Megjelent a gepnarancs.hu-n egy írás – itt olvasható –, a honlap egyik legjobb szerzőjétől, akinek ironikus stílusa, merész asszociációi méltán kedveltek net-szerte. Nincs egyedül ezzel a gondolkodásmóddal, nem is vele akarok polemizálni az alábbiakban. Bár tény, hogy éppen az általa jegyzett Zsdanov és a szeppuku című cikk örvén mondom el, mire gondolok.

A cikk az Ózdi szív nevű nyugdíjas kórus legújabb teljesítményéről szól. A csatolt videofelvételen tucatnyi, szerényen, de jól öltözött ember zeng egy dalt a városról, amely a legutóbbi 25 évben a nyomor, a kiszolgáltatottság szinonimájává vált a közbeszédben. És amelynek lakói nyolc hónapja szinte egy emberként álltak ki jobbikos polgármester-jelöltjük mellett. A nóta esztétikai, művészi értékéről nincs mondanivalóm, nem vagyok értője a művészeteknek. Annyit azért érzékelek, hogy valószínűleg nem kerül be a daltörténet jeles szerzeményei közé, a zene mellett a versezet sem – hm, fogalmazzunk udvariasan – túl bonyolult. Nem is az én ízlésem – bár annak idején én is írtam nagy sikerű csasztuskát. Igaz, 14 éves voltam. És a szöveg nem a táborvezetés erényeiről szólt, hanem a városi gyerekeknek szinte félelmetes latrináról. (Ez nem pottyantós budi, hanem egy nagy gödör, amelynek a szélén egy deszka van átvetve, erre kuporodva végezheted a szükséged, társaid társaságában.)

Nem tudom, az éneklők jobbikosok-e, de nyilván nincs ellenükre a városi vezetés. A zengeményt kísérő felvétel nem az Ózdról megszokott nyomortanya képeket, hanem –ha jól számoltam – 3 db megújított épületet, és azok szépen karbantartott környezetét mutatják. Másodpercekre felvillan a „bölcs városvezetők” képe is: nyilván a képviselő testület ücsörög mereven egy hosszú asztal körül. Nyilván nem az elmúlt nyolc hónapban tatarozták ki a Kaszinó, egy Olvasónak nevezett művház, meg, ha jól láttam, a városi hivatal épületét, de a dalban erről egyetlen szó nem esik. Ebből a két momentumból vélhető, hogy a dalra fakadt nyugdíjasok egyetértenek a jobbikos városvezetéssel, valószínűleg valamennyi városi támogatást is kapnak – a nótát kísérő klipet ha nem is profi, de kamerához szokott ember készíthette.

Az egész felvétel egyébként egy elég egyszerű propaganda. De. Mindenkinek szüksége van önbecsülésre. Az ózdinak is. El tudom képzelni, hogy a különben csodás természeti környezetben fekvő település lakóinak elegük van abból, hogy otthonukról csaknem kizárólag romos porták, szemetes udvarok jelennek meg a köznyilvánosságban. Az egyszerű dalocska meg azt sugallja: attól, hogy ózdi vagy, nem vagy alábbvaló. A városodban nemcsak éhező gyerekek, girhes kóbor kutyák élnek. Sokan nem tudják elképzelni, hogy egy ilyen, művészeti szempontból értéktelen dalocska akár arra is ösztönözheti Ózd patrióta lakóit, hogy ne öntsék a szemetet a házuk mellé, muskátlit rakjanak a rozzant ablakpárkányokra. Sőt, talán arra is, hogy a hírhedt városrészeken lakókat ugyanerre rábírják.

Ez a J-k „titka”. De van a pártnak egy mélyebben eltemetett titka is, amiről alig esik szó. Nem a rasszizmusról beszélnék most, mert az, hogy szinte kizárólag erről esik szó a párt kapcsán, inkább eltakarja, mint leleplezi azt a veszélyt, amit ténylegesen jelent az a habitus, felfogás, amit a Jobbik képvisel. Amikor egy jobbikos arról beszél – és egyre gyakrabban beszél -, hogy neki nem a cigányokkal, zsidókkal, idegenekkel van baja, hanem a „lusta” cigánnyal, a „ravasz” zsidóval, a potyaleső idegennel, erre bizony az „egyszerű” (hogy utálom ezt a kifejezést!) emberek 80 százaléka rábólint. Mint ahogy arra is, hogy ideje lenne ”rendet” teremteni. És nem gondol arra, hogy a „rend” a jobbikos szótárban (egyébként a fideszesben is) azt jelenti, hogy mindenki úgy él, gondolkodik, ahogyan szabad. Az sem fordul meg a fejében, hogy ő maga is áthághatja a kijelölt korlátokat. Akárcsak azzal is, hogy kigúnyolja a netszerte terjedő szánalmas klapanciákat, vagy éppen ellenkezőleg: lelkesen dúdolja, hogy „ez az ózdi szív”.

Volt – sajnos ma is van – egy fideszes potentát, aki annak idején a „panelproli” kifejezéssel lopta be magát emberek millióinak szívébe olyannyira, hogy akkor a pártja el is bukta a választásokat. Hogy később mégis megnyerhette, az annak is köszönhető, hogy a másik oldal megszólalói sem sokkal különbek, amikor a mindennapi élet megnyilvánulásaival találkoznak. Legtöbbjüknek a lakótelep szóra rögtön a szürke panelrengeteg ugrik be. Nyilván sose éltek a „csodás” gangos házak sötét udvarai mélyén meghúzódó szoba-konyhában. Ráadásul a lakótelepi lakások, a környezet a terekkel, sokkal élhetőbb, mint a nagyképűen Palota-negyednek, meg Diplomata-negyednek nevezett városrészek szűk mellékutcáiban egymásra dőlő házakban.

Úgy látom, nem az a megoldás, hogy látványosan sajnálkozzunk a nyomortelepeken, vagy a lakótelepeken élők millióin. Pláne nem, hogy kigúnyoljuk, ha a maguk módján az önbecsülésükre törekszenek. Magyarországon belátható időn belül milliók otthona marad a betonkocka, meg a vályogputri. Azt kellene valahogyan elmondani, hogy a rendmániás elképzelések nyomán ez az idő a végtelenbe nyúlik, és utódaik sorsát is nemzedékekre megpecsételi. Hogy nem az idegenek, cigányok, zsidók, egyáltalán a „mások” az okai, hanem az együttműködésre való képtelenség. Hogy az együttműködés csakis „terméketlen” viták során kiérlelt módszerrel lehet sikeres. Az együttműködés alapja pedig csakis a másik megbecsülése lehet, akkor is, ha nem gondolkodik nagy összefüggésekben, ha érzéseit, vágyait csak giccsgyanús közhelyekkel tudja kifejezni.

Azt kellene elmondani valahogyan, hogy a rendet nem lehet megteremteni egyszer s mindenkorra, mert az élet változékony, és amit ma tisztára súroltunk, azt két nap múlva ismét befedi a por. A Rend sohasem végleges. Vagy ha az, akkor megette a fene.