Ó, galambocskám, nagyuram, én írok Önnek, ja pisú kvam, nem mond ez eleget? Ezt a megtiszteltetést – hatalmas cári fenség, csak ma ért el a hír, hogy Ön és fényes kísérete látogatást kíván tenni nálam, a szerény Nyolcnüj Kjerületben. Örömmel igyekszünk, cári hatalmasságod, de vegye tekintetbe, hogy szegények vagyunk, mint Egér Templomovics Éhező Szent Nyikifor böjtje idején, zálogban vannak még a nacsalnyikok is, a narodnyikokat rég eladtuk a varjagoknak, mi már csak muzsikolunk itt a zongorovics klavicsenen.

Vlagyimir Vlagyimirovics, meg kell vallanom, nem számítottam erre a megtiszteltetésre. Ugyan Ön, mint minden oroszok és időnként nem oroszok cárja gyakorlatilag bármit megtehet, ami csak fenséges esze ágába jut, arra azért nem számítottam, hogy látogatásának hírét a követség helyett az udvari bolondjával fogja nekem, szegény, méltatlan piszátyeljnek megüzenni. No, de lássuk, miről beszélünk, fenséges uram, különben itt állunk, mint falu bolond pópával.

Jártam én ma a magam útján, minden földi ember vétkes útjain, kenyeremet megkeresni orcám verejtékével. Na jó, szóval elvállaltam egy munkát, és előlegért mentem. Hej, Vlagyimir Vlagyimirovics, mennyi versztát megjártam én oda (körülbelül ötöt), s kétszer annyit vissza! S azokon a versztákon hány százseny föld vagyon, azon a rengeteg földön, galambocskám, hány kocsma, abban a rengeteg kocsmában hány szto gram, amit én mind-mind meg nem ittam, hanem jöttem hazafelé, mint derék komszomolec. Hanem aztán itthon levél várt engem, kedvesem, galambocskám, Vlagyimir Vlagyimirovics, én azt hiszem, hogy a tefenséged udvari bolondja írhatta. Mert mi is állt a a csodás ukázban?

„Megtaláltalak draga bjarATOM…en lennyi neked drug-druga !
Putyin bjar.atom üzenyi te bjarataidnak és nyekk.ed te mocsok zsidó berenc, hogy hamarosan meglatogatnyi titek ET. És 13 napod van arra, hogy leszedd a netről a Kovacs urat…Ja és még annyit, A TEVÉNEK kúrvára hasmenése van már tőlem…magyarúl FOSIK. EZT üzenem a fajtádnak…”

Írta pediglen a következő személ, Méltóságod szolgálatában:

Kedves Vlagyimir Valgyimirovics, mérhetetlenül megtisztel minket látogatásának híre. Itt, a nyócnüj kjerületben szegény a nép, bár nyakas, vendégül nem tudjuk mással látni, csak éles vassal, nehéz ólommal, ha idejön, vagy ha ideküldi tiszteletreméltó képviselőit. De azt jó szívvel adjuk, kicsit sem sajnáljuk, repeta is járhat belőle, ha egyből nem elég. Vodkát és blinyi pohánkit tessenek hozni, mert azt szeressük. No, de kedves cár, mégis – fel kell tennem a kérdést, minek köszönhetem a megtiszteltetést?

És minek köszönheti sok olyan ismerősöm, aki sosem ártotta magát a magyar politikába, lévén, hogy más országban él? A maga udvari bolondja milyen alapon jelölgeti őket ismerősnek, mit kíván megtudni? Itt vagyok, kérdezzen meg, míg olyant nem szólok, hogy a zaporozsjei kozákok is mindjárt belépirulnak! Pedig azok levelet is írtak ám a török szultánnak, nem is akármilyent. Lássuk csak:

,,A zaporozsjei kozákok a török szultánnak!
Te – török sátán, az átkozott ördög testvére és rablótársa, magának Lucifernek titkára! Az ördögbe is, hát milyen lovag vagy te, ha csupasz seggel még egy sünt sem bírsz agyoncsapni? Az ördög kiszarja, a sereged meg felzabálja. Nem vagy te jó arra, hogy keresztény fiak éljenek alattad, a seregedtől nem félünk, földen és vizen megütközünk veled. Te babilóniai szakács, makedóniai kerékbetörő, jeruzsálemi serfőző, alekszandriai kecskebaszó, a Nagy és Kis Egyiptom disznópásztora, örmény disznó, tatár tegez, kamenyecki hóhér, podolszkiji gonosztevő, a világ és alvilág bohóca, magának a viperának unokája, és a faszunk görbülete. Te disznópofa, te kancasegg, te hentes kutyája, te kereszteletlen tökfej, hogy baszom az anyádat. No, imígyen szóltak hozzád a zaporozsjeiek, te takony. Még a keresztények disznajait sem fogod te terelgetni. Most befejezzük, mivel a dátumot nem tudjuk, kalendáriumunk nincs, a Hold az égen, az év az évkönyvben, a nap meg ugyanaz, mint nálatok. Ezért seggbe is csókolhatsz minket.
Aláírók: Iván Szirko ezredatamán és az egész zaporozsjei sereg.”

Ezt írták a zaporozsjei kozákok a török szultánnak, Vlagyimir Vlagyimirovics, és ehhez nem sokat tudnék hozzátenni. A forrás tökéletesen hiteles, sajnos szó szerint kell idéznem, és én annyira, de annyira egynek érzem lelkemet Ivan Szirko ezredatamánéval és a zaporozsjei seregével…

Kedves Vlagyimir Vlagyimirovics. Adnék én magának egy tanácsot, innét, vidékről, mint szegény nagyvárosi Ilja Muromec, Dobrinya Nyikitics, Aljosa Popovics.

Tessék már felvenni azt a rohadt telefont, és odaszólni a Lubjanka térre, hogy a magyarországi és általában európai diverziós-demoralizáló akciókban ne fogadjanak fel olyan helyi segéderőket, akik szemmel láthatóan teljesen és tökéletesen alkalmatlanok volnának a kisegyszeregy kommunikálására is. Ugyanis aki hülye, az ezt is elcseszi, mint a mellékelt ábra mutatja, festette Andrej Rubljov. De legalább az orosz nyelv alapjait verjék a nyomorult fejükbe, engem nem érdekel, ha baltával is.

Kérem, értem én, hogy Magyarország az orosz hírszerzés számára kiemelt hadműveleti terület, geopolitikai adottságai miatt, de idiótákat ne tessenek már alkalmazni.

Azonban, kedves Vlagyimir Vlagyimirovics, amennyiben bejelentkezését komolyan gondolta, és valóban meg szándékozik látogatni, nagyon szívesen látom, de maga hozza a vodkát, a blinyi pohánkit, az uborkát, a halat és Éhező Szent Nyikifort is, valamint ne feledkezzünk meg az Élő Egyházról sem. Én adom a vasat, ha nem elég, az ólmot. Esetleg szolgálhatok még kormányzóságunk területén nyomorral, éhezéssel és munkanélküliséggel, felháborodott, lázongó emberekkel, de úgy hallottam, ebből a Szent Oroszországban is akad áruminta.

És ha az udvari bolondját küldi, annak is csak vassal szolgálhatok.

Vagy pofonnal.De azzal nagyon szívesen.

Szele Tamás/HUPPA.hu