínuszos hírben közölték. Például egy frissebb eset: 2014 júniusában Németországban a Point Alpha díjjal tüntették ki, amelyet korábban nem akárkik kaptak: Helmut Kohl, Gorbacsov, vagy az idősebb Bush. Számottevő a politikai ellenszenv. Gondolatom szerint ezt csak a történelem foszlatja majd szét, és az értékeli majd Németh Miklós korszakos jelentőségét, messze kiemelkedő szerepét egy békés, vértelen átmenetben. Mert az volt. A negyven fölötti korosztályban Németh Miklósnak ma is komoly nimbusza van. Nem az őt idegennek tekintő szocialistákhoz sorolják, hanem azon sorsfordító évhez, amikor egy puskalövés sem dördült el, mégis megnyílt az út egy csodálatos világ felé. Amely úton másoknak kellett volna végigmenniük, más politikusoknak, ám ezt vagy nem tekintették céljuknak, vagy nem sikerült.
x
A magyar származású, MTA-tag Oplatka András – aki körültekintő történész is, meg hát kitűnő tollú (klaviatúrájú) újságíró is, olyan könyvet alkotott e korszakról és Németh Miklósról, amelyet gondolkodó embernek vétek nem elolvasni.

Oplatka András: Németh Miklós

Nem hiszem, hogy lett volna az újkorban, a leginkább kezdetleges választások óta olyan kormányfő, aki saját pártjának vereségét kívánta, s ezt cselekedetekkel elő is segítette volna. Németh Miklós azonban látta, hogy a megcsontosodott rendszer nem folytatható tovább, váltani kell, különben az ország összeomlik. Kemény költségvetéseket készítettek, s amikor megkérdezték tőle, hogy miért ilyen megszorító jellegű a tervezett büdzsé, talán ártani akar saját pártjának, akkor így felelt: „Ez az ország érdeke, és ez minden pártszempontot felülír.”

Kulcsmondat. Korformáló. Nos, manapság ez a mondat és a belőle következő cselekedet hiányzik a vezérlő politikusok szájából.

Kun István