Na jó, most akkor már tudjuk, hogy napirenden kell tartani a halálbüntetés kérdését, bár bevezetni nem kívánjuk, meg megkérdeztük magyarembert, hogy akarja e, hogy három bekattant muszlim megerőszakolja a családját, őt magát is beleértve. Azt is megtudhattuk, hogy Magyarország soha nem volt multikulturális állam, és ennek még az se mond ellent, hogy a csorgó nyállal és könnytől elhomályosult tekintettel emlegetett Magyar Királyság területén annyi nép élt, hogy alapból kitelt belőlük hat-hét új ország – de multikulti az aztán végképp nem voltunk.

Megtudtuk azt is, hogy az ország népének élete vágya egy vizes világbajnokság – kerül, amibe kerül – hogy szét kell verni a Népstadiont, merthogy a helyére fel kell építeni egy vizigót cölöpvárat, hogy legyen hol játszania az aranylábú magyar fiúknak, és ez legyen akkora, hogy a játéktéren ne zavarják egymást a mankóik. Most már mindent tudunk, így hát tán semmi akadálya nincs annak, hogy visszatérjünk az eredeti kérdéshez: honnan tudta a Nemzet Látnoka azt, hogy a Quaestor bedől, és ha hivatalból megtudta, akkor a bennfentes ismeretet miért használta fel arra, hogy kivonja az alapból a minisztériumok pénzét, mely egyszerű kis húzással a magánbefektetők pénze elé helyezte a minisztériumok szabálytalanul elhelyezett pénzét egy magán-befektetési alapban. És, ha már arra járunk – érdemes lenne megkérdezni, hogy ugyan, mely magánszemélyeknek sikerült a Látnok szavait meghallani, ehhez speciális képességek kellettek, mint amilyenek a vakondnak vannak, mely fül nélkül is hall, vagy igen közel kellett állni a betépett Látnokhoz?

Mindenesetre nem lenne szabad elereszteni a témát, ehhez nem kell beszari újságírónak lenni, elég, ha valaki elmegy rendőrségi kutyabemutatóra, megtekinti a csibészelést, és rájön, hogy ezt a dolgot már egy közepesen kiképzett rendőrkutya is jól tudja. Egy közepes újságíró persze nem éri el ezt a szintet, hiszen a farkát sem tudja úgy csóválni, mint a német juhász – némelyiküknek nincs is mit csóválni -, de talán a szakma krémje előszedhetné diplomáját a ládafiából – hátha eszébe jutna a dolga. Nopersze, Sarka Katáról írni kellemesebb feladat, és akkor még nem is beszéltünk Vajna Timiről, aki felpróbált egy Lamborghinit, sokat kellhetett felpróbálásokon részt venni ahhoz, hogy ez gond nélkül menjen.

De vissza a témához – ami a politikai újságírói szakma alapját képezi, és ami a szakma szépségét is adja: az élet által felkínált téma feldolgozásához. Ez az ország az elejtett témák országa.
Mondhat itt bármit a Nemzeti Cipolla, a legtöbb, ami történik az, hogy a hírt egy napig belecsinálja újságjába a szerkesztő, másnap már a felét se, harmadik nap jön Palvin Barbi és a Nagy Kérdés: be tudja-e csukni a száját vagy arckifejezése speciális betegség következménye?
Mindenesetre a tény tény marad – sokkal szebb, mint a Látnok, kinek feje van, de szeme nincsen, ellenben csapkod a farkincájával.
Ha választanom lehetne, én is Palvin Barbarát választanám, ezerszer jobban néz ki, és eddig még nem lopott, ellentétben a Látnokkal, aki ezt soha nem állította magáról, viszont soha nem hazudott. Úgyhogy, valószínűleg most sem, amikor azt állította , hogy fia, Jézus küldte a sugallatot, mely szerint a magyar minisztériumi vezetőknek farokfelcsapva kell rohanniuk a legközelebbi Quaestor- irodába, bőröndökkel cipelni a lóvét hivatali helységük házipénztárába.

Ez egy ilyen ország, van látnokunk, vannak hallnokaink, tudja itt mindenki a dolgát, csak az újságírók meg a szerkesztők nem, azok hagyják futni a csibészt, vélhetőleg egzisztenciális okokból. A magyar újságírás már a múlt évszázad hajnalán is ismerte az újságírónak azt a típusát, amelyik ugyanarról a témáról egyszerre két cikket írt meg, egyiket azért fizetik meg, hogy ne jelentesse meg a másikat azért, hogy megjelentesse.
Talán el lehetne azon is filozofálgatni, hogy miért is kellett külön törvényt hozni egy magáncég csődjének károsultjai tekintetében, méghozzá olyat, mely úgy szórja a pénzt a károsultak elé, mint Julcsa a kukoricát kedvenc libájának, és mire ez a nagy sietség? A hitelkárosultak bezzeg nem jártak ilyen jól, és ha azt nézzük, hogy Arisztotelész óta semmi sincs ok nélkül, akkor bizony itt is lehetne okok után kapirgálni.

Annyi minden ment már feledésbe, legyen elég csak a „ne mi nyerjük a legtöbbet” esete, vagy a fajsúlyosabb kolontári vörösiszap-dráma okainak feltárása, a közadakozás eltüntetése, de mehetünk visszább is a történetekben, például a Budapest Sportcsarnok leégése, a hajdani merényletek, a Parlament kapujának berobbantása – érdekes módon ezek a történések valahogy mind-mind a Fideszhez és a Nemzet Eszéhez vezetnek. Szerencsésebb országokban – például Izraelben éppen most ítéltek egy volt miniszterelnököt korrupció miatt letöltendő börtönbüntetésre, Kínában állami és pártvezetőket vittek börtönlátogatásra, hogy bebörtönzött elődeikkel beszélgessenek korrupcióról és börtönviszonyokról, lehetne éppen tapasztalatcserét szervezni a korrupció elleni harcról, mert ameddig a hatalom csúcsain lophatnak, addig bizony az állampolgár sem lesz erkölcsös – és igaza is van.

Nálunk, Abszurdisztánban most éppen a Demokratikus Koalíció állami támogatásának elvételére tesz javaslatot a Fidesz-frakció – újabb gumicsont, hogy legyen miről beszélni, úgy látszik, hogy a kommunikáció irányítói is érzik, hogy kezdenek lecsengeni eddigi baromságaik, hát adnak valamit, amire rá lehet ugrani.

Kíváncsi vagyok, mikor jön rá a média, hogy képviselőit nyálcsorgató hülyének nézik.
És ha rájön, mer e majd felháborodni?